KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
   2015/június
ORSON WELLES 100
• Báron György: Citizen Welles Orson Welles 100
• Forgách András: A színész az emberben Orson Welles a vásznon
JOHN BOORMAN
• Csiger Ádám: A játéknak vége John Boorman – 1. rész
• Takács Ferenc: "Ötven a százból" John Boorman: A királynőért és a hazáért
AUSZTRÁL ZSÁNER
• Zalán Márk: A didzserido szüntelen búgása Ausztrál aborigin filmek
• Pozsonyi Janka: Nyomkövetők A kortárs ausztrál western
• Szabó Ádám: A fenevad gyomrában Halott polgárok szelleme
• Varró Attila: Két úr sofőrje Mad Max: A harag útja
REBELLIS ROBOTOK
• Baski Sándor: Lázadó Évák Robot vs. ember
• Huber Zoltán: Istenkomplexusok Bosszúállók 2: Ultron kora
MAGYAR MŰHELY
• Várkonyi Benedek: „A film nekem mágia” Beszélgetés Nemes Jeles Lászlóval
• Soós Tamás Dénes: „Én másképp láttam a vietnámi háborút” Beszélgetés Zsigmond Vilmossal
FESZTIVÁL
• Vincze Teréz: Más világok Titanic: Versenyprogram
• Huber Zoltán: Túlélési technikák Titanic: Amerikai függetlenek/Sötét oldal
FILMISKOLA
• Kelecsényi László: Hogyan kezdjünk el egy filmet? Regényes filmdramaturgia
• Lichter Péter: Derengő folyosók az ismeretlenbe Avantgárd főcímek
FILM / REGÉNY
• Sándor Anna: Ragadozó a völgyben Ron Rash: Serena
• Tüske Zsuzsanna: Út a vadonba Susanne Bier: Serena
KRITIKA
• Muhi Klára: „Ez se és más se...” Kécza András: Magánterület
• Simor Eszter: Feminista romantika Thomas Vinterberg: Távol a világ zajától
MOZI
• Vajda Judit: Éjjelek és nappalok
• Varró Attila: Mocsárvidék
• Simor Eszter: Hölgy aranyban
• Forgács Nóra Kinga: Jack
• Kránicz Bence: Danny Collins
• Baski Sándor: Magam ura
• Sepsi László: Monsters – Sötét kontinens
• Kovács Bálint: Argo 2
• Kovács Kata: Szerelem Máltán
• Alföldi Nóra: Bazi nagy francia lagzik
• Pápai Zsolt: Genesis: A siker útja
• Csiger Ádám: Csábítunk és védünk
• Árva Márton: Éden
DVD
• Lakatos Gabriella: A tizedes meg a többiek
• Gelencsér Gábor: Napló gyermekeimnek
• Kránicz Bence: Az öt kedvenc
• Soós Tamás Dénes: Férfiak, nők és gyerekek
• Horváth Balázs: Arzén és levendula
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Képregényfesztiválosok

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

John Boorman

John Boorman: A királynőért és a hazáért

"Ötven a százból"

Takács Ferenc

John Boorman utolsó filmje, akár 1987-es előzménye, a Remény és dicsőség, ironikus önéletrajzi és háborús mozi.

„A film csupán száz éves. Ebből a száz évből, ha jól meggondoljuk, ötvenben én is benne vagyok” – nyilatkozta John Boorman új filmjének, a Queen and Country bemutatója alkalmából vele készült interjúkban. Valóban, az idén nyolcvankét éves rendező – televíziós és dokumentarista munkák után – 1964-ben rukkolt ki első egész estés filmjével, a Beatles-együttessel akkoriban keményen rivalizáló Dave Clark Five zenekarról készült, s az Egy nehéz nap éjszakája (1964) versenytársának szánt Kapj el, ha tudsz (Catch Us If You Can) című produkcióval.

