|
|
|
MoziFlorence – A tökéletlen hangVincze Teréz
Florence
Foster Jenkins – brit-amerikai, 2016. Rendezte: Stephen Frears. Írta: Nicholas
Martin. Kép: Danny Cohen. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Meryl Streep
(Florence), Hugh Grant (Bayfield), Simon Helberg (Cosmé), Rebecca Ferguson
(Kathleen), Nina Arianda (Agnes). Gyártó: Qwerty Films / Pathe Pictures / BBC.
Forgalmazó: Freeman Film. Szinkronizált.
110 perc.
Stephen
Frears a jó ízlésű filmes mesterember megtestesítője, ezen a szinten nagyon
ritkán, ha egyáltalán, emelkedik túl. Persze ilyenkor nyáron, a nagy melegben
talán még a megszállott filmművészet-rajongóknak is jól esik hétvégén egy
könnyed, ám színvonalas semmiség. Ezt pedig Frears megbízhatóan szállítja: tisztességes
iparosként, biztos minőséget garantáló vezető színészekkel (Meryl Streep, Hugh
Grant) és rutinos karakteralakításokkal (Simon Helberg az Agymenőkből) felváltva ingerel harsány nevetésre és gondolkodtat el
az elsőre triviálisan egysíkúnak és kizárólag csak nevetségesnek tűnő sztori
kapcsán.
A
film címszereplője egy valós és valóban sajátos személyiség: Florence Foster
Jenkins (1868–1944) „a világ legrosszabb operaénekese” családjától jelentős
vagyont örökölt, valamint nem éppen előkelő betegséget első férjétől. A 20.
század eleje New York-i társasági életének jellegzetes, excentrikus figurája
volt, bizarr magánélettel és nagyratörő ambíciókkal. A művészeteket bőkezűen
támogatta és saját nevét is szerette volna bevésni a művészet nagy könyvébe: ám
a puszta elhatározás nem tesz operaénekessé.
A
sztori elsőre a jól ismert séma (legutóbb a francia gyártású Marguerite – A tökéletlen hang mondta
fel alig egy éve): az önáltató milliomost jó pénzért cserébe a környezete
megvédi a valóságtól és az igazságtól. A film legfőbb értéke azonban az – és ez
az, ami a tisztes mesteremberek között valóban az első sorba emeli Frears-t –,
ahogy a film második felében az elsőre nagyon is kiismerhetőnek és szimplának
tűnő sémát fokozatosan és nagyon elegánsan átfordítja bohózatból, szürreális
farce-ból megható, nagyon is emberi, szívmelengető történetté. Hallatlan
érzékenységgel szeretteti meg nézőivel Florence-t, akit kezdetben csak
nevetséges, elkényeztetett, saját hazug világába zárt kényeskedőnek láttunk. A
színészek mesterien teszik a dolgukat, a kosztümök és a látványvilág is állja a
minőség próbáját, de elsősorban a kiváló forgatókönyv itt a siker záloga –
Frears pedig jó mesteremberhez méltóan nem teszi tönkre az alapanyagot, ami a
kezei közé került.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 11 átlag: 5.91 |
 |
|
|
|
