A zsáner tükrébenHasonmás-filmekTükörjátékokHuber Zoltán
Mit kezdhetünk teremtett alteregóinkkal? Az online térben aktuálissá váló örök kérdésre sokféle válasz adható. A doppelgängerek, alteregók, avatárok az ősidők óta velünk vannak, ám a hiperrealitás korában a személyiségünk hasadása bárki számára átélhető, teljesen hétköznapi tapasztalat. Nem mindegy tehát, tudatában vagyunk-e a különféle tükörképeink létezésének és milyen viszonyt ápolunk velük. Az alábbiakban öt olyan friss mozgóképes példát választottunk a világ minden tájáról, melyek rendkívül eltérő irányokból és módszerekkel közelítenek a kérdéshez, de egyformán gondolatébresztő eredményekre jutnak. * Irán dogmatikus teokráciája ihlette a Subtraction fordulatos doppelgänger történetét. A rendező Mani Haghighi elmondása szerint a film ötlete abból fogant, hogy az irániak többsége kénytelen egészen máshogy viselkedni a nyilvános színtereken, mint a privát térben. Mindez persze többé-kevésbé mindannyiunkra igaz, ám a szigorú vallási előírások országában a szakadék már-már áthidalhatatlanná tágulhat. Sokan akár úgy is érezhetik, a személyiségük menthetetlenül kettéhasad. A Subtraction a thriller műfaji eszköztárához nyúlva járja körbe a kérdést, hatásos szimbólumként használva a doppelgänger figuráját. A feleség véletlenül megpillantja a férjét a teheráni utcákon. A férfi öltözéke és viselkedése különös, a nő ezért ösztönösen követni kezdi, egészen egy idegen lakásig. Az első gondolata természetesen, hogy a férje szeretőt tart, ám a férfi aznap nincs is a városban. A nő megszállottja lesz az esetnek, ezért a férj maga megy a lakáshoz. Ott a felesége kiköpött mása nyit ajtót, aki maga is meglepődik, hiszen az ő férje tükörképe áll vele szemben. Az alkotók izgalmasan bonyolítják a szálakat és a kortárs iráni filmben megszokott mélységben építik a megkettőzött karaktereket. Míg a férj és az alteregó-feleség próbálják valahogyan feldolgozni, a férfi opportunista alteregója a saját hasznára fordítaná a bizarr helyzetet. A Subtraction központi kérdése, fennmaradhat-e párhuzamosan több személyiségünk akkor is, ha tudatában vagyunk a létezésüknek. A „melyik az igazi?” dilemmája nemcsak az elnyomó rendszerek árnyékában fontos, de az online térben is rendkívül aktuális. Soha nem lehetünk ugyanis biztosak abban, mi uraljuk-e az életre keltett alteregóinkat és nem fordítva. A személyiség két ellentétes oldalára épül az ukrán Antonio Lukich keserédes felnövéstörténete is, a Luxembourg, Luxembourg azonban teljesen más alapállásból és módszerekkel vizsgálódik. Lukich bemutatkozása, a magyar VAN közeli rokonaként is nézhető Hangtalan gondolataim még egy esetlen rendező-alteregóval mesélt a mai huszonévesek sodródásáról. Második filmjével Reisz Gáborhoz hasonlóan Lukich is a saját gyerekkora felől közelít önmagához, de őt elsősorban az apa hiánya, illetve az abból fakadó személyes következmények érdeklik. Ehhez pedig megkettőzi főhősét és Szilágyi Fanni Veszélyes lehet a fagyi című filmjéhez hasonlóan egy fizikailag teljesen egyforma, de tökéletesen ellentétes jellemű ikerpárt szerepeltet. A valóban egypetéjű testvérek által megformált főhősök az időközben legendássá növesztett apát keresik. A Luxembourg, Luxembourg erejét az adja, hogy rengeteg időt szán a két főszereplő alapos megismerésére. A testvérek egyike becsületes rendőr, aki képtelen kivívni a környezete elismerését, ezért végtelenül frusztrált. A másik ellenben remekül érzi magát a bőrében, csak épp folyamatos összeütközésbe kerül a törvénnyel. Lukich finoman ironikus közegábrázolással