Magyar MűhelyBeszélgetés Hajdu Szabolccsal„Lendületből akartuk megcsinálni”Szalkai Réka
„Ezerféleképpen lehet filmet, színházat
csinálni: nincsenek kizárólagos utak.” Hajdu kis költségvetéssel ért el nagy
sikert.
Hajdu Szabolcs filmje, az Ernelláék Farkaséknál nyerte idén a fődíjat Karlovy Varyban, de a
közönség körében is nagy sikert aratott az alkotás. Hajdu a helyszínt és a
díszleteket is a minimálisra csökkentette, azáltal, hogy egyetlen egy térben –
a saját lakásában- forgatta le a mai világunkra oly jellemző problémakörökkel
foglalkozó kamaradrámáját, melyben az egyik főszerepet is ő alakítja (Hajdu
színészi teljesítményét szintén Kristály Glóbusszal díjazták a cseh
fesztiválon). Hajdu Szabolccsal Karlovy Varyban beszélgettünk.
Honnét
jött az Ernelláék Farkaséknál ötlete?
A Maladype színházból kért fel Balázs Zoltán,
rendezzek nekik darabot. Szabad kezet kaptam, én pedig rögtön jeleztem számára,
hogy saját szöveg lesz. Ketten jöttek a színházból, a többi szereplőt én
hoztam. Minden munka elején felteszünk magunknak néhány fontost kérdést: Miért
csináljuk? Miért lépünk ki idegen emberek elé? Pénzért? Mi a cél?
Szórakoztatás? Sokkolás? Provokáció? A tehetségünk fitogtatása? A közös
metszéspont végül az lett, hogy szeretnénk megosztani a közönséggel néhány
személyes tapasztalatot a hétköznapjainkból. Gyereknevelés, párkapcsolati
kérdések. Ezekről a témákról mindenkinek volt mit mondania. Nézzük meg, mi az,
ami velünk történik, mi az, ami meghatározza a mindennapjaikat? Mi volt például
tegnap 10 és 12 óra között? Erről hitelesen, első kézből tudunk számot adni.
Ugyanakkor a film nem a mi történetünk feleségemmel, az egyik főszerepet is
játszó Török-Illyés Orsolyával: mások elbeszéléseiből sokkal többet tettünk
bele, valójában mindent, ami akkoriban a környezetünkben volt és illett a történet
egészébe.
Gondolom,
a közönség is gyorsan rá tud erre kapcsolódni…
Igen, úgy tűnik. Másodpercre pontosan,
ugyanazt a hatást keltette a történet itt Karlovy Varyban, az 1200 fős
auditóriumban is, mint otthon az 50 nézőt számláló színházi közönség előtt.
Globális minden: ugyanazokat az ösvényeket járjuk, ugyanolyan hülyék vagyunk
mindenhol, ugyanazokba az akadályokba ütközünk és ugyanazok a kételyek
gyötörnek bennünket az emigráció kérdésétől kezdve a családi csetepatékig.
Hogyan
alakítottátok át a darabot filmmé, mennyire jelentett ez nehézséget?
Egyszerűnek tűnik a dolog, de el lehet
csúszni benne. Megvan a veszélye annak, hogy egy sokszor játszott darabnál
elveszíted a tisztánlátást, kívülállást. Tehát, hátrébb kellett lépnünk néhány
lépéssel, majd behelyeztük az egészet egy, még a színházi darabnál is intimebb
térbe. Megnéztük, a hangütés, a megszólalások szintje hol van, itt például mindig
lejjebb kellett csavarni a hangerőt. A filmben a gesztusok, az arcjáték
szintjén is mindent vissza kellett fogni.
Nyilván,
számos egyéb ilyen példát tudsz hozni a megfilmesítés kapcsán. Milyen alapvetések
szerint haladtatok még?
A film nagyon konkrét, ritkán van az az eset,
hogy az ember mozgóképen elfogadja az afféle stilizációt, ami a színházban
teljesen egyértelmű. Például a filmünk színházi verziója használ stilizált
képeket, jeleneteket: ezeket mind ki kellett venni a filmből. Viszont helyette
ki kellett találni azokat a stíluselemeket, melyek a film nyelvezetében működhetnek.
Ez a szereplőválasztás szempontjából is fontos volt: a színházban felnőttek
alakították a gyerekeket, a filmben a mi gyerekeink játszották el ezeket a
szerepeket. A másik lényegi szempont volt a nézőpont kérdése. A színházban ez
egy furcsa előadás, körbeüli a közönség, és nagyon sok jelenetet úgy néz végig
a néző, hogy egyik vagy másik szereplő háttal van neki. Minden egyes befogadó
teljesen más nézőpontból látja az egészet. A filmnél ezt nem lehet megcsinálni,
mert bekeretezzük a képet, és a néző csak azt látja, amit mi mutatunk neki.
Hogy mikor melyik szereplő kerül képbe, azt mi választjuk ki: a hangsúlyokat mi
helyezzük el.
A
fentiek alapján hogyan született meg a forgatókönyv?
Én írtam meg a filmhez, úgy, hogy a darabban
levő dialógusokhoz egyáltalán nem nyúltam. A fentiek alapján a színházi nyelvet
fordítottam át a filmre, ez pontosan olyan, mintha például magyarról fordítanék
csehre. Fontos volt tehát, hova tesszük a nézőpontokat, el kell dönteni, a néző
és a kamera kivel van, nem lehet mindig objektív, hiszen akkor csupán
fényképezett színház vagy szappanopera lesz az egészből. A kamera mindig
valakinek a belső, privát univerzumában van benne, és onnan érzékeljük a
jelenetet. Ez nem azt jelenti, hogy közvetlenül „belemászunk” a szereplőbe,
hanem, hogy valakinek a közelében vagyunk a kamerával, akin keresztül
érzékeljük azt a bizonyos részt. Ezek a hangsúlyok, „univerzumok” folyamatosan
körbejárnak a filmben, így a passzív szereplők kihangsúlyozódnak, több szerep
jut nekik, hiszen több lehetőségünk van a megfigyelésre. Például én is
viszonylag kis mértékben vagyok aktív az előadásban, hiszen gyakran kimegyek a
jelenetekből, ahova a közönség nem jön utánam; a filmben ezek a részek láthatóvá
válnak, mivel kintről is láthatom, hallhatom a többi szereplőt, és a kamera
jóvoltából látszódhatom is eme cselekvés közben. A kamera nem csak egyszerűen
leközvetít, hanem viszonyokat teremt ember és tér, vagy ember és ember között.
A
film elején azért visszatért még a színházban a gyerekeket játszó Szilágyi
Ágota és Gelányi Imre (igaz, itt saját életkorukban alakítottak egy párt, akik
kicsit többet ittak a kelleténél…). Ez ugye eltérő elem a színházi előadástól.
Igen, de Ágota és Imre hozzátartoznak az
egészhez, nem akartam kihagyni a filmből sem őket. Nagy szerepet viszont nem
lehetett nekik írni, mert az megbontotta volna az egész struktúráját. Én amúgy
nagyon szeretem azokat a filmeket, melyek nem bombasztikusan, vagy valami
hosszas felvezetéssel kezdődnek el, hanem mondhatni csak belépünk egy
folyamatba. Tehát ebben az esetben is már benne vagyunk egy folyamatban és
Ernelláék megérkezése is természetesebben jön ki, olyan mintha az első pár térne
vissza; elkerülünk egy írói beléptetést, a történetvezetés így sokkal
körmönfontabb lesz.
A
film állami támogatás nélkül készült.
Nem igényelte a dolog, ez egy egyszerű film,
kevés szereplővel. Lendületből akartuk megcsinálni, ha viszont belekezdünk a
legalább egy-másfél éves Filmalapos procedúrába, nem biztos, hogy megmaradt
volna ez a lelkesedés. Ekkor még éreztük a színházi előadásokból származó
atmoszférát, és nincs az a támogatás, mely ezt a hitet, lendületet
helyettesíteni tudta volna. Karlovy Vary-ban a fesztivál hibája következtében
például a képileg és hangban is sokkal gyengébb munkakópia lett levetítve, a
közönséget azonban ez jól láthatóan egyáltalán nem érdekelte. A technológia
tehát abszolút nem számít, ha ott a filmben a spirituális töltet és az egyéni
univerzum. Ezt lehet elveszíteni az anyagiak összehajkurászására szánt hónapok
alatt. Amúgy szerencsére itt volt nekünk erre Herner Dániel, aki pár privát
támogatótól megszerezte azt a kevés pénzt, ami kellett. Szóval ez ilyen
szempontból egy igazi független film.
A
forgatási helyszín pedig a saját otthonotok volt…
Amikor a darabot írtam, már akkor is végig a
saját lakásunk járt a fejemben. A filmben sem jelentett fennakadást a tér
megszokása, mert a legelejétől fogva azt képzeltem magam elé, mi hol van „topográfiailag”
a lakásunkban. Nem voltak biztonsági őrök és tulajdonosok sem, akik azt
felügyelték volna, hogy mikor mit törünk össze, vagy éppen mit teszünk tönkre:
ez szabadságot adott, mondhatni gátlástalanul tudtuk megcsinálni azt, amit akartunk.
Azért akkora felfordulás sohasem lett a nap végére, és az inkább Orsolyát
terhelte, hiszen neki kellett aztán visszaállítani az otthoni rendet. Tehát, ha
valakinek ez nehéz volt, az ő volt. A gyermekeim is aktív részesei lettek a
filmnek: Lujzának nagy élmény volt az egész, Zsigának viszont mindig be kellett
valamit ígérni, hogy folytassa, de a film felvételei után két nappal már
megkérdezte : mikor lesz a következő forgatás?
Mennyire
tartod példamutatónak az Ernelláék
Farkaséknál-t a magyar független film
számára?
Nekem nem célom, hogy másoknak utat mutassak:
mindenki csináljon úgy filmet, ahogy tud. Valakinek ez a módszer egyáltalán nem
fekszik, macerásnak tűnik, lehet, nálunk sokkal bonyolultabban, vagy éppen
egyszerűbben dolgozik. Ezerféleképpen lehet mind filmet, mind színházat
csinálni: nincsenek kizárólagos utak. Mások vagyunk, nekem pedig ez így most jó
volt. Amit át lehet menteni a következőkre, átmentjük. Folytatjuk a
lakásszínházat is: Debrecenben a Páholyban játszunk ősztől – itt Vég Veronika a
producer, ebből lesznek majd előadásaink Budapesten a B32 Galériában és
Szegeden a Reök-palotában is. Emellett különböző fázisokban van három filmes
projektünk is: illetve közben is biztos megtalálnak még újabb történetek, ahogy
az lenni szokott.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 14 átlag: 5.86 |
 |
|
