KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
   2022/november
GODARD
• Báron György: Kifulladásig Jean-Luc Godard (1930-2022)
• Ádám Péter: Testvérellenfelek Godard és Truffaut
MAGYAR MŰHELY
• Varga Zoltán: Palack az özönvízben M Tóth Éva animációs filmjei
• Soós Tamás Dénes: „Hol voltál aznap?” Beszélgetés Köbli Norberttel
• Gyöngyösi Lilla: „Kit hívsz, ha összeomlik a világ?” Beszélgetés Grosan Cristinával
A TÖRTÉNELEM ÖRVÉNYÉBEN
• Pápai Zsolt: Náci nirvánák A nemzetiszocializmus filmmelodrámái – 1. rész
• Árva Márton: Évezredek szemtanúja Alberto Breccia – H. G. Oesterheld: Mort Cinder
• Pauló-Varga Ákos: Túl a vörös vonalon Beszélgetés Tarik Salehhel
• Gyöngyösi Lilla: A metál és a Korán Tarik Saleh: Fiú a mennyből
• Huber Zoltán: Csillaghullás David O. Russell: Amszterdam
ÚJ RAJ
• Kovács Kata: Egy szemlélődő filmes Michelangelo Frammartino
ARCHÍVUMOK TITKAI
• Barkóczi Janka: Elveszett filmtörténet Eltűnt filmek nyomában
• Barkóczi Janka: „A némafilm önmagát falta fel” Beszélgetés Kurutz Mártonnal
KÖNYV
• Murai András: Öngyógyító napló Ingmar Bergman: Munkanapló I-II.
• Csantavéri Júlia: Magyarországról Itáliába és vissza Pintér Judit: Mesterek és hazák
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Kicsi, de erős Miskolc – CineFest
• Huber Zoltán: Szélesedő spektrumok Toronto
KRITIKA
• Vajda Judit: Szerelmes biciklisták Lukas Dhont: Közel
• Schreiber András: Helycserés támadás François Ozon: Peter von Kant
• Nevelős Zoltán: Éljen a szinkron! Csapó András: Magyar hangja…
• Déri Zsolt: Maestro Giuseppe Tornatore: Ennio Morricone
MOZI
• Pauló-Varga Ákos: Tölgy – Az erdő szíve
• Benke Attila: Stasi – Állambiztonsági Komisztérium
• Sándor Anna: Kis Winnetou
• Rudas Dóra: Ma már holnap van
• Kovács Patrik: A Sellő és a Napkirály
• Fekete Tamás: Az iker
• Bárány Bence: Mosolyogj
• Varró Attila: Halloween véget ér
• Tüske Zsuzsanna: Beugró a Paradicsomba
• Bonyhecz Vera: Mrs. Harris Párizsba megy
STREAMLINE MOZI
• Kránicz Bence: Útra fel
• Varró Attila: Szöszi
• Gyöngyösi Lilla: Catherine, a madárka
• Orosdy Dániel: Christiane F.
• Csomán Sándor: Diorama
• Huber Zoltán: Éjjeli vérfarkas
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Rajzolók szerződése Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Grosan Cristinával

„Kit hívsz, ha összeomlik a világ?”

Gyöngyösi Lilla

Magyar-cseh-szlovák-olasz koprodukcióban készült Grosan Cristina második nagyjátékfilmje, a Hétköznapi kudarcok, amelyben három nő életét ismerjük meg rendkívüli körülmények között.

 

Egy év eltéréssel két nagyjátékfilmed mutatták be, ami ritkaság. Hogyan helyezkedik el egymáshoz képest a Legjobb dolgokon bőgni kell és a Hétköznapi kudarcok?

Úgy tűnhet, hogy egy éven belül két filmet is csináltam, de ez nem teljesen igaz. A pandémia miatt a Legjobb dolgokon bőgni kell több mint egy évig dobozban állt, vártuk, hogy újranyisson a világ. Azt 2017-ben kezdtük írni Rainer-Micsinyei Nórával, a Hétköznapi kudarcokat pedig 2018 telétől fejlesztettem a cseh forgatókönyvíróval, Klára Vlasákovával. Mivel más fázisban voltak és egymástól is nagyon különböznek, sokat segített, ha válthattam közöttük, hol az egyiken, hol a másikon gondolkodhattam.

Milyen stádiumban volt a Hétköznapi kudarcok, amikor bekapcsolódtál a munkába?

A forgatókönyv első draftja volt meg. Onnantól kezdve három évig együtt fejlesztettük, jártunk írói workshopokra, és közben ismét bebizonyosodott, milyen kicsi a világ: az egyik külföldi írói rezidencián egy magyar forgatókönyvíró, Jakab Juli volt a konzulensünk. Ami megfogott a történetben, az az elejétől kezdve benne volt: három apró személyes dráma bontakozik ki, miközben a háttérben egy nagyobb természeti esemény veszi át az uralmat. Mindhárom karakter ismerős volt számomra, mert hasonlókkal dolgoztam korábban is. Az egyik kisfilmem, a Vakáció a tengerparton a tinédzser viszonyát a szüleivel vizsgálja, a vívódását a függetlenségért. A Legjobb dolgok…-ban Sára karakterének sok kérdése van az anyasággal kapcsolatban: ő rossz anya-e, és mitől jó egyáltalán egy anya. Ugyanitt Maja anyját korábban akarják elküldeni nyugdíjba, pedig 60 évesen sok teendője van még. Az Átalakítás folyamatban című kisfilmemben pedig Takács Kati egy olyan hatvanas nőt játszik, akinek a korával kell szembesülnie, a változó testét elfogadnia. Öröm volt azon dolgozni, hogy ez a különös kontextus hogyan hat az ismerős karaktereimre.

A kisfilmjeid közül is több koprodukcióban készült el. Hogyan alakult így az életed?

Aradon születtem román-magyar vegyes családban, számomra mindig is természetes volt, hogy a határon kívül és belül is mozgunk. Néha elmentünk fürdőbe Gyulára, kolbászt venni Békéscsabára, az ottaniak pedig átjöttek Aradra a kürtösi paradicsomért. Emiatt sem ijesztett meg, amikor például Boszniában kellett forgatnom a Vakáció a tengerparton-t, amire a szarajevói filmfesztiválon nyertem támogatást. Magyar operatőrrel, román színészekkel állt össze a mozaik. Ha mindenki ugyanazt a filmet akarja megcsinálni és szereti a szakmáját, akkor jól működik a közös munka, főleg, ha mindenki beleteszi azt a specifikus vonást is, amit a saját kultúrájából hoz magával.

A gyakorlati oldalról milyen nehézségeket jelent egy ilyen produkció? A Hétköznapi kudarcokban például javarészt cseh színészek játszanak, hogyan castingoltál?

Volt egy remek casting directorom, Maja Hamplová, aki cseh színházi előadásokra küldött; jobban szeretem élőben megnézni a színészeket, mint casting videókon. A koprodukció bonyolultsága inkább abban állt, hogy négy ország között volt szétosztva az utómunka. A film Csehországban forgott, innen az adat átkerült Olaszországba, onnan Magyarországra a vágószobába és a VFX-hez, majd vissza Olaszországba, a hangi és képi utómunkára.

Kerekes Vica kezdettől a fejedben volt?

Igen, már írás közben gondoltam rá, mást nem is castingoltam a szerepére.

Ismerős magyar stábtagokat is magaddal vittél a filmbe.

Szkeptikus voltam, hogy a cseh filmalap mit fog szólni ahhoz, hogy egy külföldi rendezni akar náluk. De úgy látták, hogy ez egy cseh produkció, ami csak gazdagodik általunk. Ez bátorított arra, hogy elhozzam azokat a szakembereket, akikben megbízom és szeretek velük dolgozni, például Stalter Judit producert, Győri Márk operatőrt és Meller Anna vágót. Annáról tudtam, hogy érdekelni fogja egy ilyen bonyolult, háromszálú történet, ráadásul ő vágta a román kisfilmem is annak ellenére, hogy nem beszél románul.

Számodra milyen volt cseh nyelven forgatni?

Felkészülésként egy évig tanultam csehül a budapesti Cseh Centrumban. Mivel ismertem a forgatókönyvet, jól ment a munka. Mégis új helyzet volt rendezőként, amikor például improvizáltak a színészek: értettem, miről beszélnek, de mivel nekem ez egy új nyelv, minden metakommunikációs mikrogesztusra is tudtam figyelni, ami sok mindent elmond a beszélt nyelven túl.

Mik voltak a legnagyobb kihívások a forgatás során?

Előzetesen azt hittem, hogy nehéz lesz robbanásokat koordinálni, száz statisztát irányítani és macskaszülést levezetni, de az igazi kihívás az volt, hogy jól felkészüljünk ezekre. Remek stábom volt, akikre számíthattam, így az alapos előkészítés után már nem izgultam. A macskaszüléshez például szükségünk volt két anyamacskára, akiknek akkor ér véget a terhességük, amikor mi forgatunk. Végül az én kezem is látható a filmben a macskaszülés közben, és meg kellett tanulnom, hogyan segíthetek egy kismacska születésénél. Fontos volt, hogy időt szánjunk a kommunikációra is, hiszen négy ország között zajlott a kapcsolat. Ha ez hibádzik, azzal időt és pénzt vesztünk.

A jövőben is koprodukciókban gondolkozol?

Ez az adott projekttől függ. A Legjobb dolgok… az Inkubátor Programnak köszönhetően készülhetett el, eleve kis produkciónak terveztük. A Hétköznapi kudarcok sokkal összetettebb volt technikailag, szükség volt a nagyobb apparátusra. El tudok képzelni olyan helyzetet is, ahol a koprodukció inkább bonyolítja a filmkészítést, mint segíti azt.

A Hétköznapi kudarcokat tekinthetjük szkeccsfilmnek és többszálon futó filmnek is, amelyben a szálak végül találkoznak. Mennyire volt nehéz összekapcsolni őket?

Én nem szkeccsfilmnek látom, hanem egyetlen történetnek. Nagy kihívás volt összehangolni az időkezelést, az energiát, a fókuszáltságot, igazi agytornát igényelt. Meller Annával több szerkezetet is kipróbáltunk, de végül ennél éreztük azt, hogy többlettartalma is van: mintha egy időben több filmet néznénk. Olyan klasszikus megoldást nem szerettünk volna, amelyben nagyon szorosan összefonódnak a szálak és a karakterek, ezt erőltetettnek éreztem volna. Pont az a lényeg, hogy ezek a nők véletlenszerűen találkoznak egymással és segítenek a másiknak. Ahogyan a való életben is történik: sokszor csak teszünk valamit, ami szerintünk jelentéktelen, de a másiknak pont erre van szüksége.

A filmjeid többsége realista stílusú, itt viszont megjelenik a természetfeletti. Melyik vonal áll hozzád közelebb?

Engem mindig a történet érdekel, ez vonzza magához az elbeszélés stílusát. Ha engem kérdezel, a Legjobb dolgokon bőgni kell sem teljesen realista film: a lakásbelső elemelt, labirintusszerű a tér, az időérzékelésed teljesen elveszíted. Ha már úgyis csak egy rövid időre az enyém a néző figyelme, megpróbálom kimozdítani őt a megszokott világából és újat mutatni neki.

Kicsit belegondolva, olyan ez, mintha lázadnék a román új hullám ellen, mint egy tinédzser, aki dacból mást akar csinálni, mint amit látott otthon. Ebben nőttem fel, a közvélekedés alapján ezeket a filmeket kellett nézni és szeretni. Rengeteg remek román új hullámos film van, de én valami mást akarok csinálni, ki akarom használni a mozgókép összes eszközét. A Hétköznapi kudarcok kívánta, hogy egy kicsit más világba helyezzük a nézőt.

A természetfeletti, apokaliptikus réteget is valós természeti jelenségekből raktátok össze. Milyen képződményeket kerestetek ehhez?

Olyan jelenségeket kerestünk, amelyek vizuálisan nem szorulnak magyarázatra és valódiak, a néző képes magától összerakni, mi történik. Úgyis az a fontosabb, hogy hogyan érezzük magunkat tőlük: hasonló helyzetben mit tennénk, kit hívnánk fel, kinek a kezét akarnánk megfogni. Meteorológiai jelenségeket használtunk, mint a Szent Elmo tüze vagy a vörös lidércek. De az erdélyi nyári tüzek, a szeptember 11-i terrortámadás képei és az iraki olajtüzek is inspiráltak vizuálisan.

Olvastam egy véleményt, miszerint ez a film a Ne nézz fel! a Godard-rajongók számára. Emögött az a gondolat bújik meg, hogy hasonló katasztrófafilmes elemek ritkán láthatóak szerzői filmekben. Voltak filmes előképeitek?

A finanszírozók gyakran szeretnék tudni, hogy milyen filmre számíthatnak, de nagyon rizikós erre így válaszolni. Egyfelől mindenki próbál egyedit alkotni, de elfogadom, hogy kategóriákban gondolkodunk, mint minden ember. Például a Melankólia hangulata megjelent előttem, Az órák és az Egyes nők a többszálú szerkezet miatt lehet referencia, bár az utóbbiban kevesebb a kapcsolódás köztük. Amikor megjelent a Ne nézz fel!, izgultam, vajon ugyanarra, ugyanúgy tapintottunk-e rá, de szerencsére ez a veszély nem fenyegetett.

Más művészeti ágakban is alkotsz, van egy médiadizájneri végzettséged is. Ezek hogyan férnek meg a rendezéssel?

Tinédzserként egy határmenti kisvárosban azzal lehetett időt tölteni, hogy sportol, bulizik – vagy a lustábbak – színházat ír és csinál az ember. Szóval mielőtt a film felé fordultam volna, színházat írtam, szerepeltem és fotóval foglalkoztam. A filmezést ezeknek az ötvözetének gondolom, és amikor nem forgatok, mindig valami vizuálissal foglalkozom. Igaz, mostanában ritkábban keresnek meg könyvborítókkal – biztosan azt hiszik, hogy már csak rendezéssel foglalkozom. Pedig a kettő nagyon jól kiegészíti egymást: a filmezéshez sok ember kell, együtt dolgozunk, ami lassú és hosszú folyamat, míg egy könyvborító megtervezésénél egyedül vagyok, egyetlen feladatra kell koncentrálnom és egyetlen szerkesztőnek kell megfelelnem. Ez az egyszerűbb és szabadabb forma pihentető számomra.

Vajon hatnak egymásra ezek a tevékenységek?

Egy vizualitásban érdekelt embernél ezek ugyanannak a gondolatmenetnek a különböző manifesztációi. Akkor érzem, hogy igazán létezem és jól töltöm az időm, ha valamit alkothatok és kifejezhetek vizuálisan.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2022/11 20-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15544