KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
   2016/február
NEOWESTERN
• Varró Attila: Nem nőnek való vidék Női westernek
• Roboz Gábor: A halál torkában A visszatérő
• Baski Sándor: Vissza a gyökerekhez Aljas nyolcas
KÉTARCÚ HOLLYWOOD
• Parragh Ádám: Bábok színpadán Charlie Kaufman
• Kárpáti György: Folytatása mindig következik Hollywoodi franchise
• Sepsi László: Galaktikus örökmozgó Star Wars: Az ébredő Erő
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás: „Kakukktojás voltam mindig” Beszélgetés Bereményi Gézával
• Pápai Zsolt: Festő a felvevőgéppel Zsigmond Vilmos (1930-2016)
• Kolozsi László: Az utolsó pillanatban Gondolj rám
• Teszár Dávid: A Kékarcú Isten tanítása Menla hagyatéka
• Schubert Gusztáv: Magyar átok Egy passió kálváriája
• Soós Tamás Dénes: Jobban teljesít Aranyélet
NŐI NAPLÓK
• Ádám Péter: Szolgák és urak Egy szobalány naplója
• Tüske Zsuzsanna: Nők keretben Joy és Carol
FILM / REGÉNY
• Sándor Anna: Szoba kilátás nélkül Emma Donoghue: A szoba
• Vajda Judit: Az emberrablás boldogsága Lenny Abrahamson: A szoba
BETILTOTT VÁGYAK
• Kis Katalin: Hideg/meleg LMBTQ-filmek: Románia, Oroszország
KÍSÉRLETI MOZI
• Horeczky Krisztina: A táncfilm kezdetei A táncfilm kezdetei
ÁZSIAI PANORÁMA
• Stőhr Lóránt: Érzelem és érzelem Tajvani hullámok – 3. rész
KRITIKA
• Jankovics Márton: A nagy családegyesítés Férfiak és csirkék
• Andorka György: Portré három ülésben Steve Jobs
TELEVÍZÓ
• Csiger Ádám: Vérvörös cipellők Kegyetlen tánc
MOZI
• Huber Zoltán: Egy tökéletes nap
• Baski Sándor: A nagy dobás
• Teszár Dávid: A boldogság titka
• Kovács Bálint: A pince
• Forgács Nóra Kinga: Az én szerelmem
• Árva Márton: Emlékek őrzői
• Kovács Kata: Szeleburdi svéd család kirándul
• Soós Tamás: Creed – Apollo fia
• Sepsi László: Az 5. hullám
DVD
• Soós Tamás Dénes: VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan
MOZI
• Csiger Ádám: Barátság extrák nélkül
DVD
• Soós Tamás Dénes: Szeretet és köszönet
• Pápai Zsolt: Selma
• Gelencsér Gábor: Szirmok, virágok, koszorúk
• Kránicz Bence: A hamisító
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Neowestern

Aljas nyolcas

Vissza a gyökerekhez

Baski Sándor

Nyolc és feledik produkciójában a mozikat rendező 21. századi Tarantino egy időre visszaadta a kormányrudat a régi, filmeket készítő énjének.

 

Ellendrukkerei a Jackie Brown bemutatója óta, közel húsz éve folyamatosan temetik Tarantinót. Ugyanazok a vádak hangzanak el minden új filmje kapcsán – az extékás már nem a régi, csak önmagát ismétli, és még mindig a kezdeti sikereinek dicsfényében sütkérezik, kultstátuszát ráadásul eleve egy ősbűnnel – szemérmetlen lopással – alapozta meg.

Ami az önismétlés vádpontját illeti, egy szerzői ambíciókat dédelgető rendező esetében aligha számít főbenjáró vétségnek a stiláris és dramaturgiai fogások reciklálása. A „mindig ugyanazt a filmet forgatja” kritikát Tarantino talán még bóknak is venné, noha éppen azért tudott mindmáig megmaradni a filmvilág élvonalában, mert újra és újra rácáfolt az elvárásokra.

A pályanyitó mesterhármas nyomán az urbánus bűnfilmek megújítójaként könyvelték el – mai kritikusai közül sokan azt tartják igazi bűnének, hogy szakított ezzel a vonulattal –, a látványorientált Kill Bill akciófilmes fordulatára ilyen előzmények után kevesen lehettek felkészülve, ahogy a Halálbiztos kitérőjét követően sem tűnt valószínűnek, hogy a „való világ” problémái iránt addig kevés affinitást mutató rendező kosztümös filmmel (Becstelen Brigantyk) írja újra a történelmet. A western iránti köztudomású rajongása miatt a Django elszabadul bejelentése ugyan papírforma volt, de az már kevésbé, hogy a kész produkció a spagetti műfaj klasszikus elemeit szinte teljesen hanyagolta.

Karrierjében az új film is precedenst teremt: most először tért vissza ugyannak a zsánernek a forrásvidékére. Ezt a szokatlan döntést leszámítva az Aljas nyolcas – látszólag – mindenben követi a QT-formulát. Noha eredeti célja a történet megírásakor állítólag még az volt, hogy bepótoljon mindent, ami a Djangóból kimaradt, a választott műfaj leple alatt ezúttal is egy másik zsánert emel be. A blaxploitation helyett az Agatha Christie-féle murder mysteryk dramaturgiáját veszi kölcsön – hogy aztán féltávnál zárójelbe is tegye –, illetve most is megidéz egy mára letűnt képkorszakot: az 50-es, 60-as évek televíziós westernsorozatainak világát.

A történet kulcselemei ráadásul ugyanúgy visszakövethetőek konkrét ihlető forrásokig, mint a Kutyaszorítóban vagy a Kill Bill esetén: a The Rebel című széria (1959-61) egyik epizódjának alaphelyzete szó szerint megegyezik az Aljas nyolcaséval – mindkettő a polgárháború után pár évvel játszódik egy világtól elzárt helyen, a fókuszban egy fejvadász és bilincsbe vert női foglya áll, az események egy rejtélyes kávémérgezés után eszkalálódnak, az alkalmi útitársak pedig egyik esetben sem tudják, kiben bízhatnak, és ki az, aki másnak mondja magát.

A tarantinóizmust szavatoló védjegyek sem hiányoznak: ismét fejezetekre tagolódik a cselekmény, katalógusszerűen vonulnak fel a vadnyugat karaktertípusai, akik egyben a külön bejáratú Tarantino-univerzumnak is őslakosai, látunk egy kétes hitelességű flashbacket, a narrátor (maga a rendező) egy ízben kiszól a nézőknek és visszapörgeti a sztorit, a végkifejlet ismeretében pedig az is világossá válik, hogy az eseményeket a vakvéletlen indította el a szokás szerint erőszakorgiába torkolló finálé felé.

Ha csupán ezekből a közvetett bizonyítékokból ítélnénk meg Tarantino 8. filmjét, kénytelenek lennénk helyt adni a rutinból elkövetett önismétlés vádjának. Ráadásul súlyosbító körülmények is felmerülhetnek, az Aljas nyolcas ugyanis a Kutyaszorítóbannal is komoly hasonlóságokat mutat, így akár amellett is érvelhetnénk, hogy Tarantino – az ihlethiánytól vagy az alkotói nárcizmustól vezérelve – immár saját magát hommage-olja. Sőt, némi cinizmussal még azt is megkérdőjelezhetnénk, hogy a 70 mm-es technika visszahozatalát valóban praktikus szempontok indokolták-e, vagy csak így akar Tarantino az analóg film felkent védőszentjének szerepében tetszelegni.

Meglehet, hogy a szuperszélesvászon propagálása tényleg nem a formátum restaurálásáról, hanem a restaurálás szimbolikus aktusáról szól – hasonlóan a Grindhouse projekthez – maga a film viszont, a látszat ellenére, nem rejtett remake. A gyökerekhez valóban visszatér, de egyben ki is lép a megszokott keretek közül, olyannyira, hogy ez akár fordulatot is jelezhet a rendező pályáján. Az egy fedél alatt összezárt kétes figurák Kutyaszorítóbant idéző konfliktusszituációival és a Becstelen Brigantyk asztaljeleneteinek továbbgondolásával Tarantino persze biztosra ment, ügyesen játszik rá saját erősségeire, de mégis van egy alapvető különbség az új és a korábbi rendezései közt.

Az Aljas nyolcas az első olyan filmje, amelyben nincsenek pozitív, vagy legalábbis a szimpátiánkra maradéktalanul rászolgáló karakterek. A pályanyitó bűntrilógiában Mr. Orange-nek, Butch-nak és Jackie Brownnak drukkolhatunk, a Menyasszony, a Halálbiztos kaszkadőrlányai, Shosanna és Django pedig valódi hősök, akik bár drasztikus eszközökkel, de igazolható, átélhető célokért küzdenek. Tarantinónál még a coolság aurájával bevont gazemberek is vonzóak, legyen szó rablóról (Mr. White), bérgyilkosról (Jules) vagy vérszomjas katonáról (Aldo Raine). Az „Aljas nyolcas” cím viszont, a „Becstelen brigantykkal” ellentétben, nem eufemizmus, nincs olyan a főszereplők közt, akivel azonosulni lehetne – még a mérsékelten pszichopata figurák is felvillantják sötétebb énjüket a történet egy-egy pontján.

Tarantino legleleményesebb írói húzása, hogy a karakterek megítéléséhez nem ad plusz információkat; a szereplőkről annyit tudunk meg, amennyit saját magukról elmesélnek, mindenki szabadon építheti a saját (ál)mítoszát, még a bemutatott flashbackek is könnyen lehetnek a fikción belüli fikció részei. A nyolc (?) címszereplő személyiségéről így elsősorban az interakcióik nyomán kaphatunk képet, ezeket a bravúros helyzetgyakorlatokat pedig a Jackie Brown óta nem mutatott érettséggel vezényli le a rendező.

A szimpatikus figurák mellőzése ugyanakkor nem csak dramaturgiai következményekkel jár, az erőszak szerepét is átértékeli. Az életmű második felében a vérontást a pozitív főhősök motivációi szentesítették, a bűnfilmes mesterhármasban pedig az ábrázolt közeg indokolhatta a fekete humorral enyhített korhatáros megoldásokat, Tarantino mégsem tudta lemosni magáról az erőszak fetisizálásának vádját. Rendre azzal védekezett, hogy a fikciós erőszaknak nincs köze a mozitermen kívüli valósághoz, filmjeiben ezért nem is reflektált a témára, egészen a Becstelen brigantyk fináléjáig. Az emlékezetes filmszínházas jelenetben a nézőknek is tükröt tartott, de végül nem a lángoló mozi metaforájával zárta a bosszúfantáziát, hanem a szadista Aldo Raine diadalittas vigyorával.

Az Aljas nyolcasban nincs hasonló feloldás, a gyűlölet mindenkit elpusztít (ezért is találóbb az eredeti cím), még azokat is, akik nem gyilkolni érkeznek a fő helyszínként szolgáló faházba. Tarantino már a Djangóban is kommentálta az észak-dél ellentétet és Amerika szégyenletes rabszolgatartó múltját, de ott még viszonylag egyszerű képletet használt: a címszereplő testesítette meg az elnyomott feketéket, DiCaprio Candie-je pedig a rasszista fehéreket; a kliséken egyedül a saját népét gyűlölő szervilis házirabszolga figurája lépett túl.

A karakter tökéletes ellentétét az Aljas nyolcasban szintúgy Samuel L. Jackson alakítja, az önérzetes, saját és a „testvérei” jogaiért kiálló Marquis Warren fejvadász akár Django időskori verziója is lehetne. A cselekmény előrehaladtával azonban nyilvánvaló lesz, hogy a polgárháború egykori hősében nem csillapodtak a gyilkos indulatok; a Bruce Dern által alakított déli tábornokot előbb kegyetlenül megalázza, majd hidegvérrel agyonlövi. Férfiasságát a bosszú fegyvereként használó Warren végül, ironikus módon, a férfiassága elvesztésével lakol meg.

Ugyanilyen ellentmondásos figura Mannix sheriff is (Walton Goggins), aki a háborúban a másik oldalon harcolt, és ma is ugyanúgy rühelli az északiakat és a feketéket. A fejvadásszal vívott szócsatáit így aztán nem a Tarantinótól megszokott small talk dominálja, párbeszédeik a lezáratlan múltat, a kollektív és az egyéni sérelmeket, illetve saját identitásukat boncolgatják.

A mesterhármas főszereplőihez hasonlóan a két kulcsfigura itt is egy-egy külső szerepnek próbál megfelelni, Warren a feketék ügyeletes hősét játssza – ezért van szüksége a Lincoln-levélre –, míg Mannixet egy híres katonatiszt fiaként a családi hagyományok kötelezik. Amikor összefognak a közös ellenség ellen, egy kicsit mindketten kilépnek a rájuk osztott szerepekből – ehhez „csak” annyi kell, hogy az örökül kapott gyűlöletet, illetve a bosszúvágyat félretegyék egy időre.

A sokkolóan brutális fináléra persze a mozikat rendező 21. századi Tarantino visszaveszi a kormányrudat a filmeket készítő régi énjétől, a két antifőhős közti megbékélés így egy közösen végrehajtott akasztásban teljesedik ki. Az utolsó snitt, amelyben a saját művüket elégedetten szemlélő vérmocskos férfiak a halált várják, nem csak Tarantino legerősebb befejezése, de erőszakkommentárként és életműösszegző metaforaként is hibátlan.

 

ALJAS NYOLCAS (The Hateful Eight) – amerikai, 2015. Rendezte és írta: Quentin Tarantino. Kép: Robert Richardson. Zene: Ennio Morricone. Szereplők: Kurt Russell (Ruth), Samuel L. Jackson (Warren), Tim Roth (Mobray), Jennifer Jason Leigh (Domergue), Michael Madsen (Gage). Gyártó: Weinstein Company. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált. 167 perc.

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/02 10-12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12588