KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
   2021/december
MAGYAR MŰHELY
• Orosz István: Szindbád, bon voyage! A rajzfilmes Gyulai Líviuszról
• Gelencsér Gábor: Elveszett illúzió Premodern értelmiségi melodrámák 1.
• Pápai Zsolt: Befejezett jelen idő A kísérletezés szabadsága – Inforg Stúdió, 2000–2010
• Stőhr Lóránt: Beavatás a varázslatba Örök varázs – Tóth János kinematográfus
• Kelecsényi László: Filmregény Magyar filmek, 1896-2021
PREMIER PLÁN
• Barabás Klára: „Az én politikám a zene” Beszélgetés Tony Gatliffal
ÚJ RAJ
• Kovács Kata: Nyughatatlan lelkek Claudia Llosa
• Kovács Kata: Nyughatatlan lelkek Claudia Llosa
VÁROSFILMEK
• Jordi Leila: In Limbo generáció Kínai városfilmek
• Varró Attila: A nyüzsgés és a lárma Swinging London
• Pethő Réka: Szavakról, képekben A Francia Kiadás
• Kovács Kata: Poszter Párizs Könyvesbolt Párizsban
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Huber Zoltán: Le Corbusier rémálma Dean Motter: Mister X
A ZSÁNER MESTEREI
• Géczi Zoltán: Sensei Sonny Chiba (1939-2021)
FILM + ZENE
• Déri Zsolt: Gazdag szövet Todd Haynes: The Velvet Underground
TELEVÍZÓ
• Navarrai Mészáros Márton: „Egy precíz pali” Beszélgetés Radó Gyulával
FESZTIVÁL
• Nagy V. Gergő: A perverzeknek nincsen gyógyír Bologna: Il Cinema Ritrovato
• Huber Zoltán: Lábadozások kora Toronto
• Teszár Dávid: Gengszterfilmes kánaán Koreai Filmfesztivál 2021
KRITIKA
• Fekete Tamás: Mártírok útja Pablo Larraín: Spencer / Benedict Andrews: Seberg
• Bakos Gábor: A rettenet öröksége Evolúció
• Gelencsér Gábor: A szószék esztétikája Magyar Passió
• Barotányi Zoltán: Kint is, bent is Keith English: Elk*rtuk
• Roboz Gábor: Csendes forradalom Bergendy Péter: Post Mortem
MOZI
• Sándor Anna: Sabaya
• Forgács Nóra Kinga: A boldogság íze
• Teszár Dávid: A Goya gyilkosságok
• Pazár Sarolta: Hajtóvadászat
• Vajda Judit: Én vagyok a te embered
• Varró Attila: Rifkin fesztiválja
• Kovács Gellért: Rejtély a Riviérán
• Alföldi Nóra: Túl jó srác a pasim
• Lovas Anna: Örökkévalók
• Herczeg Zsófia: Szellemirtók – Az örökség
STREAMLINE MOZI
• Baski Sándor: Almák
• Benke Attila: A lengyel Hüakintosz
• Bárány Bence: Finch
• Varró Attila: A Vadnyugat törvényei szerint
• Lichter Péter: Snow Hollow farkasa
• Bonyhecz Vera: Kóristalányok
• Vajda Judit: Szegény tehén
• Zalán Márk: Montreáli Jézus
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Kalandor tendenciák

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film + Zene

Todd Haynes: The Velvet Underground

Gazdag szövet

Déri Zsolt

A Velvet Goldmine rendezője a Velvet Underground együttesről készítette első dokumentumfilmjét.

 

Az amerikai független New Queer Cinema felől indulva már egy ideje hollywoodi sztárokkal forgató Oscar-jelölt író-rendező Todd Haynes (Távol a mennyországtól, Carol, Sötét vizeken) munkáinak mintegy harmada zenei témájú: filmográfiájában szerepel a bábfilmes Superstar: The Karen Carpenter Story, Sonic Youth-klip, My Morning Jacket-koncertfilm, a Pulp-frontember Jarvis Cocker bárénekes-epizódja a musical-szerző Stephen Sondheim kulcsdalairól szóló Six By Sondheim című HBO-dokumentumfilmhez, a főszerepben hat színészt váltogató I'm Not There – Bob Dylan életei és a 2022-re Michelle Williamsszel betervezett Fever munkacímű Peggy Lee-biopic.

