KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
   2022/február
MAGYAR MŰHELY
• Tóth Péter Pál: A tisztesség mint esztétikum Gulyás János (1946-2021)
• Benke Attila: Az igazságtalanság kódja Beszélgetés Deák Kristóffal
• Kránicz Bence: „Sokkal közelebb jött a háború” Beszélgetés Pálfi Györggyel
MAGYAR PANTHEON
• Pápai Zsolt: Mesés férfi kurblival A kép mesterei: Zsitkovszky Béla (1868-1930)
MAGYAR ZSÁNER
• Paár Ádám: „Csipkebokor a szállásom” Magyar betyárfilmek
GUTENBERG-GALAXIS KONTRA INTERNET
• Sipos Júlia: A Gutenberg-galaxistól a Világhálóig Beszélgetés Kovács Istvánnal és Pléh Csabával
SPORTMOZI
• Simonyi Balázs: „Gyorsabban, magasabbra, erősebben?” Sportfilmek
• Roboz Gábor: Odafent egyszerű Dokumentumfilmek szikla- és hegymászásról
• Margitházi Beja: Az aszfalt hercegei Stacy Peralta – Catherine Hardwicke: Dogtown urai
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Schubert Gusztáv: Kalandok az Ínség-tengeren Hugo Pratt: Corto Maltese
ÚJ RAJ
• Vincze Teréz: Hosszan mesélt rövid történet Ryusuke Hamaguchi
SZERZŐI NOSZTALGIAHULLÁM
• Varró Attila: Megrekedt fejlődés Paul Thomas Anderson: Licorice Pizza
• Huber Zoltán: A nosztalgia veszélyei Párhozamos önéletrajzok: Cuarón / Branagh
• Kovács Kata: A szerző ifjúsága Paolo Sorrentino: Isten keze
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: A filmmoly Veress József: Könyvbe bújt filmek
KRITIKA
• Báron György: Feltételes szabadság Asghar Farhadi: A hős
• Gelencsér Gábor: Anyák a teljes idegösszeomlás szélén Pedro Almodóvar: Párhuzamos anyák
• Fekete Tamás: „Ember lesz az én kisunokám” Deák Kristóf: Az unoka
• Baski Sándor: Komfortos nyúlüreg Lana Wachowski: Mátrix: Feltámadások
• Lovas Anna: Pozitív üzenet Mamoru Hosoda: Belle
MOZI
• Pozsonyi Janka: Kilenc nap
• Pazár Sarolta: Az észak királynője
• Rudas Dóra: Szexfantáziák
• Bonyhecz Vera: Gyűlölök és szeretek
• Benke Attila: Vaksötét 2.
• Herczeg Zsófia: Kaptár: Racoon City
• Kránicz Bence: Pókember: Nincs hazaút
• Kovács Patrik: Kingsman: Kezdetek
• Varró Attila: 355
• Huber Zoltán: Veszélyes
STREAMLINE MOZI
• Árva Márton: Zsarufilm
• Alföldi Nóra: Danielle és a süvet
• Forgács Nóra Kinga: Az utolsók
• Roboz Gábor: Az elveszett lány
• Vajda Judit: Ne nézz fel
• Bartal Dóra: Rose dala
• Varró Attila: Crazy Love
• Kovács Kata: Maelström
• Déri Zsolt: Angéle
• Nagy V. Gergő: Mr. Sloane szórakozik

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szerzői nosztalgiahullám

Paolo Sorrentino: Isten keze

A szerző ifjúsága

Kovács Kata

Sorrentino önéletrajzi elemekből összerakott filmjéből kiderül, Fellininek vagy Maradonának köszönhet-e többet.

 

Tarthatjuk korunk vizionáriusának vagy üres divatfilmesnek, az mindenképp vitathatatlan, hogy Sorrentino markáns szerzői világát minőségi filmeken keresztül érvényesíti, most pedig – két évtizednyi rendezői karrierrel a háta mögött – elkészítette eddigi legszemélyesebb filmjét, saját Amarcordját. A közkedvelt hasonlat nem csak azért érvényes, mert a modernizmus rendezői közül Bertolucci és Ferreri mellett Fellininek köszönheti a legtöbbet, de azért is, mert a tavalyi karneváli mozival Sorrentino ugyancsak gyermekkora vidéki helyszíneihez és emlékezetes szereplőihez tér vissza. Korábbi filmjei közül A nagy szépség alapszituációja, karakterei és stílusa a La dolce vitát idézte, ám Fellini személyes hangvétele hiányzott belőle, Sorrentino elvontabban és elidegenítőbben fogalmazott a huszonegyedik századi művészet válságáról. Az Isten kezében azonban a szerzőiséget nem csupán az állandó karaktereken, jellegzetes stilisztikai, formanyelvi eszközökön, de a mindent átható személyességen és az eddigieknél jóval érzelmesebb nosztalgia-történeten keresztül valósítja meg. Ezen kívül a film többször utal nem csupán a filmkészítés gesztusára és dilemmáira, de magára Fellinire is.

