Magyar Műhely

Nemes Jeles László: Saul fia

Az egyetlen

Forgách András

A Shoah elbeszélésének kulcskérdése: miként lehet történetté formálni azt, ami minden történet szabályainak ellentmond.

Nem az a kérdés, hogy lehet-e Auschwitzról filmet csinálni, még csak az sem, hogy kell-e? Az egyetlen kérdés, hogy mit lehet erről az eseményről mondani, ha egyszer már – legalábbis eddig úgy tudtuk – mindent tudunk róla, és mindent elmondtak már róla. És most született egy film, a Saul fia, amelyik képes volt úgy elmondani ezt a történetet (történet ez egyáltalán?), hogy mostantól fogva nem lehet ugyanúgy beszélni róla, mint eddig. A Saul fia ennek a XX. századi toposznak, a XX. század legfontosabb mítoszának ábrázolásában, megjelenítésében, kisugárzásában képes volt az olyannyira szükséges kopernikuszi fordulatot végrehajtani. Ez nem azt jelenti, hogy Kertész Imre Sorstalansága kihagyható lenne ebből a képletből, tehát megpróbálok pontosabban fogalmazni (és ide tartozik Claude Lanzmann Shoah-ja is): minden műnek újra ki kell harcolnia az autentikusságnak, az intenzitásnak, a belső művészi konzekvenciának azt a szintjét, amelyen ez a fordulat érvényessé válhat. Kertész Imre világirodalmi regényéből készült film nem jutott el a regény szintjére, beleilleszkedett a hagyományos elbeszélőformákba. Lanzmann az Auschwitz-cal kapcsolatos alapvető dilemmát – ábrázolni az ábrázolhatatlant – zseniálisan megkerülte, és így hozott létre egy tökéletes művet. De mi van akkor, ha a film, a képi ábrázolás bemerészkedik Auschwitzba, hogy jelenvalóvá tegye? Nem állom meg, ha meglepve is észleltem, hogy az újságíróknak és kritikusoknak csakis és kizárólag Tarr Béla neve ködlött fel, lévén, hogy Nemes Jeles László Tarr Béla asszisztense volt a Londoni férfi forgatásán, szóval nem állom meg, hogy ne említsem meg itt Jeles András nevét, aki nem csupán színházi munkáiban, többek között az Auschwitz működik című nagyszerű előadásában, de már, igen, nincs félreértés, a Kis Valentinóban is, előkészítette a Saul fia szemléletbeli alapjait, az utóbbi filmben briliánsan összekapcsolva az egy napos, egy személyre tapadó folyamatos filmcselekményt – James Joyce-hoz kapcsolódva –, az esetlegest, a véletlent, a banálist és kaotikust kozmikus érvénnyel szerephez juttató elbeszélésmódjával. Nem szabad elfelejtenünk, és a kritikák meg is említik Nemes Jeles László három kisfilmjét, amelyekben az ő sajátos és összehasonlíthatatlan látásmódját kikísérletezte, kiemelendő persze a Türelem (2007), mely közvetlen rokonságot mutat a Saullal, de idetartozik a The Counterpart (2008) és Dosztojevszkij Ördögök című regényének egy epizódjából készült Az úr elköszön (2010), amelyekben ez a fajta hűtött, látszólag távolságtartó, egy-egy szereplőre koncentráló, az összefüggéseket nem közvetlenül kimondó, nagyon személyes filmes beszédmód először megfogalmazódott.

