Női naplókJoy és CarolNők keretbenTüske Zsuzsanna
Két fullasztó
világ, két izgalmas női ébredéstörténet.
„Csak
azért lettünk azok, akik vagyunk, mert radikálisan elutasítjuk azt, amivé mások
tesznek minket. Egyszer csak arra ébredsz, hogy az ő terük vagy és az határoz
meg téged is. Aztán jön a kérdés: szembemész-e velük, hogy változtass ezen az
állapoton.” A független filmes közegből élvonalbeli hollywoodi rendezővé
avanzsált (és a művészi meghasonulásából győztesen kilábaló) David O.Russell
szavaival egyszerre két aktuális, filmeseményként is értékelhető alkotás
hőseinek konfliktusát is össze lehetne foglalni. Az egyik a sokarcú Russell
legújabb, íróként és rendezőként jegyzett opusza, a Joy, a másik a Todd Haynes-féle szerzői díszdoboz soron következő
darabja, a Carol. Mindkét film
középpontjában női figurák állnak, akik klausztrofób közegükből egy másik,
eddig számukra ismeretlen világba átlépve, fullasztó környezetükből kitörve
kerülnek közelebb az álmaikhoz és valódi önmagukhoz. A Joy és a Carol
univerzumát – sebezhetőségük, törékenységük ellenére is – a nők uralják, a
hímek itt csak epizodisták, vagy legfeljebb katalizátorok lehetnek, a női
fejlődéstörténetek ugyanakkor két férfi filmkészítő szerzői és személyes
önvallomásaiként is értelmezhetők.
Russell
legutóbbi filmjében, az Amerikai botrányban,
ezerarcú és megfoghatatlan szélhámoshős figuráján keresztül beszélt magáról,
mint a hollywoodi megalkuváshálókból bravúros trükkökkel szabaduló, örök
túlélőről és beskatulyázhatatlan alkotóról, ezúttal pedig egy önmagát
megvalósító, harcos nőfigura hangján szólal meg filmkészítőként. A különleges
kreativitással és intelligenciával megáldott Joy felnőtt nőként fényévekre
kerül kislánykori, dédelgetett álmaitól és attól az elvárt mesevilágtól,
amelyben még hercegnek sem volt helye. Munkája mellett afféle háztartási Jeanne
D’Arc-ként viszi hátán az egész családot, kislányán és imádott nagymamáján
kívül a napjait szappanoperák hipnózisában tengető anyjáról, sőt Tom Jones-i
babérok helyett csak gyakorló pincedalnokságig jutó exférjéről is ő
gondoskodik. Súlyosbításként a csapat hamarosan kiállhatatlan apjával is bővül,
akit Joy bezsuppol a volt vej mellé az alagsorba. Egy takarítási baleset, majd
a köptetővel előidézett kábulat és különös halálálom után Joy egyfajta
újjászületésen megy keresztül: az önfeláldozástól eljut az öntudatra ébredésig
és a rákényszerített robotot hátrahagyva saját találmányon, egy speciális
felmosó fejlesztésén kezd dolgozni, amellyel sok viszontagságot követően kiszabadulhat
a háztartási rabszolgasorból, plusz megvalósíthatja önmagát.
Már
Joy-nak a családjával, a gyártókkal, a tévéshop csatornával, a nagyot mondó
rendezőkkel és az allűrös műsorvezetőkkel kapcsolatos kálváriájában is tetten
érhető a reflexió és kirajzolódik az a kép, ahogy Russell a stúdiórendszert, a
hierarchiákat és a kreatív munka egyéb akadályozó tényezőit látja – egyúttal
saját, éveken át húzódó, múltbeli szakmai kudarcaira is visszaemlékszik. Filmje
az egyéniségét hollywoodi stúdió-korlátok között is megőrző alkotó két világ
határán való elhelyezekedéséről is beszél: Joy (akárcsak az egykori független
filmes Russell) egy, az anyja által bálványozott szappanoperahősök birodalmára
is emlékeztető, mesterséges díszletvilágban, a kommersz Mekkájában találja
magát, ahol maga is egy műanyagdarabbal próbál előbbre jutni. A találmány, csak
úgy, mint a rendező legutóbbi két sikerfilmje, egyéni kreativitás nyomán
készült, bravúros alkotás, de tömegeket szolgál és arra született, hogy pénzt
termeljen. Russell szerzőisége már állandó kabalaszínészeinek szerepeltetésében
is megnyilvánul, sőt, ezúttal még tovább lép: a tévéshop csatornás rendezőt
alakító Bradley Cooper is egyfajta alteregóként működik, látszólag része van a
tévéképernyőn debütáló Joy megteremtésében. Ám valójában a nő mindent magának
köszönhet – eképp Jennifer Lawrence, mint Russell első számú színésznője, a sztárokhoz
kötődő szerzőiség megtestesítőjévé válik a vásznon. A családjáról gondoskodó,
érzékeny, ugyanakkor harcos amazonná átalakuló Joy figurájában zanzásítva
megjelenik a kisebb, karcosabb független alkotásokból (A hallgatás törvénye) és a látványos, álomgyári akciókból (Az éhezők viadala) egyaránt jól ismert
Jennifer Lawrence-perszóna minden vonása.
A
szerzőiség és a reflexió a másik női ébredés-filmben, a Carolban is meghatározó elemmé válik, mindjárt a Todd Haynes által
preferált női melodráma műfaján keresztül is. A rendező a 2002-es Távol a mennyországtól és a 2012-es Mildred Pierce után ismét a műfaj
klasszikus hollywoodi királya, Douglas Sirk előtt tiszteleg: tematikáját és
képi világát tekintve a Carol mégis
az utóbbi darabbal áll közeli rokonságban. A Patricia Highsmith magyarul is
megjelent regényéből készült, ‘50-es években játszódó, kosztümös alkotásban, ha
szelídítve is (és a regényhez képest szórványosabban), de újra feltűnnek sötét
noir vonások, bűnfilm árnyai helyett azonban a szerelmi és az anyamelodráma
ragyogó árnyalatai kerülnek fel a gyöngyvászonra.
A
főhősnő – akárcsak a Joyban – ezúttal
is egy másik világba átlépve talál önmagára, de ez esetben egy váratlanul jött
szerelmen keresztül. A foglalkozása szerint fotós, de átmenetileg egy New York-i
nagyáruházban eladóként dolgozó Therese egy átlagos munkanapján megpillantja az
elegáns és megfoghatatlan szépségű Carolt, akibe első látásra beleszeret.
Különleges kapcsolat szövődik két nő között, ami mindkettőjük életét
megváltoztatja – tabutörő szerelmük azonban sosem válhat felhőtlenné a korabeli
Amerikában, ráadásul komoly áldozatokat is követel. A melodráma műfajának
megfelelően ezúttal is szerelmi sokszög alakul ki, amelyben, mint a Joy-ban, a férfiak vagy mellékszereplők
maradnak, vagy negatív színben tűnnek fel: ez esetben Therese udvarlója és
Carol férje testesítik meg azt a klausztrofób közeget, amelyből a főszereplők
megpróbálnak kitörni. Carol kiismerhetetlen, tűndöklő femme fatale-ként lép be Therese szürke életébe, ezt már a (Sirk hatása
nyomán) Haynes-nél is kézjeggyé váló káprázatos színdramaturgia is jelzi: a
végzetes dáma szinte minden jelenetben piros kigészítőt vagy akár piros
öltözéket visel az élénkzöld karácsonyi környezetben: egyszerre jelezve a vágy
tárgyát és a diszharmóniát a körülötte lévő világgal. A Mildred Pierce tévésorozat nyomdokaiban maradva a képi világ
ezúttal is a 20. század közepén tevékenykedő fotós, Saul Leiter munkáinak és
Edward Hopper festményeinek finom rejtélyességét, idézi, a hősnők sokszor
keretekbe foglalva jelennek meg, tükrökön és üvegfelületek mögül tekintenek
kifelé saját, zárt, titokzatos világukból, kávézókban, éttermekben, dinerekben,
autóban utazva élnek, itt lehetnek önmaguk, ezek a nyilvános helyek őrzik a
titkaikat. A Joy-hoz hasonlóan a Carolban is több utalás akad a
filmkészítésre (Therese egyik barátja például azért nézi folyton az Alkony sugárutat, hogy maga is író
lehessen), másfelől egy szerzői változtatás is erre utal: az eredeti regényben a
hősnő nem képkészítő, hanem színházi díszlettervező. A filmbeli Therese akkor
válik igazi fotográfussá, amikor Carolt kezdi el fényképezni, bekeretezni:
minden álmát ő testesíti meg, szakmailag is bíztatja. Russell-lel azonos módon
Haynes-nél is egyfajta szerzői hitvallással találkozunk: a képalkotás és a
vágyott vagy beteljesült álom közös nevezőre kerül.
A
kétféle alkotó kétféle műfajon kersztül beszél hasonló témákról, de sajnos
eltérő színvonalon: a korábbi művekhez képest kissé mintakövetőbb Joy inkább csak David O. Russell
életművében elfoglalt helye alapján tekinthető izgalmas alkotásnak – noha alkotói
önvallomás tekintetében szintet lép, a karakterformálásban és
atmoszférateremtésben továbbra is mesteri, de spiritusz tekintetében elmarad a Napos oldal és az Amerikai botrány mögött. A Carol
ezzel szemben minden elemében finom művű alkotás, akárcsak címszereplője:
titokzatos, távoli, mint egy megfoghatatlan kép, mégis valódi szív dobog a
mélyén.
JOY (Joy) – amerikai, 2015. Rendezte és írta:
David O. Russell. Kép: Linus Sandgren. Zene: Danny Elfman. Szereplők: Jennifer
Lawrence (Joy), Robert DeNiro (Rudy), Virginia Madsen (Virginia), Bradley
Cooper (Neil), Elisabeth Röhm (Peggy). Gyártó: Annapurna Pictures / Davis
Entertainment. Forgalmazó: InterCom. Feliratos.
105 perc.
CAROL (Carol) – brit-amerikai, 2015. Rendezte:
Todd Haynes. Írta: Patricia Highsmith regényéből Phyllis Nagy. Kép: Edward
Lachman. Zene: Carter Burwell. Szereplők: Rooney Mara (Therese), Cate Blanchett
(Carol), Kyle Chandler (Harge), Sarah Paulson (Abby), Jack Lacey (Richard).
Gyártó: Number 9 Films / Film4 / Killer Film. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 118 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 13 átlag: 6.15 |
 |
|