Kalandos és gyakran zavarba ejtően követhetetlen ötven év volt ez, legalábbis filmes szempontból. Boorman pályáján kiszámíthatatlan rendben követték egymást a sikerek és a bukások, az alulértékelt remekművek és tömegsikernek szánt kassza-fiaskók, a legkülönfélébb populáris zsáner-sémák ihlette filmek és ezoterikus auteur-munkák, illetve mindezeknek eklektikus elegyei. Filmjei fogadtatását is hajmeresztő bukfencek és váratlan fordulatok jellemezték: jó néhány munkájára áll, amivel Boorman a Zardoz-t (1973), ezt a disztópikus sci-fi-t szokta jellemezni: „A film úgy lett bukásból klasszikussá, hogy közben soha nem volt sikere”.

Hogy legújabb filmjére is állni fog ez, egyelőre persze nem tudhatjuk. Az viszont érződik rajta, hogy rendezőjét ez a kérdés már nem izgatja – vagy legalábbis nem nagyon izgatja. A királynőért és a hazáért jellegzetesen öregkori film: ötven filmes évvel a háta mögött Boorman szemlátomást úgy gondolja, hogy ha nem is mindent, de sok mindent megengedhet magának, szórakozhat és szórakoztathat, s immár aggályok nélkül foglalkozhat önmagával, a saját életével.

A királynőért és a hazáért ugyanis önéletrajzi film, ha irodalmi párhuzamait keressük, a memoár és a vallomás műfajaiban találjuk meg rokon-formáit. Régről ismerős műfaj-képlet ez, hiszen a „szerzői film” a kezdetektől fogva teret engedett – éppen „szerzőisége” egyik biztosítékaként – a személyes-vallomásos jellegnek, annak a lírai autobiografizmusnak, amelyet ezerféle változatban ismerünk, Fellinitől (8 és ½) Szabó Istvánig (Apa) – hogy ezekkel a közhelyesen nyilvánvaló példákkal abba is hagyjuk a felsorolást.

Boorman filmje is erre a képletre készült. A rendező ifjúkorának egy fontos epizódját idézi fel benne: az ötvenes évek elején a tizennyolc éves fiatalembert – a filmben Bill Rohannak átkeresztelt John Boormant – behívják katonának. (Ekkor még – egészen 1963-ig –az Egyesült Királyságban érvényben volt a II. világháború kitörése előtt, 1939-ben bevezetett általános hadkötelezettség.) Zajlik a koreai háború, amelyben a brit haderő is képviselteti magát az amerikaiak vezette ENSz-csapatok kötelékében – Bill és barátja, Percy Hapgood, miközben megpróbálják valahogy túlélni a kiképzőtábor abszurd poklát, ahol, úgymond, „embert faragnak belőlük”, rettegve várják, vajon Koreába küldik-e őket.

A katonaság a terep tehát, a megkérdőjelezhetetlen hatalom és a kivédhetetlen erőszak világa, ahol a fegyelem, a rend és a szabály mindenekfelettisége az úr, melyek szemében az egyén porszem csupán, gyorsan és hatékonyan közös masszává egybegyúrandó a többi porszemmel. Az üres és értelmetlen formák léte ez, melynek ideális alanya a zombivá, élőhalott automatává átszerelt egyén. A Szervezet ez a maga legtisztább esztelenségében – minden lázadó indulat, anarchista tagadás, az Élet jegyében indított verbális és tettleges szabotázs örök céltáblája könyvben és filmvásznon, nagyjából Jaroslav Haąek ©vejkje óta.

Háborús terepen játszódott egyébként A királynőért és a hazáért film-előzménye, Boorman 1987-es Remény és dicsősége (Hope and Glory). Önéletrajzi film volt ez is, Boorman a maga gyerekkori háborús élményeit idézte fel a kilenc éves Billy Rohan történetében. A kiskamasz számára otthona és lakhelye, a német légitámadások során lebombázott kelet-londoni városnegyed bizarr és paradox módon valamiféle kozmikus játszótér alakját ölti fel. Amit a felnőttek halálos veszedelemként, a kiszámíthatatlan pusztulás rémségeként élnek meg, Billy és kis barátai számára a valószínűtlen szabadság világa, ahol érvényét veszti minden szabály és tilalom: bandába állnak, a romos házakban törnek-zúznak, lőszert és fegyvereket gyűjtenek, életveszélyes játékokat játszanak boldogan és felszabadultan. Amit mindközönségesen „a háború borzalmainak” neveznek, Billy és a többiek jótéteményként élik meg, minden forma és szabály felfüggesztéseként a háború soha véget nem érőnek látszó karneváli mámorában. Az anarchiával csupán az iskola, a rend és a fegyelem sivár és ostoba világa szegül szembe, de végül ez a világ is kénytelen megadni magát a felszabadító rendetlenség erőinek. A film utolsó jelenetében az iskola lángokban áll, egy eltévedt német bomba lerombolta. „Kösz, Adolf!” – kiáltja boldogan Billy. „Ez volt életem legboldogabb pillanata” – teszi hozzá a képen kívüli narrátor, a felnőtt Bill Rohan (azaz John Boorman).