*

Jeles András, talán nem véletlenül, színészként is feltűnik a filmben, mint egy vízjel: ő az az SS-főorvos, aki – amikor Saul visszalopózik a boncterembe és rajtakapják – egyszer csak megjelenik az orvoscsoport és SS-tisztek karéjában, kőmerev arccal áll a csoportkép közepén. A film egyik leghatásosabb, merészen komikus (és zseniális, nem félek a szótól) jelenetében az egyik, talán kissé kapatos SS-tiszt (Takátsy Péter játssza, kiválóan) Saul esetlen mozdulatából kiindulva, amivel Saul azt akarja jelezni, hogy ő csak takarított („Putzen”, mondja, „Takarítani”), egy csodálatos zsidó menyegzői táncot jár el, s az egyik mosolygó hóhér még egy „Mazel tov”-ot is bemond, nagy derültséget kiváltva a tiszti karból: az elpusztítani vágyott zsidó kultúra megsemmisíthetetlen erejéről téve öntudatlanul tanúságot. És itt kell megemlékeznem a fantasztikus szereplőválogatásról, amely Zabezsinszkij Éva casting director munkája: ebben a nemzetközi szereplőgárdában egyetlen hamis arc sincs: csodálatos pszichológiai érzékenységgel jelennek meg oroszok, lengyelek, magyarok, németek, zsidók, mind-mind különböző szándékok, akaratok, sorsok kifejezői, mindet külön fel kéne sorolni, de erre nincs terem. Ott áll a tisztek mögött Miklós, a magyar orvos, Zsótér Sándor, aki vérmocskos kézzel, mocskos fehér köpenyében elképesztő egyszerűséggel jeleníti meg ennek az embernek a halálos kimerültségét, és jelenvalóságát: az orvos elrejti a fiú testét, hogy Saul illendően elbúcsúzhasson tőle, de Saul azzal, hogy kicsempészi a fiút a boncteremből, az orvost is halálos veszedelembe sodorja. „Elárultad az élőket a halottakért”, mondja Appel közben, az esti létszámellenőrzéskor, Ábrahám Saulnak, amikor az orvos – aki szabadon mozoghat, odalép Saulhoz és megkéri, hogy szerezzen neki egy az ellopott fiúéhoz hasonló holttestet. „Mind halottak vagyunk”, feleli Saul.

*

A Saul fiára annyiban is érvényesek a nagy szavak, hogy lényegében ez az első olyan mű, és ez egyáltalán nem elhanyagolható szempont, amelyet sok évvel Auschwitz után született alkotók hoztak létre, nem az Auschwitzot megjárt emberek részvétele hitelesíti, hanem az alkotók megvilágosodása: hogy miként lehet történetté formálni azt, ami minden történet szabályainak ellentmond, és ami menet közben felmorzsolja a történet elmondásának lehetőségét. Auschwitzot, hiába szeretnék sokan, nem lehet megkerülni. De ez még nem jelenti azt, hogy az, aki rászegzi tekintetét erre a felülmúlhatatlan botrányra, az azt látja, ami történt, azt látja, ami volt (és, természetesen, van). Történtek már eddig is tiszteletreméltó kísérletek minden lehetséges műfajban arra, hogy mint egy metafizikus misén, a művészet erejével felmutassák, bemutassák a megfogalmazhatatlant és ábrázolhatatlant. Ennek a filmnek, Nemes Jeles Lászlónak és alkotótársainak sikerült. Először a filmtörténetben. A Saul fia filmtörténeti esemény.

Ennyi elég is volna, nem is kellene folytatnom, mert ezt a tételt nem lehet bebizonyítani. Mesélni lehet arról, hogy mi is történt ezzel a filmmel: mi történt azáltal, hogy ez a film megszületett.

