KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
   2022/február
MAGYAR MŰHELY
• Tóth Péter Pál: A tisztesség mint esztétikum Gulyás János (1946-2021)
• Benke Attila: Az igazságtalanság kódja Beszélgetés Deák Kristóffal
• Kránicz Bence: „Sokkal közelebb jött a háború” Beszélgetés Pálfi Györggyel
MAGYAR PANTHEON
• Pápai Zsolt: Mesés férfi kurblival A kép mesterei: Zsitkovszky Béla (1868-1930)
MAGYAR ZSÁNER
• Paár Ádám: „Csipkebokor a szállásom” Magyar betyárfilmek
GUTENBERG-GALAXIS KONTRA INTERNET
• Sipos Júlia: A Gutenberg-galaxistól a Világhálóig Beszélgetés Kovács Istvánnal és Pléh Csabával
SPORTMOZI
• Simonyi Balázs: „Gyorsabban, magasabbra, erősebben?” Sportfilmek
• Roboz Gábor: Odafent egyszerű Dokumentumfilmek szikla- és hegymászásról
• Margitházi Beja: Az aszfalt hercegei Stacy Peralta – Catherine Hardwicke: Dogtown urai
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Schubert Gusztáv: Kalandok az Ínség-tengeren Hugo Pratt: Corto Maltese
ÚJ RAJ
• Vincze Teréz: Hosszan mesélt rövid történet Ryusuke Hamaguchi
SZERZŐI NOSZTALGIAHULLÁM
• Varró Attila: Megrekedt fejlődés Paul Thomas Anderson: Licorice Pizza
• Huber Zoltán: A nosztalgia veszélyei Párhozamos önéletrajzok: Cuarón / Branagh
• Kovács Kata: A szerző ifjúsága Paolo Sorrentino: Isten keze
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: A filmmoly Veress József: Könyvbe bújt filmek
KRITIKA
• Báron György: Feltételes szabadság Asghar Farhadi: A hős
• Gelencsér Gábor: Anyák a teljes idegösszeomlás szélén Pedro Almodóvar: Párhuzamos anyák
• Fekete Tamás: „Ember lesz az én kisunokám” Deák Kristóf: Az unoka
• Baski Sándor: Komfortos nyúlüreg Lana Wachowski: Mátrix: Feltámadások
• Lovas Anna: Pozitív üzenet Mamoru Hosoda: Belle
MOZI
• Pozsonyi Janka: Kilenc nap
• Pazár Sarolta: Az észak királynője
• Rudas Dóra: Szexfantáziák
• Bonyhecz Vera: Gyűlölök és szeretek
• Benke Attila: Vaksötét 2.
• Herczeg Zsófia: Kaptár: Racoon City
• Kránicz Bence: Pókember: Nincs hazaút
• Kovács Patrik: Kingsman: Kezdetek
• Varró Attila: 355
• Huber Zoltán: Veszélyes
STREAMLINE MOZI
• Árva Márton: Zsarufilm
• Alföldi Nóra: Danielle és a süvet
• Forgács Nóra Kinga: Az utolsók
• Roboz Gábor: Az elveszett lány
• Vajda Judit: Ne nézz fel
• Bartal Dóra: Rose dala
• Varró Attila: Crazy Love
• Kovács Kata: Maelström
• Déri Zsolt: Angéle
• Nagy V. Gergő: Mr. Sloane szórakozik

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Pedro Almodóvar: Párhuzamos anyák

Anyák a teljes idegösszeomlás szélén

Gelencsér Gábor

Almodóvar nem változtat stílusán, szemhatára viszont kitágul.

 

Az emberek összetévesztését, a személyiségcserét, a vérszerinti és csak annak vélt gyermek melodrámai konfliktusát gyakran a háborús helyzet motiválja. Évtizedekre elszakított sorsok, a fogantatás után elhunyt apák, a kedves halálhírét hozó, majd annak helyére lépő barátok kellenek ahhoz, hogy az extrém lélektani helyzetek többé-kevésbé hiteles formát öltsenek: azt neveljük fel, aki nem is a saját gyermekünk; olyannal élünk, aki más, mint akinek hisszük. Almodóvarnak nincs szüksége efféle történelmi háttérre, hogy újfent szélsőségesen bizarr történetét elmesélje, noha a (polgár)háború hangsúlyos szerepet kap filmjében. A Párhuzamos anyák a rendezőtől már megszokott erénye a különleges fordulatokat tartalmazó történet egyszerű, letisztult megfogalmazása, újdonsága viszont az egyre elkötelezettebb társadalmi érdeklődés és közelmúlt felé fordulás. Előző „8 és ½” filmjében, a Fájdalom és dicsőségben a személyes múlt identitásképző erejét tárta fel, most a kommunikatív és a kulturális emlékezet határán álló traumára tekint vissza, s az emlékezés, az igazságtétel politikai gesztusát exponálja be történetébe.