A huszonhat évvel később készült folytatásban Bill és Percy válnak a felszabadító rendetlenség ügyvivőivé. Őrmesterré léptetik elő őket, s a később Koreába küldendő katonák kiképzésében kapnak feladatot: gépírást tanítanak és politikai oktatást tartanak a legénységnek. Közben minduntalan szembekerülnek felettesükkel, Bradley törzsőrmesterrel, a két lábon járó szolgálati szabályzattal, aki megkeseríti életüket. Bosszútervet eszelnek ki, és Redmond, az öregkatona, a skiving (lógás, sumákolás, a feladatok alól való cseles kibújás) nagymestere bevonásával lehetetlenné teszik a törzsőrmestert, közben pedig a vicc kedvéért ellopják a tiszti klubban őrzött és ájult tisztelettel körülvett órát, amelyet még Viktória királynő adományozott az ezrednek.

Ebből is látszik, hogy a két film erős tematikus párhuzamokat mutat. Részben azon az áron, hogy Boorman A királynőért és a hazáértben műfajilag mintegy lekapcsolódik az önéletrajzi képletről: Bill és Percy egy abszurd hadikomédia és hadsereg-szatíra eszközeiként funkcionálnak, szerepük ezekben a jelenetekben ennek a M.A.S.H.-ből és vele rokon filmekből ismert komikus-szatirikus célzatnak rendelődik alá.

Ugyanez a „kiengedős” eklekticizmus magyarázza, hogy a két önéletrajzi filmben, de különösen A királynőért és a hazáértben helyet kap, voltaképpen meglehetősen közvetlen formában, Boorman nagypolitikai hitvallása, a háború utáni angol társadalomra vonatkozó kritikus véleménye. Mindkét film címe ironikus utalás. A Remény és dicsőség az Elgar-írta Land of Hope and Glory kezdetű indulóra utal: az 1912-es szerzemény fennen hirdeti a Brit Birodalom örök dicsőségét – azét a birodalomét, amelynek gyors lehanyatlása éppen abban a háborúban kezdődött el, amelyről a film szól. A királynőért és a hazáért a For King and Country kifejezés variánsa, a haza, nemzet és uralkodó iránti mindenek feletti hűség kinyilvánítása (Joseph Losey 1964-es filmjének is ez volt a címe) – azé a hűségé, amelyre Bill és Percy, egy új nemzedék képviselői már nem képesek, de nem is hajlandók rá, szemben a birodalmi múlt és a brit katonai dicsőség bűvöletétől szabadulni képtelen idősebbekkel.

Mindezt a film vége felé egy szatirikus szkeccs-betét foglalja össze. 1953: az új uralkodó, Erzsébet királynő koronázásának alkalmával televíziós készüléket vásárolnak Rohanék, majd családi tablóba rendeződnek a képernyő előtt. Mi szemből látjuk őket, mintegy a készülék pozíciójából, s tanúi vagyunk, melyik családtag miként kommentálja „az új Erzsébet-kor” eljövetelét. Amennyire véleményeikből következtetni lehet Boormanéra, nagyon úgy fest, hogy a rendező szerint az elmúlt hatvan év során semmi jó nem sült ki a dologból…

 

A KIRÁLYNŐÉRT ÉS A HAZÁÉRT (Queen and Country) – brit, 2014. Rendezte és írta: John Boorman. Kép: Seamus Deasy. Zene: Stephen McKeon. Szereplők: Callum Turner (Bill), Caleb Landry Jones (Percy), Tamsin Egerton (Ophelia), David Thewlis (Bradley). Gyártó: Merlin Films. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 115 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/06 20-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12246