KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
   2022/február
MAGYAR MŰHELY
• Tóth Péter Pál: A tisztesség mint esztétikum Gulyás János (1946-2021)
• Benke Attila: Az igazságtalanság kódja Beszélgetés Deák Kristóffal
• Kránicz Bence: „Sokkal közelebb jött a háború” Beszélgetés Pálfi Györggyel
MAGYAR PANTHEON
• Pápai Zsolt: Mesés férfi kurblival A kép mesterei: Zsitkovszky Béla (1868-1930)
MAGYAR ZSÁNER
• Paár Ádám: „Csipkebokor a szállásom” Magyar betyárfilmek
GUTENBERG-GALAXIS KONTRA INTERNET
• Sipos Júlia: A Gutenberg-galaxistól a Világhálóig Beszélgetés Kovács Istvánnal és Pléh Csabával
SPORTMOZI
• Simonyi Balázs: „Gyorsabban, magasabbra, erősebben?” Sportfilmek
• Roboz Gábor: Odafent egyszerű Dokumentumfilmek szikla- és hegymászásról
• Margitházi Beja: Az aszfalt hercegei Stacy Peralta – Catherine Hardwicke: Dogtown urai
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Schubert Gusztáv: Kalandok az Ínség-tengeren Hugo Pratt: Corto Maltese
ÚJ RAJ
• Vincze Teréz: Hosszan mesélt rövid történet Ryusuke Hamaguchi
SZERZŐI NOSZTALGIAHULLÁM
• Varró Attila: Megrekedt fejlődés Paul Thomas Anderson: Licorice Pizza
• Huber Zoltán: A nosztalgia veszélyei Párhozamos önéletrajzok: Cuarón / Branagh
• Kovács Kata: A szerző ifjúsága Paolo Sorrentino: Isten keze
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: A filmmoly Veress József: Könyvbe bújt filmek
KRITIKA
• Báron György: Feltételes szabadság Asghar Farhadi: A hős
• Gelencsér Gábor: Anyák a teljes idegösszeomlás szélén Pedro Almodóvar: Párhuzamos anyák
• Fekete Tamás: „Ember lesz az én kisunokám” Deák Kristóf: Az unoka
• Baski Sándor: Komfortos nyúlüreg Lana Wachowski: Mátrix: Feltámadások
• Lovas Anna: Pozitív üzenet Mamoru Hosoda: Belle
MOZI
• Pozsonyi Janka: Kilenc nap
• Pazár Sarolta: Az észak királynője
• Rudas Dóra: Szexfantáziák
• Bonyhecz Vera: Gyűlölök és szeretek
• Benke Attila: Vaksötét 2.
• Herczeg Zsófia: Kaptár: Racoon City
• Kránicz Bence: Pókember: Nincs hazaút
• Kovács Patrik: Kingsman: Kezdetek
• Varró Attila: 355
• Huber Zoltán: Veszélyes
STREAMLINE MOZI
• Árva Márton: Zsarufilm
• Alföldi Nóra: Danielle és a süvet
• Forgács Nóra Kinga: Az utolsók
• Roboz Gábor: Az elveszett lány
• Vajda Judit: Ne nézz fel
• Bartal Dóra: Rose dala
• Varró Attila: Crazy Love
• Kovács Kata: Maelström
• Déri Zsolt: Angéle
• Nagy V. Gergő: Mr. Sloane szórakozik

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Deák Kristóffal

Az igazságtalanság kódja

Benke Attila

Az Oscar-díjas Mindenki rendezője, Deák Kristóf elkészítette első mozifilmjét, Az unokát. A forgatás kihívásairól, a bosszúfilm személyes és társadalmi hátteréről kérdeztük az alkotót.

 

Deák Kristóf rendezői pályafutása óriási sikerrel indult: a lázadó iskolai kórus történetét elmesélő Mindenkivel, amit a legjobb élőszereplős rövidfilmnek járó Oscar-díjjal ismert el az amerikai filmakadémia. A következő nagy ugrást a Rákosi-korszakban játszódó, egy civil lakást megszálló ÁVH-sokról szóló fekete komédia-thriller, a Foglyok jelentette, ami Deák első egész estés játékfilmje volt. A január 6-án a mozikba kerülő bosszúfilm, Az unoka újabb jelentős építőkockája, első nagyvásznon látható játékfilmje az életműnek, ami szorosan kapcsolódik a Mindenkihez és a Foglyokhoz, amennyiben mindhárom az igazságtalanságokkal szembeni kollektív cselekvés fontosságát hangsúlyozza.

*

A Mindenki és a Foglyok után Az unoka az első mozifilmed. Mekkora kihívás volt elkészíteni?

Valamennyire már eddig is tudatosan építkeztem az első mozifilm felé, azaz minden filmem után új és nagyobb kihívásokat kerestem. A Mindenkiben bár egy kórus áll a centrumban, de valójában csak három főszereplőt kellett mozgatnom. A következő kisjátékfilmben (A legjobb játékban) egészen nagy, kétszáz fős koreográfiát kellett megvalósítani, és látványban is szintet léptünk. A Foglyok cselekménye ugyan egyetlen lakásban játszódik, de sok kiemelt szereplőt kellett egyszerre irányítanom, és történelmi-kosztümös filmet sem csináltam még ez előtt. Innen logikus továbblépés volt Az unoka, amelyben egy elég népes színészgárdát rendeztem immár jóval több helyszínen, nagyobb volumenű történetben.

A magyar filmeket általában kritikák érik az akciójeleneteik miatt, de Az unokában nagyon a helyükön vannak. Mennyire volt könnyű vagy nehéz kivitelezni ezeket?

Én még nagyon „ifjú tanonc” vagyok ezen a téren, sok mindenben Maly Róbert operatőr tanácsaira és a kaszkadőrszakértő, Gulyás Kiss Zoltán tapasztalataira hagyatkoztam. Nagyon sokat segítettek a színészek is, Jászberényi Gábornak például a Foglyokban már volt bunyója, így tudtam, hogy a saját kaszkadőrmutatványait rá lehet bízni. A vágáson is sok múlott, mivel sok évi vágótapasztalatom van, így már a forgatáson tisztában vagyok vele, hogy az akciójelenetekhez megvannak-e a szükséges pillanatok, hogy az utómunka során tudjunk szelektálni.

Honnan jött a történet ötlete?

Az unoka történetét Nina Kovval, társírómmal és feleségemmel együtt írtuk. Az ötlet a saját családomból jött, a dühömből és a tehetetlenségemből fakadt, ugyanis ezt a nagyon durva átverést az akkor 85 éves nagymamámmal és 90 éves nagypapámmal is megcsinálták, amit a filmben Jordán Tamás karakterével műveltek. Nem is az volt a legkegyetlenebb, hogy elvittek tőlük pár százezer forintot, hanem az, hogy azt hitték, meghalhat a fiuk, az édesapám, ez a hazugság volt a „csali”. Akkor nagyon szerettem volna megtalálni a tetteseket és visszavágni valahogy, holott amúgy egy jámbor, szelíd ember vagyok, olyan neveltetésben részesültem, hogy semmiféle erőszakos megoldást nem pártolok. De amikor ez az eset megtörtént, előtört belőlem is az ősi ösztön, hogy megvédjem a szeretteim. Ebből lett a bosszúálló unoka, Rudi karaktere. Persze a mi családunké nem egyedi eset, sajnos tízezres nagyságrendben károsítanak meg így idős embereket, de ha sikertelen kísérleteket is ide vesszük, százezres „tételről” beszélünk. Azt éreztem, hogy ha valami ennyire futótűz módjára kezdett el terjedni, annak mélyebb társadalmi okai lehetnek. És ez az „unokázás” vagy „grandparent scam” nem tipikusan magyar vagy kelet-európai jelenség, már Amerikában is jellemző.

