Gyerekek és felnőttek

Kölyökbandák

A túlélésért küzdenek

Kovács Kata

Ellentmondásos gyerekközösségek, ön- és közveszélyes kiskorúak három friss európai művészfilmben.

Míg az egyik legjelentősebb társadalmi válságtünetként jelentkező kamaszkori média- pornó- és drogfüggőség nem valódi mélységében vizsgált témája a kortárs nagyjátékfilmnek, a poszt-covid időszakban határozottabban körvonalazódó másik kríziskilátás, a kisiskoláskori pszichés zavarok motívuma több friss moziban is felbukkan. Míg a gyerekközösségek dinamikája (Stranger Things) és a Legyek Ura-tematika (A vadak, Yellowjackets) a képernyőn köszön vissza mind gyakrabban, a gyerekek eleve elrendelt kallódása, a hormonoktól szétrobbanó kiskamaszok izoláltsága a legújabb fesztiválfilmekben visszatérő, ha nem is uralkodó téma (War Pony, Falcon Lake). A hazai sajtó felkapott témái, a szülői bántalmazás és a gyerekközösségekben megjelenő bullying szintén nem csak a magyar társadalmat vagy az ázsiai alkotókat mozgatja, de gombamód szaporodnak a gyerekkori defektekkel élő hősök az európai művészfilmben is.

*

A leginkább a horrorra és a népszerűség kérdése felől közelítő tinivígjátékra (Rudi Rosenberg: Le nouveau) jellemző bullying-témát a belga Laura Wandel kisrealista elsőfilmje véresen komolyan veszi – így a Carrie, az Engedj be!, az Elefánt és a Beszélnünk kell Kevinről mellett landol a fiatalkori diszfunkcionalitásról szóló legbrutálisabb mozik listáján. A mind filmnyelvét (szinte csak közelikre komponált, kézikamerás forma), szereplő- és helyszínválasztását (kamaradráma) és hosszát (72 ergonomikus perc) tekintve önkorlátozó természetű film eredeti címe (Un monde) is zártságára utal: olyan szürke, monoton, aszfaltból és kegyetlen szórakozásokból épült világban játszódik, amelyből a szereplők és a néző számára sincsen menekvés. Erre utal már a klausztrofób, a végletekig nyomasztó nyitójelenet is. A hétéves Nora az iskola udvarán búcsúzik édesapjától első iskolai napján, a kislány fuldokolva-sírva kéri az egérutat. Banális jelenet, melyet minden szülő és gyerek ismer, mégis egyformán torokszorító az elengedést gyakorló felnőttnek és az önállósodás felé masírozó kicsinek. Wandel azonban már itt, az első jelenetben is a helyzet fojtogató erejét, s nem a hétköznapiságát hangsúlyozza, előkészítve a gyerekekre váró pszichológiai terror érzelmi ívét.

A film keveset árul el hősei, Nora és bátyja, Abel családi hátteréről, annyit azonban megtudunk, hogy mindig különcként élő, sebes arcú apjuk kíséri őket, akit a gyereknevelés annyira leköt, hogy nincs ideje dolgozni mellette, erről pedig az iskolai közösség is tud. A három fejezetre osztható történet maga is úgy lett kitalálva, hogy mindegyik egysége ugyanannyira legyen nyugtalanító: az első, amelyben Nora próbál beilleszkedni, majd felfedezi, hogy bátyját a nagyobbak különös kegyetlenséggel bántalmazzák, a második, amelyben nagy nehezen bevonja a felnőtteket, és a harmadik, amelyben Abel is bántalmazóvá változik, a két testvér közötti szövetség pedig megbomlik. A film minimalista stílusát, a gyerekek arcára tapadó kamera kérlelhetetlenségét a feszültség egyenletes kitartása egészíti ki, és ezeket az alappilléreket támogatja meg a rövidre fogott játékidő is. A Norát alakító Vanderbeque és az Abelt játszó Günter Duret filmbeli teljesítményét nehéz volna fokozni, és szinte csak jelenlétre korlátozódó játékukkal ugyancsak a csontvázzá csupaszított drámát hagyják érvényesülni, mindketten ugyanolyan monokróm, sem fiú, sem lány, sem gyerek, sem felnőtt figurák, mint amennyire az őket körülvevő színtelen, szinte részvéttelen világ is semleges. A film szintén visszafogottan veti fel az őket körülvevő felnőttvilág felelősségének kérdését: először úgy tűnik, nincs elegendő pedagógus a környezetükben, hogy a bántalmazás tényét fel lehessen ismerni, majd, amikor a Nora problémáját meglátó és őt támogató egyetlen felnőtt személy is kilép az iskola helytelenül működő, minden szereplőt megnyomorító közegéből, a kislány ismét kénytelen egyedül vállalni a felelősséget önmagáért. Az Egy világ a gyerekkori kudarcok pszichológiailag hiteles története, amelyben egy gyerek bizalmatlanul merül el egy közösségben, ahol aztán kizárólag rossz tapasztalatokat szerez; végignézi, hogy ugyanez a közösség ronccsá teszi a saját testvérét és egyetlen barátját, ennek hatására ez a testvér elveszíti emberi arcát és ezzel párhuzamosan a vele való kapcsolatát, valamint ez a közeg kivet magából minden érző lelkű résztvevőt. A film nagyszerűen kerüli meg, hogy felelősöket mutasson, amit ehelyett tesz, az pedig jóval fenyegetőbb: a közeg és a rendszer kifürkészhetetlen, feloldhatatlan összejátszását tekinti az effajta katasztrofális szituációk eredőjének.