Ám valóban csak beexponálja – a főhősnő divatfotós, s a múltfeltárás egy pontján is fontos szerephez jut a fényképezés, ahogy a film kezdő és vége-főcímének dizájnja ugyancsak ennek jegyében készült –, hiszen a drámai konfliktus hangsúlya nem erre kerül, hanem a szülészeten összecserélt újszülöttek drámai végkimenetelű, a hétköznapinak egyáltalán nem mondható helyzetet további váratlan fordulatokkal bonyolító történetére. Almodóvar mesteri módon szövi bele a szerzői kézjegyét jelentő felfokozott melodrámába a polgárháborús múlt valóságát. Janis, az egyedülálló, negyvenéves divatfotós (Penélope Cruz parádés alakításában) az éppen címlapra kerülő antropológus ismerősét kéri meg, segítse a szülőfaluja határában lévő jeltelen tömegsír feltárását, amelyben a polgárháború után a falangisták által legyilkolt civilek közt dédnagyapja is nyugszik. A nős férfi nemcsak ebben segít, hanem egy szerelmes éjszakát is eltölt Janisszal. Az ekkor fogant gyermeket az anyaság utolsó lehetőségeként Janis a férfi elutasítása ellenére megszüli – ezzel elindul a vele egy kórteremben vajúdó fiatal lányanyával párhuzamosan kibontakozó, majd végzetesen összeszövődő anyamelodráma. Az alkalmi barát tehát nemcsak őt, hanem a múltfeltárást is „megtermékenyíti”: kapcsolatainak köszönhetően viszonylag gyorsan, nem évtizedeken, csupán két éven belül sor kerülhet a kihantolásra. Addig lezajlik az anyák melodrámája, de a befejezésben ismét összeérnek a személyes sors és a traumafeldolgozás szálai. A férfi a sírok feltárásának irányítása mellett érzelmileg is visszatér Janishoz.

A melodrámai történetet tehát az emlékezetpolitikai múltfeltárás keretezi: a záróképen a kihantolt földi maradványok felett álló hozzátartozók gyűrűjében látjuk hőseinket. Janist dédnagyapja fölött, de már új, igencsak szokatlan módon összeálló családja körében, egy ideig sajátjának vélt gyermekével az oldalán – és a leendővel a szíve alatt. A múlt és a jelen traumatikus történetét kapcsolja össze szemléletesen a fotózás gesztusa – az antropológus a munkája során készít felvételeket –, de ennél jóval fontosabb, ahogy a rendező a születendő gyermekek identitásának drámájára rímelteti a múlt feltárásának szó szerinti és átvitt értelmű történetét, amely a film állítása szerint elkerülhetetlen az utódok, a jelen identitásának megteremtéséhez. Ezt fejezi ki mélyértelmű szimbolikával a kihantolt csontvázak felett állók csoportja, köztük a „párhuzamos anyákkal”, akik immár megtalálták és elfogadták saját gyermeküket – azaz saját sorsukat. S ezt fejezi ki a sírokba, a csontvázak helyére fekvő leszármazottak stilizált képe. Ez már túlzás, de egyáltalán nem idegen Almodóvartól. Sőt, éppen ezzel a meglepő gesztussal teremti meg a párhuzamos anyák hátterében kibontakozó párhuzamos történetének stílusegységét.

 

PÁRHUZAMOS ANYÁK (Madres paralelas) – spanyol, 2021. Rendezte és írta: Pedro Almodóvar. Kép: Jose Luis Alcain. Zene: Alberto Iglesias. Szereplők: Penélope Cruz (Janis), Aitana Sánchez-Gijón (Teresa), Milena Smit (Ana), Israel Elejalde (Arturo), Julieta Serrano (Brigida). Gyártó: El Deseo. Forgalmazó: Cinetel. Feliratos. 120 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2022/02 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15223