Hőse, Fabietto (az új arcnak számító Filippo Scotti alakítása), szemben a rendező összes eddigi, öregedő vagy agg hősével, éppen felnőni készül, ám maga is az elmúlással szembesül. Éppúgy Nápolyban él és marad árván, mint egykor maga Sorrentino, sok kortársához hasonlóan pedig élete legfontosabb témája Diego Maradona karrierje, élen a ’86-os világbajnokságon lőtt legendás góllal és a kérdéssel, hogy vajon le fog-e szerződni Nápolyba. Fabiettóhoz hasonlóan Sorrentino szülei is szénmonoxid-mérgezésben hunytak el vidéki nyaralójukban, az akkor 16 éves Paolo csak azért nem volt velük, mert éppen egy mérkőzésen szurkolt, így a maradonai isten keze valóban belenyúlt az életébe. Azt ugyan homály fedi, hogy a film további fordulatai és motívumai közül vajon mennyi a fikció, de annyi biztos, hogy a rendező kedvenc toposzai (család, kultúra, foci) köré épül, az ellentmondásos, de felmagasztalt apa szerepében az állandó színész Toni Servillóval. A pénz, a politika és a hatalom okozta romlottság helyett az Isten keze fő témái az ártatlanság és az önfeledtség elvesztése és a művészet felmagasztalása, ezzel a korábbi filmek közül leginkább az Ifjúsággal rokonítható. Miközben szinte megható szeretettel ábrázolja Fabiettót és a környezetében élő családtagokat (például az édesanya bolondos játékai, csínytevései), a tőle jól ismert (A család barátja) bizarr és rútan groteszk elemek is bőven előkerülnek, lásd a tengerbe hajított műgégét és a szüzesség elvesztésének abszurd mozzanatát. A csellengés Sorrentinónál szintén visszatérően alkalmazott dramaturgiája dominál itt is, és míg a film első felében ez A nagy szépség epizodikusságával társul, ahol a családi tabló, a részletgazdag karakter- és környezetrajzok, rövid, csattanóra kihegyezett jelenetek a meghatározóak, addig a film második felében a hangnem elkomorulásával a céltalan utazás, kiüresedettség kerül előtérbe, hosszabb, elmélyültebb jelenetekkel párosítva. Az élet végét felkereső Ifjúsághoz hasonlóan a másik végletet kutató, mostani felnövés történet is az emlékezésre, a személyes és művészi önkifejezésre való képtelenségről szól: „már nem szeretem a valóságot” – mondja az őt ért traumát feldolgozni igyekvő Fabietto, aki szemtelenül alacsony életkora ellenére ugyanazt fogalmazza meg, mint a korábbi filmben a veterán rendező, Mick, amikor a látcsövet visszafordítva hasonlítja össze, mit lát az ember fiatalkorában, s hogyan távolodik el az emberektől az aggkorral.

Az Isten keze egy olyan szerző önvallomása, akinek a legtöbb, nagyszabásúnak szánt művét üresen látványos posztmodern freskókhoz szokás hasonlítani. A sekélyesség és a grandiózusnak szánt mondanivaló állandó ellentétét kioltja a mostani filmmel megtalált személyesség és őszinteség, a gyerekkorra visszatekintő anekdotázás, a boldogság mitológiájának ösztönös kutatása – Sorrentino szentimentálisabb lett, de jót tesz neki.

 

ISTEN KEZE (È stata la mano di Dio) – olasz, 2021. Rendezte és írta: Paolo Sorrentino. Kép: Daria D’Antonio. Zene: Lele Marchitelli. Szereplők: Filippo Scotti (Fabietto), Toni Servillo (Saverio), Teresa Saponangelo (Maria), Luisa Ranieri (Patrizia), Marlon Joubert (Marchino). Gyártó: The Apartment. Forgalmazó: Netflix. Feliratos. 130 perc.

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2022/02 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15239