és rengeteg humorral mutatja be, majd a film utolsó harmadában autóba ülteti őket. A címben jelölt országban ugyanis állítólag a régen lelépett apa holttestére bukkantak. Az úton aztán leperegnek róluk a felvett pózok és feltárulnak a valódi érzelmeik. Hamar kiderül, mindketten ugyanazokkal a traumákkal és bizonytalanságokkal küzdenek és nemcsak külsőre hasonlítanak. Csak éppen az apa hiányát tökéletesen eltérő stratégiákkal kezelik. Míg egyikük jó fiúként kompenzál, a másik ösztönösen lázad, de előbb-utóbb mindkettőjüknek el kell engedniük az apjukat. A Luxembourg, Luxembourg a két ábrázolt lélektani utat egyforma érzékenységgel vizsgálja és ugyanolyan érvényesnek mutatja. A filmet Lukich az apja emlékének ajánlja. A fentieknél jóval összetettebb tükörjátékot játszik a Fülöp-szigeteki Leonor Will Never Die. Az író-rendező Martika Ramirez Escobar első nagyjátékfilmjében a fikciót és valóságot ütközteti, több szinten. Hősnője, Leonor a kisnyugdíjasok életét éli, míg az újságban egy forgatókönyvírói pályázatra nem bukkan. Az asszony gyorsan leporolja az írógépét és a fiókból előkotorja egy félkész vázlatát, egykoron ugyanis az olcsó akciófilmek termékeny írójaként kisebbfajta hírességnek számított a környéken. Izmos és jóképű akcióhőse a nyolcvanas évek alsó polcos trendjeit követve rendre a helyi kiskirállyal csapott össze. Leonor nagy lendülettel veti magát a munkába, de egy balesetben súlyos fejsérülést szenved. A kómában fekvő asszony hirtelen a saját történetében találja magát, először csak megfigyelőként, majd saját karakterévé válva aktív szereplőként. A családja közben próbálná visszahozni az életbe, miközben az is kiderül, fiktív hőse fiatalon elhunyt fia nevét viseli. A Leonor Will Never Die számos nemzetközi fesztiválon szerepelt sikerrel, gyakran az éjféli vetítések között. Az alkotók valóban csodálatosan rekonstruálják a korszak akciófilmes esztétikáját és szerelmet vallanak a filmkészítésnek is, alkotásukkal inkább a történetmesélés univerzális erejét demonstrálják. Leonor a Zs-kategóriás fiktív sztorijában a gyász fogságából menekül és a maga módján állít emléket a fiának. Nem számít, hogy a nő egy lenézett és olcsónak bélyegzett műfajban alkot, hiszen írás és írás között e tekintetben semmiféle különbség sincsen. Hasonlóan termékeny alapötletből indul a québeci Stéphane Lafleur Viking című, sci-fi elemekkel tarkított tragikomédiája is. Egy különös pszichológiai teszten a tökéletesen átlagosnak tűnő David válaszolgat véletlenszerűnek tűnő kérdésekre. Néhány nap múlva csörög a telefonja, a férfit beválasztották egy hosszú marsi küldetés legénységébe. Hamarosan kiderül azonban, nem ők repülnek, hanem a Földön maradva modellezik a valóban fellőtt űrhajósok viselkedését. A pszichológiai profiljuk ugyanis tökéletes egyezést mutat a tényleges legénységével. A Viking keserédes tónusát az adja, hogy a lelkes résztvevőket amolyan másodkategóriás érzelmi klónokként vetik be és tulajdonképp próba-szerencse alapon kísérleteznek velük. A hipermodern környezet helyett egy lepukkant laborba zárják őket, ahol minden reggel írásban tudatják velük, hogyan érzi magát az űrben repülő megfelelőjük és miféle konfliktusok merültek fel közöttük. Ők pedig a maguk szerény eszközeivel e helyzeteket utánozzák, amiből nemcsak rengeteg poén születik, de komoly egzisztenciális dilemmák is felmerülnek. A szürreália és abszurd felé kacsingató film mélyén az a probléma rajzolódik ki, élhetünk-e saját célok és motivációk nélkül. A kezdetben ambiciózus és együttműködő érzelmi alteregók először csak