A cselekmény mozgatórugója a nagypapa órája. Ez a motívum honnan jött?

A film miatt végzett kutatás keretében nagyon sok áldozatot és érintettet megkérdeztünk, így hallottunk egy történetet, amikor az áldozat unokája kikérte a videófelvételeket. Ott látta, hogy a csaló volt olyan pofátlan, hogy az utolsó pillanatban még elkérte a nagymama nyakláncát is a pénz mellé. Ezen napokig gondolkodtam, annyira arcátlan húzásnak tartottam, és ledöbbentett, hogy a bűnöző ennyire nyeregben érzi magát. Az elvett nyaklánc és Az unokában a nagypapa kizsarolt órája egyaránt a hidegvérű cinizmus maximumát képviselik.

Milyen egyéb kutatást végeztél a témában?

A rendőrség alakított egy „unokázós” ügyekre szakosodott nyomozócsoportot, ennek a tagjaival, valamint olyan ügyvéddel beszéltem, aki csalókat védett. Konzultáltam pszichológussal is, aki pszichopatákkal, csalókkal foglalkozik, és elmondta, hogyan működnek az ilyen emberek, mi motiválja őket. Továbbá mindig arra törekszem, a színészek is tegyenek hozzá valamit a sztorihoz. Például Jordán Tamástól ered a játék, amit a karaktere, Papus és a főhős, Rudi játszanak.

Hol zajlott és milyen nehézségekkel járt a forgatás?

Az egyik nehézséget maga a járvány jelentette, például mivel mindenképp akartunk piacokon is forgatni, mert ezeket az idős emberek jellegzetes, szimbolikus tereinek tekintem. Ám ezt nagyon nehéz volt úgy megvalósítani, hogy ne legyen tele a piac maszkos vásárlókkal. Nem akartuk a járványt „dokumentálni”, örökérvényű film készítésére törekedtünk. Sok külvárosi helyszínt is használtunk. Számomra kifejezetten fontos volt ez a miliő, mert egyrészt „külvárosi gyerek” vagyok, másrészt van egyfajta romantikája és titokzatossága ennek a közegnek, ami ritkán tűnik fel magyar filmekben – míg az amerikai zsánerfilmek régóta nagy hatással használják az ottani „suburbia” díszleteit. Az ecseri piac is kitüntetett fontosságú volt, sőt sokkal nagyobb szerepe volt a forgatókönyv korábbi változataiban. Rendkívül szimbolikus erejű helyszín. Az ócskások, a „hagyatékot készpénzért veszünk” mentalitás számomra metaforája annak, ahogy a társadalom az idős emberekkel bánik. A nyugdíjasok életét sokszor már kimondatlanul is értéktelennek tartja a rendszer, haláluk után pedig ott marad utánuk a sok személyes tárgyuk, és egy komplett ökoszisztéma épül arra, hogy pénzzé tegye azokat. Az ócskás biznisz bizonyos tekintetben a hullarablás „legalizált” változata.

Miért pont egy nagypapa és unoka kapcsolatában mesélted el a történetet?

Azon túl, hogy saját nagyszüleimmel kapcsolatos érzelmeimből indultam ki, szeretem a kontrasztos párosokat, amelyeknél valamilyen szempontból nagy a különbség, ugyanakkor mégis sok a hasonlóság a két ember között, akik szeretik egymást. Mi az a titok, ami egyszerre összeköti és elválasztja őket? Ez érdekelt. Továbbá a mi generációnk sok időt töltött el a nagyszülőknél, hiszen a rendszerváltás után az „új kapitalizmusban” a szülők rengeteget dolgoztak. Ezért főleg nyaranta nagyon sokat voltam én is a nagymamáméknál. A nagyszülőkkel együtt töltött idő úgy vélem, meghatározza az ember értékrendjét: morális értelemben is nagyon sok mindent tanultam tőlük.

A Foglyok után ismét Jászberényi Gáborra osztottad a negatív hős szerepét. Miért?

A Foglyokba is azért válogattam be, mert A martfűi rémben, amiben először láttam, nagyon megtetszett a játéka és a kontraszt, ami a sugárzó hideg tekintete és a meleg, lágy hangja között van. Erre nagy szükségem volt Az unokához, amiben ő játssza a csalót. A csaló a film elején csak egy testetlen hang a telefonban, és a kellemes hang alapján az áldozatai oda tudnak képzelni egy kedves, segítőkész figurát, így belesétálnak a csapdájába.

Miért Blahó Gergőt választottad a főhős, Rudi szerepére?

Abban biztos voltam, hogy nem nagy sztár fogja őt játszani, mivel Az unokában fontos, hogy a néző végig szorosan kötődjön a karakterhez, ezt pedig gátolja, ha egy túlságosan is ismert színészt követ a vásznon, mivel tudja róla, hogy színész. Ugyanakkor civilt sem akartam, mert rengeteg szerencse is kell hozzá, az egy nagyon kivételes eset, ahogyan Kis Hajni megtalálta Dietz Gusztávot a Külön falka főszerepére. A szereplőválogatásnál az elsődleges szempont az volt, hogy meglegyen a színészben az a kettősség, amit Rudi képvisel: a kisfiús naivitás és a potenciál, hogy az igazságtalanság és az elkeseredettség hatására belőle is ki tud robbanni a vadállat.

Az unokát bizonyos szempontból a Mindenki rokonának éreztem, mivel mindkettő a közösségi cselekvés szükségességgét, a társadalmi értelemben vett „felnőtté válást” hangsúlyozza. Mit gondolsz erről?

Lehet, hogy ez egyfajta „monomániám”, hogy az igazságtalanság ellen csak együtt tudunk fellépni. Az igazságtalanság soha nem önmagában áll, hanem bele van kódolva az egész rendszerbe, amelyben élünk, és általában nem lehet gordiuszi csomóként egyszerűen „átvágni”. De mi lenne, ha néha, összefogva mégis át lehetne? A közelmúltban nagyon divatos fogalommá vált a „tanult tehetetlenség”, ami sokszor a gazdasági-politikai hatalom érdekében is áll: komoly erőket kell mozgósítani ellene minden ország társadalmában, hogy a vélt eszköztelenségünk ne gátolja meg a közösségi cselekvést az igazságtalanságokkal szemben.

A Foglyok is thriller volt, Az unoka is ebbe a műfajba sorolható. Maradsz ennél a zsánernél a következő filmjeidben? Mik a terveid?

A thriller az összes műfaj közül a legmegengedőbb, rengeteg minden tartozhat ide. De amúgy nem feltétlenül gondolkodom zsánerekben. Angliai tanulmányaimnak és a saját „krédómnak” köszönhetően mindig azokat a filmeket szerettem és olyanokat is szeretnék csinálni, amelyekben nem tudod kiszámítani, mi fog történni. Ez talán belefér a thriller legtágabb definíciójába: a kiszámíthatatlanság miatt izgulsz valakiért, valakinek a sorsáért, lelkéért, hogy mit lép legközelebb, miként fogja kivágni magát az adott rizikós helyzetből. De a zene is mindig hangsúlyos elem lesz a filmjeimben. Egyébként többféle filmötletem van, magyar nyelvű és soknyelvű koprodukció egyaránt, de van sorozattervem is, nem csak játékfilm. Régóta érdeklődöm egy 19. századi magyar történelmi személyiség iránt, aki nagyon fontos alak, mégsem szerepel a hivatalos tananyagban, utcát sem neveztek el róla, és ez nem véletlen. Róla szívesen csinálnék egy sorozatot.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2022/02 06-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15228