Könyv

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló

„Megvigasztal két órára”

Veress József

Gyarmati Fanni Naplója a közös moziélményeket is megőrizte.

Radnóti Miklós özvegyének, Gyarmati Fanninak két vaskos kötetben megjelentetett naplója felbecsülhetetlen értékű irodalom- és kortörténeti dokumentum, az 1935 és 1946 közötti esztendők személyes sors-mozaikokba sűrített krónikája. Az ezernyi oldalon számos filmes utalást találunk: színes beszámolókat mozilátogatásokról és többnyire kategorikus ítéleteket azokról a darabokról, amelyeket a házastársak, Fanni és a Miknek becézett férj majdnem minden esetben együtt tekintettek meg. A „leltár” valószínűleg nem teljes, elképzelhető, hogy kimaradt néhány tétel (erről alább még szólunk), de végigpillantva a címeken, ítéletet alkothatunk Radnótiék filmes érdeklődéséről, ízléséről.

A harmincas évek emblematikus Meseutója szerepel a feljegyzések elején a következő minősítéssel: „csacsiság, de mulattató”. Feltűnő, hogy a hazai produktumok egyébként nem érdekelték az írót és feleségét, mindössze a Köszönöm, hogy elgázolt című „szörnyű gyenge és buta” vígjátékra váltottak jegyet, illetve kizárólag ez az álomgyári termék kapott helyet a regisztrációban. Ezek szerint nem látták volna a kvalitásosabb itthoni alkotásokat, mondjuk a Földindulást, az Emberek a havasont, esetleg a Halálos tavaszt sem? Vagy nem méltatták az itthoni termést figyelemre? Csak találgathatunk.

Mindenesetre elgondolkodtató az adalék, miként a többi opus nemzetiségi hovatartozása is. A második világháború előtt és alatt megszaporodtak a moziforgalmazásban a német és olasz stúdiókban forgatott drámák és vígjátékok (mellesleg azért nem 100 %-ban bóvlik és hazugságok). Fanniék nekik sem kegyelmeztek. Talán az 1940-es Alcazar vette el a kedvüket? Megsemmisítően pikírt értékelés olvasható az I. kötet 574-575. lapjain: „…szörnyű, annyira borzalmas, hogy már a komikum határán jár, és az aljas, hazug olasz propaganda benne. De nem tud annyira hazug lenni, hogy az igazság ne látszódjék ki fölényesen. Nem tudja elhitetni senki józan emberrel, hogy az elegáns „forradalmár” tisztek oldalán van az igazság szemben a vérszomjas, rosszul felszerelt proli tömegekkel. Kordokumentációs film. Így kapják majd a történelmet az utánunk jövők, így kaptuk mi is az előzőket, ezért nem tud nevelni úgy, ahogy tudna, ha ismernék.” Egy „borzalmas” csinálmány, „legundorítóbb giccs” megbélyegző minősítése: „teljesen németes” (II.201.l.): ez mindent elmond a naplóíró esztétikai értékrendjéről. „Egy vacak Fröhlich” – így a másik fricska, a cím itt is említetlen marad (I.70). Jobban járt Henry Koster a Maria Bashkirtseff életrajzi történetével: „mélyen szép és finom” (I.87.) Göbbelsék UFA-dömpereinek, a náci ideológia reprezentánsainak semmilyen nyoma nincs a két kötetben. Más európai nációkra Radnótiék csak elvétve figyeltek (Anthony Asquith angol Pygmalionja a Napló olvasatában ízlésesnek minősült „a kitűnő színészek jóvoltából” (I.499).

Az első számú szellemi táplálékot a francia film, az ekkoriban tetőző „lírai realizmus” remekei, valamint a kiemelkedő művészi színvonalat képviselő érzelmes-kalandos mozgóképek jelentették. A házaspár rokonszenves elfogultsággal preferálta a francia mozit. A Ködös utak (Marcel Carné), a Bűn és bűnhődés (Pierre Chenal), a Csintalan asszonyok (Jacques Feyder), a Szajna parti szerelem (Julien Duvivier), a Nyomorultak (Raymond Bernard) egyaránt tetszett nekik, viszont A nagy ábrándot, Jean Renoir művét meglepetésre „csak elég jónak, nem túl különösnek” találta szerzőnk, még a 4 pengőt is sajnálta tőle, amiben sajnos tévedett (I.198.).

Az elragadtatásról helyenként áhítatos sorok tanúskodnak: „Minden gesztus és mondás olyan emberi, olyan végtelenül egyszerű az, hogy csak álmélkodni tudunk, mi szegény germanizált elnyomorítottak, akiknek ez csak vágyva vágyott eszmény, de már szinte megvalósíthatatlan” (Marc Allégret Színészbejárója apropóján). A Ködös utak (Marcel Carné) a „régi olvasások gyönyörét” idézi, az Alibi (Pierre Chenal) tanulsága: „van még ízlés és emberség valahol a világon”. A szerelem gyöngyei (Sacha Guitry) ihletése: „legalább még kétszer megnézném újra”. Több alkalommal Annabella, Michèle Morgan, Pierre Blanchair és a többi sztár csodálatával párosul az elismerés: utóbbi, áll az Eltévedt emberek című Léonide Moguy-adaptáció kiemelésekor, „szívfájdítóan hasonlít sokszor Mikre” (II.199.) Megható személyes asszociáció. 1942-ben vagyunk, kevéssel a végső tragédia előtt…

Nincs pardon a vitatható vállalkozások számára, még a párizsiaknak sem. A Hulló csillagok (Julien Duvivier) Fanni szerint „a színészi és rendezési részt illetően” kitűnő ugyan, mégis mélységes tapintatlansággal ábrázolja az öreg komédiások világát (I.515.) Mindez „megdöbbentő baj”, véli szomorúan a francia film elkötelezett barátja. A Külvárosi szálloda (Marcel Carné) szintén a csalódások számát szaporította.