 

Haynes a legjobb könnyűzenei művészfilmek közt jegyzett Velvet Goldmine című 1998-as glam rock fantáziájához David Bowie és Iggy Pop mellett a Velvet Underground-frontember Lou Reed karakterjegyeit, háttérsztori-darabkáit és egyik leghíresebb szólódalát is felhasználta, így nem volt meglepő, mikor 2017 augusztusában kiderült, hogy ő kapta a lehetőséget a hivatalos VU-dokumentumfilm elkészítésére. A rendező néhány héttel később a bécsi Filmmuseumban vendégeskedett életmű-retrospektívjével, s mikor a közönségtalálkozón erről a Velvet-filmtervről beszélgettünk, a kulcskérdés az volt, hogy egyáltalán milyen mozgóképanyagra épülhet – hiszen a pop-art atyamester Andy Warhol által felkarolt és pályára állított New York-i kultzenekarnak a hatvanas évtized második felére eső működése alatt furamód nem volt se tévéfellépése, se rendes promoklipje, se jó minőségű koncertfilmje (a Warhol-féle Factory műteremben 1966 legelején leforgatott egyórás The Velvet Underground And Nico: A Symphony Of Sound csak egy ének nélküli improvizatív próba felvétele, ami a közelgő multimédia-fellépéseik háttérvetítéséhez készült).

 

Todd Haynes válasza határozott volt: a formabontó zenészek történetéhez a pezsgő korabeli társművészetek közül az amerikai avantgárd-experimentalista filmesek munkái fogják adni a vizuális hátteret. Warhol és kamerás jobbkeze, Paul Morrissey, illetve a körükben forgó Jonas Mekas mellett Barbara Rubin, Jack Smith, Stan Brakhage, Harry Smith, Piero Heliczer és Kenneth Anger filmjei (meg korszakfestő archív dokumentum-, tévé- és híradófelvételek) peregnek, sokszor osztott képmezőn, miközben kirajzolódik, miféle művészeti színtéren talált és hangolódott egymásra a Velvet Underground két alapító géniusza – a kreatív írást az egyetemen Delmore Schwartztól tanuló, drogokról, szexuális perverziókról, erőszakról, veszélyről és halálról komponált dalainak élményanyagát a mocskos utcákon és melegbárokban felszedő gitáros-énekes Lou Reed meg a John Cage/La Monte Young-féle minimalista zenei avantgárd felől érkező klasszikus képzettségű walesi multiinstrumentalista John Cale.

A másik két alaptag, a gitáros Sterling Morrison és a női dobos Moe Tucker már csupán egy-két perces bemutatásokat kapnak, aztán a kétórás dokumentumfilm felénél feltűnik a Warhol által melléjük tett német modell-színész-énekesnő Nico is, hogy vele összeállhasson a csúcsprodukció: az előbb Up-Tight, majd Exploding Plastic Inevitable néven futó zenés-korbácstáncos-filmvetítéses-fényjátékos multimédia-fellépéssorozat és az annak dalaiból még szintén 1966-ban felvett banánborítós The Velvet Underground & Nico nagylemez, mely 1967-es megjelenése idején megbukott, de idővel a rocktörténet egyik legnagyobb hatású albumává, pre-punk alapművé lett („van az a poén, hogy bár nem adtunk el sokat a lemezből, mindenki, aki megvette, zenekart alapított utána” –  idézte később maga Lou Reed is Brian Eno szellemes megállapítását). A még durvább hangvételű 1968-as White Light/White Heat album már a menedzser Warhol és a dizőz Nico nélkül készült, aztán annak a lemeznek a turnéján Reed még Cale-t is kirúgta.