visszajelzésre, később kontrollra és önállóságra vágynak. David megpróbál valamiféle értelmet találni egy másik, nála sokkal fontosabb ember groteszk árnyaként, ám végül ő is azzal szembesül, óhatatlanul a saját útját járja. A Viking emellett igen ironikusan foglal állást abban a kérdésben, valóban lemodellezhető-e az emberi psziché mindenféle tesztekkel és kísérletekkel. Ennél is hajmeresztőbb emberkísérletből írta zseniális új sorozatát Nathan Fielder. A próba nagyívű koncepciója, hogy a félig-meddig önmagát alakító humorista úgy segítene a hirdetésére jelentkezőknek megoldani egy-egy kényelmetlen személyes problémát, hogy előtte mindent gondosan elpróbálnak. Az első részben például egy férfi szeretné bevallani a barátjának, már sok éve hazudozik a nem létező diplomájáról. Fielder ezért felbérel egy színészt, aki lemásolja a barát gesztusait, majd a helyszínül kiszemelt bárt is felépítik díszletként egy stúdióban. A férfi így gyakorolhatja a vallomását, alaposan kielemezve a lehetséges kimeneteleket. A próba frenetikus humorát az adja, hogy Fielder igen gyorsan eszkalálja a teljességgel abszurd alaphelyzetet, majd többszörösen meg is csavarja és elmegy velük a falig. Hamar kiderül ugyanis, az alanyai nem úgy viselkednek, ahogyan ő előzetesen eltervezte, másrészt sohasem sikerül tökéletesen lemodellezni a helyzeteket. Fielder ezért maga is próbálni kezdi az alanyaival való beszélgetéseit, majd felfogad egy színészt, aki őt alakítja, így tehát kívülről is megfigyelheti „önmagát”. A humorista folyamatosan javítana a módszerén, ami egyre agyamentebb fokozásokat és újabb metaszinteket eredményez. Bármennyire bonyolultan hangzik mindez írásban, a hat epizódos első évadban szervesen épülnek egymásra az egyre vadabb, ezért szertelenül vicces ötletek. A próba már önmagában ezért emlékezetes, ám a sorok között Fielder nagyon is komoly filozófiai kérdéseket dob fel. Itt van rögtön a kontroll központi dilemmája, hiszen a módszere tulajdonképp nem szól másról, mint az emberi szituációk tökéletes irányításáról. Minél erősebben próbálja persze kontroll alatt tartani és kiszámíthatóvá varázsolni az interakciókat, azok annál jobban kicsúsznak a kezei közül. A próba súlyos metafizikai aknamezőkre vezet bennünket, a szó pozitív értelmében. Fielder folyamatosan azzal szembesül, hogy az élet csak korlátozottan modellezhető. Azaz hiába épít fel egy kocsmát vagy házat a legapróbb részletekig, hiába bérel hatalmas statisztériát, valami biztosan kimarad. Izgalmas pillanat, mikor egy valódi otthonba lépve Fielder azzal szembesül, a spontán rendetlenség káosza mennyire részletgazdag. A sorozatban így a művészi alkotás és a valóság kibékíthetetlen ellentéte is feldereng, amit tovább tetéz, hogy Fielder maga is zavarba ejtően sok minőségben van jelen. A másik, ennél is izgalmasabb motívum a másik ember megismerhetőségének problematikája. A próba itt is mélyre megy, hiszen élesen rávilágít, még önmagunkat sem ismerhetjük igazán, nemhogy a másikat. Fielder egyre reménytelenebb próbálkozásai szórakoztatóak és szívbe markolóak, a végkicsengés mégis optimista. Az élet megfoghatatlan kiszámíthatatlansága valójában a legnagyobb kincs, amit a sorozat maga is aláhúz azzal, hogy az itt látottakkal kapcsolatban sem eldönthető, mennyi a jó előre kalkulált fikció és mennyi a „valóság”. Ennél érdekfeszítőbb leckét pedig nem nagyon lehetne megfogalmazni a mindent optimalizálni vágyó, erősen virtualizálódó világunkkal, illetve a benne óhatatlanul többfelé hasadó önmagunkkal kapcsolatban.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