*

Vágjunk a közepébe. Saul Ausländer, a film főszereplője rabbit keres a táborban egy szertartáshoz. Röhrig Géza nem eljátssza Sault, hanem ő Saul, ennél többet nem is kell mondani róla, arca, hangja, megszállottsága tökéletesen alkalmassá teszik erre az egyszeri, mindenféle értelmezésre nyitott, mégis monolitikus szerepre – miután megmerítkezett a folyóban, amelybe az elégetettek hamuját és apróra összetört csontját lapátolják a foglyok, arcára rátapad a szürke hamu és a film végéig rajta is marad. Vannak rabbik Auschwitzban, mindenki tudja, hogy kik a rabbik, ugyanolyan foglyok, esetleg a Sonderkommando tagjai, mint a többiek, de természetesen ezen rendkívüli körülmények között nem tölthetik be hivatásukat normális módon. Az a tébolyító, hogy mégis gyakorolhatják. Amikor az első rabbi, akihez Saul fordul (a rabbi, mint valamilyen üzem gépszalagjánál éppen a meggyilkoltak holmiját, a dokumentumokat szelektálja, elégetésükben segédkezik, pontosan úgy, mint egy nagyon elfoglalt gyári munkás, a többiek úgy hívják „kályhás”, közben imát mormol) csak egy ima elmondását tudja felajánlani, s ez Saulnak, aki a teljes szertartást akarja, nem elég. És ebben az üzemben, amelyben minden tökéletesen meg van szervezve, amelyben minden totális és brutális kontroll alatt áll, amelyben minden egyes munkás tökéletesen tudja mi a dolga, és mechanikus, gépies fegyelemben dolgozó rabszolgaként szünet nélkül végrehajtja a már begyakorolt mozdulatokat, kápók és őrök sokaságának figyelő pillantása előtt, akik a legkisebb eltérést, lankadást, fegyelmezetlenségét észlelik és azonnal megtorolják, Saul – mint a ravasz Odüsszeusz, aki az egyszemű Polüphémosz megvakítása után egy bárány hasára kötözi magát és így jut ki a barlangból – egyszerűen kiáll a sorból és rabbit keresve elvegyül a „halottak” közé (így hívják azokat a zsidókat, akiket érkezés után szinte azonnal meggyilkolnak –, mivel a túlterheléstől a krematóriumok nem győzik elégetni a gázzal meggyilkoltakat (a magyarországi transzportok idején, 1944 nyarán) egyszerűen levetkőztetik és belelövik őket a tábor közelében kiásott gödrökbe és felgyújtják a holttesteket. Saul életveszélyben van, hiszen, miután a gödrök felé szinte futólépésben terelt emberek között megtalált valakit, aki franciául szól hozzá és akiről úgy véli, rabbi, bár az ezt soha nem erősíti meg, csak éppen szakálla van (az első szakállas öregembert, akit azzal a teljesen eszelős szöveggel akar ebből a mészárszékből kimenteni, hogy erős ember és a Sonderkommandóba való, kikapják a kezei közül és miközben a gödör felé taszigálják, levetkőztetik és belelövik, ugyanakkor egyik társát, aki csak azért jött oda, hogy felügyeljen Saulra, akinél a kicsempészett puskapor van, gondolkodás nélkül belelövik a gödörbe), ekkor Saul, váratlan ötlettől hajtva lekapja mocsoktól merev zubbonyát, amelyen hátul egy vörös x jelzi, hogy ő a Sonderkommando tagja, és ezáltal védelmet jelent viselőjének, és ráadja a lövöldözéstől, pokolbeli lángoktól, jajgatástól, csecsemősírástól, lövésektől megzavarodott francia férfira, de ily módon ő maga félmeztelenné válva megkülönböztethetetlenné válik a halálraítéltektől, akikkel a háttérben az ott álló SS-katonák flegmatikusan, egy-egy revolverlövéssel végeznek. Sault is elkapják, és már lökdösik is a lángoló gödör felé, biztosan meg kell halnia, látjuk a szőrös, meztelen hátát, ahogyan az ide-oda örvénylő, lökdösött-ütlegelt-terelt tömegben egyre közelebb jut a gödörhöz. Előtte – talán először és utoljára élesen – azt látjuk, amit Saul lát, az ide-oda terelt meztelen embereket, nőket, a lángoló gödrök előtt. Micsoda paradox szuszpenz! Hiszen ekkorra már félig-meddig drukkolunk Saulnak, hogy sikerüljön elvégeznie azt, amit konok fejébe vett, mint egyetlen menekülést ebből a pokolból: nem a túlélést, hanem egy ősi szertartás végrehajtását, amely megtisztíthatja ezt az örökre bemocskolt létezést. Amikor a film vége felé a folyóban elereszti a zsákban addig cipelt fiú holttestét, aki vagy a fia, vagy sem, ennek nincs jelentősége, akkor akár föl is lélegezhetne (fuldoklása ez a lélegzetvétel), pedig látszólag nem sikerült a célja, az olyannyira áhított szertartást, minden emberfeletti és a racionalitásnak ellentmondó kísérlete ellenére (de épp ezek által válik hübrisze nagy formátumú tragikus tetté) mégsem sikerült elvégeznie. A film tele van az életveszélyes helyzetek végsőkig való kiélezésének pillanataival, mint egy akármilyen kalandfilm vagy krimi (Saul a filmben legalább négyszer vagy ötször a szemünk láttára meg is halhatna, keskeny, láthatatlanul vékony, csak általa látott kötélen egyensúlyoz), de ezt eltakarja maga a rendkívüli helyzet, amelyekbe a főhős, egyfajta klasszikus drámai hübrisznek engedve, mint a görög tragédiáknál is ősibb és a modernitásból immár kitörölhetetlen rituális cselekmény hőse állandóan belelavírozza magát – attól eltekintve, hogy a haláltáborban létezni maga volt az életveszély, és a Sonderkommandósok napok-percek múlva bekövetkezhető haláluk elháríthatatlan tudatában végezték embertelen és lélekölő munkájukat.

