KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
   2015/július
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Az egyetlen Nemes Jeles László: Saul fia
• Soós Tamás Dénes: „Olyan, mint egy tánc” Beszélgetés Erdély Mátyással
MAGYAR KLASSZIKUSOK
• Gelencsér Gábor: Staféta a labirintusban Kovács András
• Kovács András: A szerencse fia
HORROR 2.0
• Sepsi László: Hebegés és belezés Új független horrorfilmek
• Hegedüs Márk Sebestyén: Folytatások között Insidious: A gonosz lélek
• Varga Zoltán: Nincsenek itt Poltergeist 1982 vs. 2015
KATASZTRÓFAFILMEK
• Huber Zoltán: Sterilizált evolúció Egynyári katasztrófafilmek
• Barotányi Zoltán: Atomerőmű-katasztrófák Tudomány a moziban
• Andorka György: Felezési idő Atom-dokuk
BOORMAN
• Csiger Ádám: „Ez csak egy játék” John Boorman portré - 2. rész.
WELLES 100
• Kránicz Bence: A mágus ezer arca Welles, a mozihős
• Varró Attila: Ponyvából katedrális Welles noir adaptációi
HATÁRSÁV
• Horeczky Krisztina: Az én XX. századom Robert Wilson színpada
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Kiemel, beemel Linz – Crossing Europe
• Ruprech Dániel: Síkban terül el Oberhausen
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Korszakok határán Mad Men – Reklámőrültek
KÖNYV
• Veress József: „Megvigasztal két órára” Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló
FILM / REGÉNY
• Jankovics Márton: A hiányérzet krónikása Paul Thomas Anderson: Beépített hiba
KRITIKA
• Pintér Judit Nóra: Hegek a lelken Nagy Dénes: Seb
• Takács Ferenc: Képben vagyunk Mike Leigh: Mr. Turner
• Czirják Pál: Ez nem egy taxi Jafar Panahi: Taxi Teherán
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Lány macskával
• Árva Márton: A második anya
• Kovács Bálint: Világevők
• Baski Sándor: Jön Harold!
• Kránicz Bence: A kém
• Varró Attila: Hullámlovasok
• Vincze Teréz: Szerelemsziget
• Vajda Judit: Csak azért is szerelem!
• Tüske Zsuzsanna: Megőrjít a csaj
• Horváth Eszter: Szex, szerelem, terápia
• Soós Tamás Dénes: Who Am I – Egy rendszer sincs biztonságban
• Sepsi László: Holnapolisz
DVD
• Kránicz Bence: Batman-rajzfilmek
• Pápai Zsolt: Hazárdjáték
• Soós Tamás Dénes: Az interjú
• Kránicz Bence: Agyar
• Fekete Martin: Szarvak
• Pápai Zsolt: Csapatjáték

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Jafar Panahi: Taxi Teherán

Ez nem egy taxi

Czirják Pál

Jafar Panahit eltiltották a filmrendezéstől, de nem tilthatták el a mobilkamerától. Cinema direkt Teheránból.

Minimalista protestfilm, egyúttal lírai vallomás egy városról és a filmkészítés semmi máshoz nem fogható szenvedélyéről – ez Jafar Panahi legutóbbi filmje, a Taxi Teherán, amely éppen ahhoz a közönséghez nem juthatott még el, amelyhez a rendező mindenekelőtt beszélni szeretne: az iráni emberekhez.

 

*

 

A hazájában hallgatásra ítélt Panahi immár nem az első alkotást készíti el a szilencium kezdete óta. És ahogy korábbi, Ez nem egy film című munkájával, úgy most a Taxi Teherán esetében is ugyanazt a bravúrt hajtja végre: érzékeny és szellemes filmet készít arról, hogy nem készíthet filmet. Nem szólhat, és mégis beszél. Beszél alapvető etikai kérdésekről, bűnről és megbocsátásról, társadalmi felelősségről, a nők elnyomásáról, a művészi kifejezés cenzurális korlátairól. Mindezt pedig a maga szelíd módján teszi – különféle álláspontok egymás mellé helyezésével, inkább kérdezve, mint kijelentve, néhol csendes iróniával oldva a komorabb, nyersebb akkordokat. Miközben a mű puszta léte is paradox – legalábbis rendezője helyzetét figyelembe véve.

A film nyitóbeállítása forgalmas nagyvárosi utcát mutat. Egy kereszteződésnél álló kocsi műszerfalára helyezett „fedélzeti” kamera nézőpontjából, a szélvédő üvegén keresztül nézzük az elhaladó autókat, gyalogosokat, majd a lámpa zöldre vált, és mi is elindulunk. Látjuk, ahogy valaki leinti a kocsinkat, bár a kamera korlátozott szemszögéből eredően azt már csak halljuk, hogy be is száll. Továbbindulunk, majd nemsokára újabb utas is akad. A két utas – egy férfi és egy nő – között beszélgetés alakul ki, amely csakhamar a halálbüntetés körül kezd forogni. Róluk aztán idővel képet is kapunk; kisvártatva pedig a sofőrt szintén felfedi a film, aki nem más, mint maga a rendező. De nem marad sok időnk a csodálkozásra, mert aztán egy harmadik utas is beszáll, és már nyakig benne vagyunk az egymást epizódszerűen váltogató szereplők révén kibontakozó áramlatban.

Noha a kamera nézőpontját tekintve egy percre sem hagyjuk el a kocsi utasterét, a cselekményvilág mégsem lesz zárt, hiszen egy lüktető városi szövetben mozgunk, amely változatos „tájaival”, mindennapi életének totalitásával lépten-nyomon beszüremlik a filmképbe. Amit a kocsi szélvédőjén át látunk, az végső soron maga a valóság: egy nagyváros egy napja; ami aztán ebből úgymond bekerül a kocsi belső terébe, az már egy más történet. Parabolaszerűen összesűrített, végletekig letisztult motívumok láncolatából szerkeszt filmet a rendező, miközben mindvégig ügyesen őrzi meg a véletlenszerűség, a spontaneitás érzetéből adódó játékosságot, termékeny feszültséget.

A Taxi cselekményében a politikai állásfoglalástól a példázattá tömörített, filozofikus epizódig sok minden megfér. Megannyi külön világ, megannyi külön történetkezdemény, amelyek önmagukban is jó alapul szolgálhatnának egy-egy Panahi-filmhez, ám itt tüntetően vázlatosak maradnak. Nem lehetséges látványosan, sok színésszel, sok helyszínnel, klasszikusan kibontott drámai ívben elmesélni egy történetet? Akkor elmondja akár egyetlen szereplő – taxiban ülve, egyetlen kameraállásból, egy beállításban. A film ezzel egyúttal a filmkészítés megváltozott közegére, új technikai lehetőségeire is utal – mondván: a mobiltelefonok és fedélzeti kamerák korában már nem lehet olyan egyszerűen megfosztani egy filmest a megszólalás lehetőségétől.

Ami viszont a véletlendramaturgiára felfűzött, csapongó jelenetszerkesztést is egységbe rendezi, az a filmszerűtlenségében is rajongva szeretett mozgóképi elbeszélés és a modern nagyváros kaotikusan örvénylő tere. Panahi szemlélődő kamerája még a maga korlátozott nézőpontjaiból is kimeríthetetlenül izgalmasnak mutatja a valóságot, a hétköznapi életet és ezeket a városi tájakat, a modern iszlám kultúra által formált városrészek, negyedek eleven kollázsát. Márpedig aki még egy taxi utasteréből is képes ilyen gazdagnak láttatni egy várost, az csak szerelmese lehet annak. A film tehát vallomás a városról is: a meghitt viszony, az otthonosság lenyomata.

Panahi nem a hagyományok ellen hadakozik. Egyszerűen csak állást foglal egy olyan világ mellett, amelyben az egyén megkapja a lehetőséget arra, hogy legjobb tudása szerint maga döntse el, milyen értékek mentén szeretné berendezni saját életét. Mindvégig egy humanista alkotó hangját halljuk, aki hisz az emberi szolidaritásban.

 

Taxi Teherán (Taxi) – iráni, 2014. Írta és rendezte: Jafar Panahi. Kép: Jafar Panahi. Főszereplő: Jafar Panahi. Gyártó: Jafar Panahi Film Productions. Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos. 82 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/07 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12303