Ekkor másfél óránál járunk a lenyűgözően gazdag szövetű dokumentumfilmben, ami onnantól viszont sajnos felületes és összecsapott lesz. A Velvet-történet második része, a Cale helyére Reed által – mintegy saját hasonmásának – felvett, énekelni is remekül tudó fiatal Doug Yule-lal két év alatt elkészült két közönségbarát nagylemez, az 1969-es The Velvet Underground és az 1970-es Loaded összesen csak tíz percet kap (a kettő közti „elveszett album” anyaga pedig szóba sem kerül), ráadásul Haynes egy durva kronológiai csúsztatást is elkövet: Sterling Morrison kilépését több mint egy évvel korábbra datálja vissza, még Lou Reed 1970 augusztusi távozása élé, hogy ez utóbbi pontnál fejezhesse be az aktív zenekartörténetet. (A valóságban a dalszerző-gitáros-énekes kilépése után az 1970 őszén megjelent Loaded album anyagát a megmaradt tagok még egy éven át turnéztatták Yule-lal az élen. Annak az 1971-es esztendőnek az elején történt, hogy az akkor még befutása előtt járó David Bowie nézőként egy New York-i VU-koncert után lelkesen gratulált a frontembernek, és csak később tudta meg, hogy nem Lou Reeddel beszélgetett, hanem Doug Yule-lal. Aki aztán lényegében egyedül Squeeze címmel 1972-ben még egy teljes új stúdióalbumot is írt és rögzített, ami a Velvet Underground neve alatt jelent meg minden feltűnés nélkül 1973 elején, mikorra az együttes már tényleg feloszlott.)

Bár Haynes szerette volna, Doug Yule nem vett részt közreműködőként a dokumentumfilmben, így az oral history részben – a már elhunyt Lou Reedhez vagy Sterling Morrisonhoz hasonlóan – őt is csak régi interjúfelvételeken halljuk (egyszer például említ egy bizonyos Steve-et, de a film narratív hanyagsága miatt nem derül ki, hogy a Warhol utáni menedzserükről, a zenekar szétforgácsolódásáért felelős simlis Steve Sesnickről van szó). A friss interjúkat adó alanyok sorában a forgatás alatt meghalt filmes mentorfigura Mekas és a még élő két VU-alaptag, John Cale és Moe Tucker mellett a feltűnik Reed húga, főiskola barátnője és pár zenésztárs-barátja, Morrison özvegye, a legendás tehetséggondozó-katalizátor-menedzser Danny Fields, a Warhol-szupersztár Mary Woronov, a botrányfilmes John Waters, a Theatre Of Eternal Music/Dream Syndicate-alapító La Monte Young a feleségével, továbbá a Velvet-tanítványból korát megelőző new wave-előfutárrá vált Jonathan Richman és Jackson Browne, Nico korai szólófellépéseinek és első önálló albumának fő kísérője (az utóbbi két amerikai gitáros-énekes a tárgyalt események idején még tinédzser volt).

Narrátorszöveg nincs, feliratok is csak a megszólalók beazonosításánál, illetve a végén Warhol, Nico, Morrison és Reed halálozási dátumával, meg egy-egy mondattal a szereplők és riportalanyok arcképcsarnokánál (ahol Doug Yule-t elég méltánytalanul kezelik, mintha ő sosem bizonyított volna dalszerző minőségben). A tagok zenei utóéletét csak egy gyorsan lepergő fotósorozat szemlélteti. Arra, hogy a Velvet Underground nagy kvartettfelállása 1993-ban egy európai turné és egy friss dalt is tartalmazó koncertalbum/film erejéig még újra összeállt, csak pár felvillanó csoportkép utal (a zenekar 1996-os Rock And Roll Hall Of Fame-beiktatására és ottani egyszámos utolsó fellépésére viszont semmi), mint ahogy azt is csak a VU-történetet jól ismerők tudják beazonosítani, hogy a filmet záró alkalmi Reed/Cale/Nico-triófellépés 1972-ben történt. Todd Haynes elmondása szerint az volt a cél, hogy a nézők utazását a zene és a képek vezessék át a filmen, ne a szavak, de így néhol a kelleténél hiányosabbak az információk.

 

THE VELVET UNDERGROUND – amerikai, 2021.  Rendezte és írta: Todd Haynes. Kép: Edward Lachman. Gyártó: Velvet Label Group / Motto Pictures / Killer Films. Forgalmazó: Apple TV+. 110 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/12 37-38. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15153