Amíg amerikai alkotások is peregtek nálunk (1941-ig), Radnótiék figyelemmel kísérték a hollywoodi újdonságokat. Jó és rossz pontok egyaránt jártak a többnyire zajos sikereknek. Példa egyikre és másikra: az Érik a gyümölcs (John Ford) „nem sírásra, hanem verekedésre ingerel, tüntetésre és átkozódásra” (II.58), az Édes anyaföldnek (Sidney Franklin) „nagyon szép az első fele, és nagyon intelligensek a szereplők” (I.219), viszont a Szentivánéji álom (William Dieterle, Max Reinhardt) „túldíszített, túltömött, maga a film nem alkalmas erre a témára” (I.90), a Notre Dame-i toronyőr (William Dieterle) pedig „nagyon nagy giccs” (I.578), A kék madár „vacak” (II.50). A Pál utcai fiúk amerikanizált feldolgozása (No Greater Glory, Frank Borzage készítette) „megható, helyesek, bár kicsit idegenek a figurák, furcsa a magyar nevek angol kiejtése” (I.24). Greta Garbo glóriát kapott a feje köré: a Walewska grófnő (Clarence Brown) „nagyon szép…, nemes indulatokra és szép szerelemre nevelő, mint minden Garbo-film” (I.311), ezt a hozsannát azért nem mindenki írná alá.

Kuriózumok: a hírhedett náci Jud Süss nyomát nem találtuk a kötetekben, a „rossz, giccses” angol verzió, Lothar Mendes munkája viszont megemlíttetik (I.18). Közismert, hogy a szovjet kultúra reprezentánsai hiányoztak a magyar mozik kínálatából. A Kronstadti tengerészek (Jefim Dzigan) kivételnek számított, a naplóíró lelkesen ünnepelte: „Izgalmas orosz film, és hősi, sok nyílt színi tapssal a közönség részéről, különösen mikor felzendül a harcban az Internacionálé. Jólesik hallani és jólesik a sötétben igaz, de mégis az együtt érző tömeggel tapsolni.” (I.201) Ha ez az oldal a cenzorok kezébe került volna…1945 után természetesen már nem titokban, hanem a hatalom elvárásának megfelelően kellett lelkesedni. Tekintsük bocsánatos bűnnek a melléfogást, a Lenin októbere (Mihail Romm) ajnározását: „azt hiszem, életem egyik legnagyobb filmjét láttam”, a papír ma már elpirulna ettől a túlzástól (II.465).

Elfogultságról szó sincs Michael Curtiz (Kertész Mihály) esetében. A rettenetes mészárlásokban bővelkedő Balaklava (A krími gárda címen vetített látványosság) mínusz pontokat kapott (I.63), viszont a Robin Hood, „a szép, romantikus filmese, mely jól megvigasztal két órára” – a társrendező William Keighley volt – felüdülést jelentett az igényes irodalmároknak (I.359).

Arisztokratizmus egyáltalán nem árnyalja kedvezőtlenül a képet. A költő és felesége igyekeztek elkerülni a silányságokat, de nem kizárólag intellektuális táplálékra vágytak a Lloydban, a Fórumban, a Tivoliban és másutt. . „Jól röhögtek” (szószerinti idézet) a Váratlan örökségen, Frank Capra komédiáján (I.260), kedvesnek és mulatságosnak ítélték az Inkognitót (Pierre Colombier, I.286-287), élvezték a kommersz-jellegű Elefánt boyt (Robert Z. Flaherty, Korda Zoltán, I.231). Ugyanígy az Ózt (I.512), mely „nem volt egészen giccsmentes, de becsületes a mondanivalója”. Nem volt ellenükre a reprízek megtekintése sem (Csintalan asszonyok, II.307, Éjjeli menedékhely, I.546). A csatáról (Nicolas Farkas, Viktor Tourjansky, II.8) ketten eltérően vélekedtek: az asszonynak tetszett, a férjnek nem.

Az egyre vészterhesebbé váló esztendőkben megritkultak, hosszú lapokon át pedig eltűntek a filmes tudósítások, nyilván nem jutott mód és idő filmes szórakozásokra. A háború vége Fanni életébe elhozta a szomorú bizonyosságot. 1945-ös sorok: „jegyet vettem tegnap …a Tovaris P-hez. Egyelőre ez az egyetlen mozi, ami játszik, a volt nagy náci mozi, az Uránia”. Következhetne az újabb passzus a rendhagyó filmográfiában – de már Mik nélkül. A vallomás végére pont kerül. Nincs folytatás.

Feltehető – utaltam erre cikkem elején –, hogy a memoár készítője talán megfeledkezett bizonyos filmekről, esetleg érdektelenségük miatt szóba sem hozta őket. Akárhogy is áll a helyzet, megállapíthatjuk: a napló új adalékokkal gazdagítja a halhatatlan költő és társa szellemi kalandozásainak fejezeteit.

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló 1935-1946.

Jaffa Kiadó Bp. 2014.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/07 48-50. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12282

Cikk értékelése:

szavazat: 115 átlag: 5.37