*

Eskil Vogt neve talán kevésbé cseng ismerősen a hazai közönségnek, mint állandó munkatársáé, Joachim Trieré, akivel közösen jegyzik a tavalyi év bombasikerének, A világ legrosszabb emberének forgatókönyvét. Vogt direktori pályája nem Az ártatlanokkal (De uskyldige), hanem a 2014-es Vakonnal indult, ám az új mozi párdarabja valójában egy Joachim Trierrel közösen írt, Trier által rendezett film, a sci-fi gyökerű Thelma. És ugyan mindkettejük eddigi pályaképéből hiányzik a markáns vezérfonal, ezekből az összefonódásokból is jól látható, sokkal inkább alkotóközösségként érdemes rájuk tekinteni, mint külön építkező rendezőkként. Vogt mostani filmje tehát a legnyilvánvalóbban a Thelma folytatása, ahol a fiatal felnőtt – inkább érett kamasz – hősnő a pszichogén és az epilepsziás rohamok határára kerülve pszichokinetikus képességeket fedez fel magában. A hátborzongató és kontrollálhatatlan jelenségek hátterében Trier filmjében nagyon is megfogható élmények állnak: a rideg katolikus neveltetés és az az ellen fellázadó psziché.

Vogt friss filmje kevésbé átlátható, valójában konkrét ok nélküli jelenségként tekint a kisgyerekek misztikus – és szintén új fejleményként: sátáni – képességeire, és talán éppen a megfoghatatlanság teszi ezt a filmet sokkal nyugtalanítóbbá. Vogt és Trier ugyanúgy szemléli a világot: a Thelma egyetemi campusa és Az ártatlanok lakótelepe ugyanolyan arcok nélküli hangyabolyok, melyekre a rendezők semleges, részvéttelen átviteli közegként tekintenek. Ezek a helyszínek rokonok az Egy világ rideg betonesztétikájával – még a fojtogató uszodamotívum is közös –, egyik világ sem képes kölcsönhatásba lépni a gyerekek univerzumának problémáival. Ahogyan Wandel testvérpárja, a főszereplő Ida – akinek egyébként pont kijutott egy gyerekeinek figyelmet szentelő, szerető anya – is úgy érzi, biztonságosabb, ha tapasztalatait eltitkolja az őket körülvevő felnőttek elől, legyenek azok akármilyen barátságosak. Ártatlanok-e Vogt filmjének gyerekei, veti fel a rendező már a címadással is. A kérdés éppúgy érvényes erre a filmre, mint az Egy világra, ám ugyanúgy válasz nélkül marad, mert ami velük történik, azt valójában senki nem érti. Legyen szó kisrealista kamaradrámáról vagy pszichohorrorról, ezek a gyerekek az ártatlanság és az ön- és közveszélyesség határán járnak, ennek okát pedig sem a körülöttük lévő felnőttek, sem a néző nem ismeri. Vogt ráadásul beemeli az autizmust is a képletbe: Ida testvére, Anna olyan súlyos állapotban van a film elején, hogy kommunikálni sem tud a körülötte lévőkkel, míg a lenti játszótéren megismert, gondolatátvitellel kommunikáló Aisha hatására jobban lesz, míg a szintén szomszéd lakásban élő – és bullying-áldozat – Ben viszi be a sötét erőket kezdetleges kisközösségükbe. Miközben a rendező nagyon finom érzékkel kerüli el, hogy szörnyszülötteket gyártson, a film központi kérdései éppen az ördögi szándékokra és cselekedetekre vonatkoznak: míg Ida testvérét bántalmazó tetteit (üvegszilánk a cipőben) szélsőségesnek, de a sérült és nem sérült testvérek dinamikájába illőnek érezhetjük, addig az új barát, a különleges képességekkel bíró Ben állatkínzása már a kislány erkölcsi rendjébe sem fér bele.

