KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
   2022/augusztus
MAGYAR PANTHEON
• Gelencsér Gábor: Megállt a menet Gyarmathy Lívia (1932–2022)
• Pólik József: Mit üzent a császár? Najmányi László (1946-2020)
GYEREKEK ÉS FELNŐTTEK
• Kovács Kata: A túlélésért küzdenek Kölyökbandák
• Bárány Bence: Traumák és maszkok Fekete telefon
• Rudas Dóra: „Lélek lép a lajtorján” A „belső gyermek” a filmekben
• Vajda Judit: Valóra vált kamaszálmok Stranger Things
SZTÁROK ÉLETE
• Varró Attila: Sztár a tükörben Fonda és a Klute
• Fekete Tamás: A Király új ruhája Elvis élete
• Déri Zsolt: Ki lőtte le Bambit? Danny Boyle: Pistol
• Baski Sándor: Haragban a világgal Nevem Zlatan
KÉPREGÉNY-LEGENDÁK
• Huber Zoltán: Inspiráló megszállottság Chester Brown: Louis Riel
ÚJ RAJ
• Gyöngyösi Lilla: Messze még az amerikai álom Új raj: Sean Baker
FESZTIVÁL
• Gyenge Zsolt: Vászoncsodák a Croisette-n Cannes
KÖNYV
• Stőhr Lóránt: Forma és hatalom Gelencsér Gábor: Közelkép
• Lénárt András: Múltunk a moziban Paár Ádám: A kosztümös film
KRITIKA
• Bartal Dóra: Az elmaradt Dolce Vita Rimini
• Kovács Patrik: Közöttünk az űr A Karantén Zóna
MOZI
• Rudas Dóra: Egy anya George Bush-sal szemben
• Vincze Teréz: Memoria
• Roboz Gábor: Bunker Game – Legbelső félelem
• Vajda Judit: Gyilkos party
• Greff András: Svindler
• Huber Zoltán: Thor: Szerelem és mennydörgés
STREAMLINE MOZI
• Pazár Sarolta: France
• Kránicz Bence: Zűrös kettyintés avagy pornó a diliházban
• Pozsonyi Janka: Felnőttem, csacsacsa
• Kolozsi László: A helyettes
• Csomán Sándor: A pincér
• Gyöngyösi Lilla: Kirobbanó szerelem
• Nagy V. Gergő: Hidegtál
• Varró Attila: Stone
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Ki méltó a pörölyre? Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Rimini

Az elmaradt Dolce Vita

Bartal Dóra

Ulrich Seidl legújabb játékfilmjében Richie Bravo hakniénekes olyan édes életre vágyik vissza, ami talán soha nem volt az övé.

 A dokumentumfilmjeivel nevet szerzett osztrák Ulrich Seidlnek az ambiciózus Paradicsom-trilógia hozta el a megkésett elismerést és közel tíz évet kellett várni, hogy ismét fikciós munkát lássunk tőle. Valójában persze a két formátum sosem különült el élesen a rendezőnél: valós, gondosan kiválasztott helyszíneket mutat be minden esetben, de Werner Herzog stilizált dokumentumfimes kamerájához hasonlóan rögzíti a környezetet, amelyben groteszk figurái keresik a helyüket, valamint az emberi gyarlóság megnyilvánulásai érdeklik fikciós és nem fikciós filmjében egyaránt.

A Rimini forgatókönyvét Seidl ismét feleségével, Veronika Franz rendezővel közösen jegyzi és a Paradise: LoveSzerelmet a feketepiacról koncepciójához hasonlóan az osztrák főhőst egy idegen ország turistaközpontjába helyezi, a napsütötte Kenya helyett most a szezonon kívüli olasz tengerparti városba, Riminibe. Michael Thomas, aki Seidl Import/Export (2007) című filmjének köszönheti filmes karrierjét és aki maga is rendszeres fellépett gálaműsorokban, Richie Bravót alakítja, a középkorú hakniénekest. Richie csak a buszokkal érkező osztrák hölgyekben bízhat anyagilag, tőlük várja, azt is, hogy a megkopott hírnevét életben tartsák. Sármjából már csak a közhelyek maradtak, a hasát is le kell szorítania mielőtt felveszi a csillogó ruháját – az öltözőszoba helyett a kazánházban. A hotelek konferenciatermeiben vagy bárokban tartott fellépéseit egyre kevesebben látogatják, így keresetkiegészítésként le is fekszik azokkal a nőkkel, akinek a rajongása az egóját is ápolja. Önámítását a porosodó ereklyékkel teli lakása jelzi, valamint az is, hogy minden mozdulatában és megszólalásában magával hordozza a színpadi manírokat. A show soha nem állhat le. Még akkor sem, amikor hazamegy anyja temetésére, vagy amikor a 18 éve nem látott lánya felkeresi, hogy pénzt kérjen és apja fejéhez vágja az évek alatt felgyűlt sérelmeit. Richie-t az alkoholizmusa is megtámogatja abban, hogy álomvilágában élhessen. Idővel kiderül, hogy elvágyódó szerelmes dalaival sosem ért el akkora sikert, mint szerette volna.

Seidl végtelen cinizmusa, az emberi torzságra kihegyezett vizsgálódása, az alsó középosztályt már-már kizsákmányoló ábrázolása a korábbi filmjeihez képest mintha enyhült volna, szerencsére most kicsivel több empátiával fordul nem csak a főszereplője, de a többi karakter felé is: emlékezetes jelenet, amikor Claudia Martini alakította Annie a szexet félbehagyva inkább a beteg anyját kezdi gondozni, és Richie öregotthonban lakó, náci dalokat éneklő szenilis apjának is jut valamennyi ebből az együttérzésből.

Seidl, a kortárs osztrák film több alkotójának közegábrázolásához és korábbi filmjeihez hasonlóan, Rimini városát is afféle „nem-helyként” használja, amit precízen megkomponált statikus képekkel mutat meg. Nem kizárólag a főszereplő lelki tája lesz az esős, majd havas tengerpart, az üres büféivel, játszótereivel, félig kihasznált vagy már gazos, üres hoteleivel, de a kortárs európai társadalmi egyenlőtlenségek is kirajzolódnak a külső felvételekből és a bizarr enteriőrökből. Már a Szerelmet a feketepiacról határozott álláspontot fogalmazott meg a globális kizsákmányolásról és elnyomásról, a Rimini újabb verziója ennek a gondolatnak. A nyugdíjas turistacsoportok mellett hajléktalan menekültek népesítik be a várost, viszont sokszor csak afféle látványelemként, biodíszletként. A film előrehaladtával sem tudunk meg arról sokat, hogy ők hogyan élik meg a „nem-polgárságukat”. Szándékos, abszurd gesztus lehet Seidltől, hogy csak a fehér perspektívát mutatja meg, mivel Richie, jó pár szalonrasszista megjegyzés után elénekel egy dalt Winnetou szemszögéből: „a fehér ember az összes álmunk elvette” szól a szöveg. De a hiány így is velünk marad és ez az egydimenziósság megakadályozza Seidlt abban, hogy mélyebb kritikát fogalmazzon meg.

 

RIMINI (Rimini) – osztrák, 2021. Rendezte: Ulrich Seidl. Írta: Veronika Franz és Ulrich Seidl. Kép: Wolfgang Thaler. Zene: Fritz Ostermayer. Szereplők: Michael Thomas (Richie), Tessa Göttlicher (Tessa), Inge Maux (Emmi), Hans-Michael Rehberg (Apa), Claudia Martini (Annie). Gyártó: Ulrich Seidl Filmproduktion / Essential Films. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 114 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2022/08 55-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15441