*

Hogy nem hal meg ott és akkor, a brutális káosz közepén, az egy véletlennek köszönhető. Egy fiatal és kegyetlen kápó, Mietek, (Kamil Dobrowolski), akivel korábban már üzletelt, mert valamilyen ékszerrel, amit a gázkamrákban megöltek zsebeiből szedtek ki, és éppen azért rejtett a cipőjébe, hogy kritikus helyzetben felhasználhassa egy őr, vagy kápó megvesztegetésére (folyamatosan megy a Sonderkomandósok tagjai között a seftelés, efölött az SS félig-meddig szemet húnyt, tudván, hogy úgyis három hónaponként végeznek az aktuális Sonderkommandóval), szóval egyik legnagyobb ellensége, a rivális kápó most harsány kiáltással, hogy Saul is a Sonderkommando tagja, kemény lökésekkel eltaszigálja a gödrök közvetlen közeléből, és egy halott ruháját adja rá, emlékeztetve arra, hogy immár két karkötővel tartozik neki. Mietek, a lengyel kápó kétszer is megmenti Saul életét: ez az állattá váló ember, puszta haszonszerzésből mentőangyallá változik, de óhatatlanul van ennek ambivalenciája is, ez Nemes Jeles László egyik csodálatos leleménye, ahogyan felmutatja az ősi gesztusok ambivalenciáját. A kemény lökések és ütlegelések a film nagyon fontos elemei, ez nem csupán a fogvatartók és fogvatartottak de a rabok között is a kommunikáció megszokott, talán legfontosabb módja, amely egyenértékű, ha nem fontosabb a leromlott, primitív, tőmondatokra redukált kevert nyelvnél, amelynek közös nevezője a jiddis, amelyik itt, a megszűnése előtti utolsó pillanatban, egyfajta víz alatti nyelvként működik, a németnek és hébernek ez a furcsa keveréke, olyan mint valamilyen falra vésett archaikusan rontott szöveg, töredékesen kibetűzött hieroglifák – és a természeti környezetté váló nyelvi fragmentumok között csak egy-egy német tiszt irodalmias, ironikus mondatai jelentenek kivételt, s ezek a mondatok: „Wer kann erklären was passiert ist?” kérdezi a hanyag eleganciával a folyóparton egy farönkre leülő német tiszt: „Ki tudja nekem elmagyarázni, hogy pontosan mi történt?”, majd persze ugyanilyen eleganciával lövi főbe az előtte hason fekvő renegát görög rabbit, akinek haláláért Saul felelősnek érzi magát – és az is –, ha felelősségről ilyen körülmények között még egyáltalán beszélhetünk. Saulmnak a lövés után visszanéző arca mindent elmond.

*

De hogyan is jut el Saul a gödrökhöz? Ebben a szigorúan ellenőrzött világban miként képes a legváratlanabb helyeken felbukkanni, átlépni a gépfegyverekkel, puszta fizikai erőszakkal, parancsokkal védett láthatatlan falakat, hogy lépi át, megtévesztő könnyedséggel többször is a magas kerítéssel és szögesdrótokkal védett krematóriumi terület határát, hogyan szabadul ki ebből a minden mozzanatában megtervezett embertelen gépezetből (megrendítő, ahogy a rámpa mellett, ahol a haláltáborba érkezőket fogadják, mikor egy csukaszürke egyenruhás SS-tiszt elmegy mellette, talán félre is sodorva Sault, egyenes, határozott léptekkel hatolva át a csomagjaival örvénylő embermasszán, Saul lekapja a sapkáját, és ez a gépies és villámgyors mozdulat, amely nem szolgálatkész, hanem egy tökéletesen, utolsó atomjáig felőrölt rabszolga, egy automata mozdulata, egy lény, akiből kiöltek minden emberi érzést, a sápadt, mozdulatlanná váló arc, a herpeszes száj, a halott tekintet mindent elmond a helyről, ahol vagyunk, ahol egyetlen, tetszőleges szabály megszegéséért bárki halállal lakol), attól a pillanattól fogva, hogy a hullák között az alagsori gázkamrában, ahová felhalmozzák a véres, lucskos, saját szaruktól, vizeletüktől és a ciángáztól bűzlő testeket, megpillant egy sípoló hangon lélegző meztelen kisfiút, aki véletlenül túlélte az elgázosítást, és akit a pillanatnyi késlekedés nélkül azonnal előkerülő SS-orvos, a gyermek orrát és száját befogva, a némán álló Sonderkommandósok szeme láttára, mintha csak egy cigarettacsikket nyomna el, megfojt, majd parancsot ad rá, hogy „vágják föl” (azaz boncolják föl). A nyelv tárgyiasító hatalma elképesztő erővel működik, a magyar feliratozás nem is tudja követni a folyamatosan elhangzó, elüvöltött, rekedten hörgő parancsszavakat, amelyek például arra szolgálnak, hogy gyorsabban, hatékonyabban hordják a „darabokat” („Stücken”), „Égessétek a darabokat!” – mintha nem is emberi testekről beszélnének, melyekből a tömeggyilkosok erőszakosan kisajtoltak minden életet pár perccel azelőtt. Az elembertelenítés náci technikája, mely az ilyen átfogalmazásoknál kezdődik, a „halál technológiája”, ahogyan Rajk László nevezte egy vetítés után a krematóriumok és gázkamrák üzemi világát soha ilyen élesen és pontosan nem jelent meg még a művészetben. Kertész Imre regénye ebben is – a nyelvhasználat ábrázolásában, amely Kertésznél az elbeszélő struktúra fundamentuma – a film előfutárának tekinthető, vagy inkább azt mondanám, hogy Nemes Jeles László halálosan pontosan olvasta Kertészt. Rajk László díszleteiről külön meg kell emlékeznünk. Hogy nem díszletnek érzékeljük a tereket, amelyekben a film játszódik, hanem valóságnak, az ennek a brutális, szürke, szűk és funkcionális beton és vas világnak, a halálgyár világának milliméterpontos ismeretéről tanúskodik. Hogy hogyan fűtötték a kemencéket. Hogy hol van a boncterem, hol a Sonderkommandósok szállása, hogyan működik a hullákat szállító teherlift, amelyik az alagsorból az első emeletre szállítja az egymásra pakolt kihűlőben levő holttesteket, milyen sűrű vasrács fedi a kürtőt a gázkamra közepén: egyetlen pillanatra sem kérdőjelezi meg az ember. A tömeggyilkosság diabolikus mágiájának üzemcsarnokai, terei, a krematórium parancsnokának sivár szobája, mely iroda és lakótér, ahol az íróasztalon fogyasztott vacsora maradékát kapkodja le Saul, miközben Voss (Uwe Lauer) foghegyről parancsokat osztogat („Mennyit kell még kezelni?”, kérdezi Biedermanntól, a főkápótól, ami azt jelenti természetesen, ezen a németek által csodálatosan kifejlesztett nyelvezeten, hogy hány embert kell aznap meggyilkolni (Biedermannt Urs Rechn játssza, akinek a filmnek ezen a pontján csak egyetlen célja van, hasonlóan Saulhoz, hogy sikerüljön lefényképezni az elmondhatatlant – ez a célja ütközik a többiek szervezkedésével, akik a lázadást és kitörést készítik elő, mely – bármikor bekövetkezhető megsemmisítésük miatt – igencsak sürgető), vagy a női barakk, ahol női rabok az elgázosítottak holmijait szortírozzák: mindez nem csak azért hat, mert a képzelet egészíti ki a látható és gyakran homályban hagyott részleteket, hanem mert egészében igaz, mondhatni méretarányos és ezáltal is cáfolhatatlan. Amíg a filmet nézzük, annak valósága a saját valóságunkká válik. Ehhez hozzájárul a bámulatos hangkulissza is, amelyben a fémes csörgés, zörgés, zúgás, vonathang, a borzalmas zörejek, melyekbe sóhajtás, sírás, testeken csattanó botok, hörgés, üvöltés, kutyaugatás és kemény lövéshangok keverednek, s nem kevésbé Melis Lászlónak a film természetesen létező hangjaiból komponált, alig észlelhető zenéje (basszusklarinét, bőgő, cselló, hegedű), amely ezekből az atmoszférából kiszűrt hangokból építkezik, s amelyet Zányi Tamás applikált vissza a filmbe elképesztő érzékenységgel, millió réteget egymáshoz igazítva, mint a milliónyi halott hangjait, a filmbe, s ezáltal belemosódik mindebbe, s a nyers, fültépő, a lelkünk, a zsigereink mélyéig hatoló zajokat. Ezeket a hangzásokat – egy ismerősöm a film zöldes homályú nyitóképéből, melyben később Saul is felbukkan, mintegy az erdő mélyéből, szeretkezés hangjait vélte kihallani, s talán ez sem véletlen, bár engem meglepett ez az értelmezés, én a film cselekményének tudatában már a rámpa mellett várakozók szorongással teli nyögdösését hallottam ki belőle, de a filmbe időről-időre beszüremlenek a természet idilli hangjai is, madárcsicsergés hallatszik az elsuhanó erdőből az emberi testek elégett hamuját a folyóba szórni dübörgő teherautókon induló mozdulatlan arcú Sonderkommandósok feje fölött – a Melis által komponált zene a brutális hangzásvilágot nem szublimálja, hanem megfoghatatlan talapzatot épít neki. Megjegyzem: ez a borzalmat körülölelő idilli hangzásvilág, a természet közönye nagyon hasonló módon jelenik meg Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényének koncentrációs táborban játszódó jelenetében, az Éjszaka legmélyén kötet Utolsó ítéletet című fejezetében, amelyben további meglepő hasonlóságok is találhatók a filmmel a szereplők viszonyainak ábrázolásában.

Nemes Jeles László (valamint a forgatókönyvíró Clara Royer és végül, de nem utolsósorban Erdély Mátyás, aki a rendezővel hihetetlen harmóniában dolgozik, és minden egyes filmkockát aprólékos gonddal, mint egy festőművész, milliméterről milliméterre megtervezett), és nem csupán a Sonderkommando egyes tagjainak földbe ásott tekercsei nyomán, hanem a tábor működésének soha eddig még ilyen intenzitással és soha ilyen pontosan nem ábrázolt megértése révén, olyan az élet fundamentumáig, a létezés gyökeréig hatoló dramaturgiát alkottak meg (ennek leírása a feladat), amely már önmagában, a film vizuális erejétől függetlenül is biztosíthatná (ha e kettőt el lehetne választani egymásról, mint ahogy nem lehet) ennek a filmnek csak a remekműveknek kijáró rangot.

*

A Sonderkommandósok kései tanúságtételei közül a legutolsó 1985-ben (!) került elő a föld alól, befőttes üvegbe rejtve, s emiatt vették föl a tekercs formát, mely a szentség auráját biztosítja nekik, mint azoknak az apokrif bibliai tekercseknek, amiket a Holt-tenger melletti barlangokban találtak, és rekonstruálni lehet belőlük a koncentrációs tábori létezésnek ezt a szürke zónáját. Ennek a szürke zónának a feltérképezésében úttörő szerepe van Gideon Greifnek – a Sonderkommando tagjai sokáig hallgattak, nem szólalhattak meg, először, és megrendítő módon Lanzmann filmjében jutottak szóhoz. Van egy ilyen című film, a 2001-ben készült amerikai The Grey Zone, amelynek forgatókönyvét Nyiszli Miklós emlékiratainak felhasználásával írták, és amelyben először ábrázolják részletesen a Sonderkommandósok világát. A Sonderkommandósok – akiket a nácik „a titkok tudóinak” („Geheimnisträger”) is neveztek, ily módon, egyszerre elfedve és meghatározva funkciójukat, nyelvileg összekapcsolták az elgázosítás technológiáját valami titokzatos, középkori lovagrend képzetével – két világ közé szorultak, a foglyok is gyűlölték őket, hóhéroknak nevezték, privilégiumaik miatt, hiszen hozzájuk képest jóltápláltak és jól öltözöttek voltak, de kétszínű szerepük miatt is, amelyet a gázkamrába kísért emberek mellett játszottak, hiszen ők nyugtatták meg az embereket, hazudtak nekik sorsuk felől, de ugyanakkor hasonló brutalitással bántak velük a nácik, a krematóriumok személyzetét néhány havonta ugyanúgy gázkamrába küldték vagy kivégezték mint a többieket, viszont többen közülük képesek voltak dokumentálni ezt a létezést, és a rémtettek filmben szereplő lefényképezése is sikerült nekik, csodával határos módon.

*

Hogyan is jut el Saul a gödrökhöz? Nem kezdem el mesélni elölről a másfél napot, amely körülbelül a film cselekményének ideje, a látszólagos és valóságos véletlenek sorsszerű sorozatát, onnan kezdem, hogy a krematórium épületének egy sötét folyosóján Saul odalép két emberhez, Biedermann a főkápó és Ábrahám, Saul ismerőse és legközelebbi társa tárgyalnak valamiről félhangosan, arról, hogy a lázadás vagy a fényképezés-e a fontosabb. Saul beleszól a beszélgetésbe. Ekkor már megátalkodott konoksággal csak egyetlen célja van, hogy a kisfiút, akiről azt mondja, hogy a fia, a zsidó szertartás szerint eltemethesse. Vállalkozik arra, hogy Biedermannt, mint lakatos elkísérje, csak hogy kijusson a krematórium területéről. Biedermann a szárnyai alá veszi Sault, és döntő pillanatokban avatkozik bele a cselekménybe, többször is megmentve életét. Ezek is a dramaturgia motorjai: mindig van valaki, aki a másik életébe beavatkozik, miközben a hősök vakon poroszkálnak életük legfontosabbá váló célja felé. A lakatosmunka csak ürügye a fényképezésnek (Katz, a lakatos – Pion István, a költő hibátlan alakítása – Saulnak köszönheti megmenekülését, mert Saul, valamilyen ösztönös megérzésből, mielőtt az SS-katonák rajtuk ütnének, a legutolsó pillanatban elrejti a kamerát), és lehetőséget adnak Saulnak arra, hogy csatlakozzon a folyóparton hamut lapátoló másik Sonderkommandóhoz, melynek Mietek a kápója. Itt konfrontálódik a renegát görög rabbival, aki sebhelyet visel mindkét halántékán, bedobja lapátját a folyóba, így provokálva és egyben halálra ítélve a néma embert (Ágh Márton, a díszlettervező jeleníti meg, makulátlanul, ha lehet ezt a szót ilyen körülmények között használni). Később, este, erőltetett menetben visszajut a táborba, ahol ismét Biedermannak köszönheti, hogy nem bukik le. Azután – miközben a többiek a lázadást szervezik – belopózik a boncterembe és kicsempészi egy zsákban a kisfiú holttestét, a Sonderkommandósok padláson található szállására viszi ezzel az egész Sonderkommandót veszélybe sodorva. Ekkor érkezik meg a nyári szállítmány, Magyarországról, háromezer ember, akikkel egyetlen nap alatt kell végezni. Kitör az őrület. Biedermann és Sonderkommandójának sorsa már meg van pecsételve, össze kell írnia az embereket. Ismét maga mellé parancsolja Sault, de őt Voss az udvaron elparancsolja mellőle, így lesz tanúja, miközben a parancsok vacsoráját szedi le rabszolgaként az asztalról, az összeírási parancsnak. Voss ekkor elküldi Sault, hogy kerítse elő a szénraktárból Schlojmét – utólag megértjük, hogy azzal a szándékkal, hogy megsemmisítésre ítélt Biedermann főkápó szerepét rá ossza. Saul rohan a szénraktárba – mint egy hajó mélyén dolgoznak a rabok, lapátolják a szenet – akárha Kafka Amerikájának hajóján volnánk, amikor a fiatal Karl Rossmann betéved a kazánházba –, és ekkor történik valami, aminek révén megértettem valamit. Schlojme (Kormos Mihály, Tarr Béla filmjeinek visszatérő szereplője) azonnal indul Vosshoz, Saul is menne, de akkor rászól az ottani kápó, hogy maradjon ott szenet lapátolni. Saul pillanatnyi gondolkodás nélkül, mint az őrült lapátolni kezd, gondolkodás nélkül, mechanikusan, mint egy rabszolga. A rend folyamatosan felborul, nincs szabály, ami érvényes volna, a káosz uralkodik. A gödröknél, amikor Saul levetkőzik és ráadja vörös x-szel jelölt zubbonyát a vélt rabbira, akit ki akar menteni onnan, Saul elveszíti azt a lőport tartalmazó zacskót, amit a női barakkból csempészett ki egy lánytól – és ki tudja, az a lány talán éppen Saul felesége. Ábrahám (a csodálatos Molnár Levente, akinek a film során Saulra szegzett tekintete mindent elmond a tudomásulvételről és megítélésről) ragaszkodott hozzá, hogy Saul menjen a lőporért. Lefizetik az őrt, Saul bejut a női barakkba. Ott állnak egymással szemben, nem szabad megérinteniük egymást, hátul leborulnak nagy zajjal az edények, a női kápó egy pillanatra otthagyja őket, és akkor a lány (Jakab Juli) nem csak átadja a lőporos zacskót, hanem meg is akarja érinteni Saul kezét, amit az nem enged, hanem haladéktalanul elhagyja a barakkot. Ezt a zacskót Saul elveszíti. Persze, nem emiatt bukott el a felkelés. Saul tudja már, hogy nincs menekülés, az egyetlen, ami még menthető talán, az egy ősi szertartás egy fiatal fiúért. Amikor az erdőben, egy fészerben kifulladtan üldögélő kiszökött foglyok közül rámosolyog a lengyel kisfiúra, aki bekukucskál a fészerbe (arcán ugyanaz a mosoly ragyog, mint amikor rituálisan fürdetni kezdte a fiú testét, amit előzőleg gyengéden kibontott a zsákból), ez a mosoly az elpusztíthatatlan tudásról tanúskodik, arról a tudásról, amely a bizonyosan elpusztuló emberekben is a létezés szépségének (és borzalmának) örök tudása. Happy end. Megszületik a remény, ha nem is a fizikai túlélésé, de az emberi spiritualitás legyőzhetetlenségéé.

Saul fia – magyar, 2015. Rendezte: Nemes Jeles László. Írta: Nemes Jeles László és Clara Royer. Kép: Erdély Mátyás. Zene: Melis László. Hang: Zányi Tamás. Vágó: Matthieu Taponier. Díszlet: Rajk László. Szereplők: Röhrig Géza (Saul Ausländer), Zsótér Sándor (Miklós), Urs Rechn (Biedermann), Kamil Dobrowolski (Mietek), Molnár Levente (Ábrahám), Uwe Lauer (Voss), Jakab Juli (Ella), Kormos Mihály (Schlojme). Támogató: Magyar Nemzeti Filmalap. Producer: Rajna Gábor, Sipos Gábor. Gyártó: Laokoon Film. Forgalmazó: Mozinet. 107 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/07 04-09. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12301

Cikk értékelése:

szavazat: 155 átlag: 5.25