*

A rendhagyó közösségek sorát folytatja Damiano és Fabio D’Innocenzo (Peremélet) iker-rendezőpáros legújabb mozija, ám a fragmentálás tudatos stratégiájával. Távol Sorrentino Rómájától, valahol az agglomeráció peremén élnek a Favolacce kisstílű, toxikus maszkulinitásukkal kitűnő hősei, akik a három mozi szereplői közül talán a legerősebben hajlanak afelé, hogy szörnyeknek nevezzük őket. Míg az Egy világ minimalizmusával, Az ártatlanok skandináv horroresztétikájával sokkol, a Favolacce sötét, abszurd világlátásával hat. Több, mint szimpla látlelet a nyári fülledtségben bepálló kertvárosról, a hormontúltengéses fiatalokról és az ízig-vérig simlis, maffia-közeli szüleikről: irritáló rémmese az olcsó kerti medence tragikus sorsáról, bombaépítő kiskorúakról, tetvekről és más köznapi fertőzésekről. A D’Innocenzo-univerzum Ulrich Seidl és Todd Solonz világával rokon, gyerek- és tinédzserhősei érzelmileg sivár térben nevelkednek, és – mint a fenti két játékfilm hősei –, elkeseredetten próbálják megérteni az őket körülvevő tér szabályait, de segíteni kész, felelős felnőttek jelenlétének hiányában erre semmi reményük. A Favolacce külvárosi Rómájának mindennapi életében kivétel nélkül olyan felnőttek navigálnak, akiknek kizárólag állatias és ösztönös lépésekre korlátozódik a létezése. A kekszre cseppentett anyatej, az apuka keresési előzményeiben pornóvideókat tallózó kisiskoláskorúak, a tetves fej érzéketlen leborotválásának bizarr motívumai baljóslatúak ugyan, mégsem sejtetik a katartikus végkifejletet, ami a film artikulálatlan segélykiáltás-voltát végül kellőképpen kihangosítja. A Favolacce a történet és az ábrázolt világ szintjén is a benne foglaltak zűrzavaros anakronizmusát visszhangozza, már a történések idejét is bajos volna meghatározni (ha az ominózus pornóvideókkal nem kerülne elő egy mobiltelefon, játszódhatna a kilencvenes évek derekán is). Az epizodikus szerkezetű, helyenként talán direkt szét is eső film rövid történetek füzére a diszfunkcionális, hol csupán groteszkül hóbortos, hol egyenesen közveszélyes és bántalmazó gyerekkorról.

*

Minthogy a fenti három, gyerekek köré épülő narratíva éppen a szereplők ilyen-olyan helytelen működését vizsgálja, nehezen vizsgálhatóak valódi gyerekközösségekként. Az ártatlanok kiskorú hősei véletlenszerűen verődnek nem-klasszikus lakótelepi bandává, amelyet az olyan, szintén nem szokványos tényezők tesznek mégis ismerőssé, mint az autizmus-motívum és ezen keresztül a felelősségvállalás a csoport gyengébb tagjaiért, vagy a kegyetlen serdülőkori rítusok, mint a már-már kötelezően – bár itt épp szokatlan szadizmussal – véghez vitt állatkínzás. Vogt elemelt világát még a hatáskeltő mechanizmusok és a műfaji panelek beemelése sem tudja a földre rántani, és ahogyan maga a film, úgy a gyerekszereplői és a közöttük létrejövő szövetség is csendes szokatlanságuk, és nem a véres események megtörténte miatt olyan lidérces. Az Egy világ éppen röghöz kötöttsége, korlátozó esztétikája miatt vált ki hasonló hatást, és mindamellett, hogy pszichológiailag hiteles látleletet nyújt a bántalmazó közösség dinamikájáról (a bántalmazott gyerekek a legritkább esetben akarnak elmenekülni vagy segítséget kérni, még akkor is, ha a környezetükben vannak biztonságot nyújtó felnőtt személyek), jó érzékkel fogja vissza, illetve adagolja sokat sejtetően a romlás miértjeire vonatkozó információkat. Nora és Abel normális érzelmekkel érkeznek meg a mérgező szituációba, ahogyan a D’Innocenzo- fivérek gyerek- és kamaszhősei is ártatlan szemekkel tekintenek az őket megnyomorító, tragédiákba hajszoló társadalmukra. Méltóan a horrorfilm hagyományához, Vogt gyerekeinek romlatlansága azonban kétségbevonható – Ida földöntúli arckifejezése, amikor új barátja először mutatja be neki telekinetikus tudományát, legalábbis erről árulkodik –, így filmje a gyerekek fejletlen felelősségtudatának természetes határain túl is felvet erkölcsi kérdéseket, kérdőjelet téve a címbeli ártatlanság mellé. Végső soron mindhárom rendező ugyanazt a tabut feszegeti: a magukra hagyott gyerekek világánál nincs veszedelmesebb.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2022/08 14-16. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15434

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -