Horror 2.0

Új független horrorfilmek

Hebegés és belezés

Sepsi László

A horror mindig is a függetlenfilmes kánon mostohán kezelt műfaja volt, de a legfiatalabb generáció munkáit az indie-stílus jellemzi.

Coen és Cohen közt a különbség nem pusztán egy mássalhangzó: a hasonló intézményi háttér ellenére az amerikai függetlenfilmet és a Hollywoodon kívül készült low budget horrorfilmeket máig előszeretettel kezeli két külön hagyományként a filmtörténetírás.

Egyik oldalon John Cassavetes műhelyének karcos keresetlensége improvizációkkal és method actinggal, a másikon a Corman-iskola fillérekből forgatott rémtörténetei, amiket csak akkor ért el az esetleg megérdemelt kritikai figyelem, mikor a könyörtelen iramú forgatásokon megedződött rendezőtanoncok berúgták Új-Hollywood kapuit – a kettő közül előbbi szinte feltűnésének pillanatában a kanonikus amerikai filmkultúra részévé vált, utóbbi csak évtizedek múltán vigasztalódhatott életműdíjakkal. Néhány kivételtől eltekintve a függetlenfilm történetének szentelt monográfiákból és szöveggyűjteményekből (Andrew: Stranger than Paradise, Hillier: American Independent Cinema; Levy: Cinema of Outsiders) a horror zsánere és rendezői rendre kiszorulnak, Sam Raimi, Frank Henenlotter vagy Lloyd Kaufman nevét hiába keressük Spike Lee és Jim Jarmusch közé szendvicselve. Bár a többi zsáner, kiváltképp a neo-noir és a változatos indie komédiák alkalomadtán részesülhetnek a nekik járó analízisből, akárcsak az intézményileg végképp off-Hollywood pornó, a horror csak kivételes esetekben – például Geoff King vonatkozó munkájában vagy a From the Margins to the Mainstream című remek tanulmánykötetben – bukkan fel a független kánon lapjain. Hiába a hollywoodi normák ellenében pozícionált paradigma mindkettő, az indie és az exploitation mégis mintha két párhuzamos univerzum lenne, külön bibliákkal – mint az utóbbit erősítő Nightmare USA és a szubverzív kísérleti filmekig is elmerészkedő Underground USA – és exkluzív szentekkel, akik közül csak néhányan (mint Abel Ferrara vagy David Lynch) élvezhetik mindkét közeg megbecsülését.

Jamie Sexton a témának szentelt tanulmányában (US Indie-Horror; Critical Reception, Genre Construction, and Suspect Hybridity) több lehetséges okát is felmutatja, miért csak kivételes alkalmakkor metszi egymást az „indie” és a „low budget horror” halmaza, miközben az intézményi feltételeknek – vagyis hogy egy független film a nagy stúdiók támogatása nélkül elkészült egészestés mozi – mindkettő maradéktalanul megfelel. Ezek közül az első és legfontosabb, hogy a függetlenfilm fogalma esztétikai és ideológiai kritériumokat is takar, az álomgyári elbeszélésmódot, zsánereket és hőstípusokat különböző alkotói stratégiákon – elsősorban realizmuson, naturalizmuson és irónián keresztül – kiforgató mozik így válhatnak a gyakran ellenségképként megkonstruált „hollywoodi futószalag” autentikus ellenpontjává. Ezzel szemben az ötvenes-hatvanas években – a kanonikus függetlenfilm kibontakozásával egy időben – megszaporodott alacsony költségvetésű tinihorrorok és fröcskölős gore filmek közt nehezebb tetten érni az álomgyári illúziók revízióját, Herschell Gordon Lewis, Andy Milligan vagy Al Adamson életművében a vérbő hatásorientáltság és a test roncsolásának exploitatív attrakciója mögött csak némi elemzői munkával mutatható ki ugyanaz a kritikai él, esetleg szerzői vízió, ami egy Monte Hellman-westernben vagy egy Bob Rafelson-drámában evidenciának tetszhet.

Szerencsés bolygóegyüttállások és ellenpéldák persze felbukkannak, mint a midnight movie-k az underground kompromisszummentességét egészestés zsánermintákkal vegyítő filmtörténeti zárványa, de kétségtelen, hogy minden (utólag) piedesztálra emelt Élőholtak éjszakájára és Texasi láncfűrészes mészárlásra tucatnyi árnyékban hagyott The Gore Gore Girls és Touch of Her Flesh jut. De ahogy az ezredfordulóra az exploitation és európai művészfilm közt is fokozatosan elmosódtak a határok (lásd a francia extrémizmus esetét), úgy az olcsó horrorok is mind nagyobb szerepet kapnak a függetlenfilmes zsánerpalettán, kezdve rögtön a Blair Witch Project mainstream sikerével. A közelmúlt néhány független finanszírozású horrorsikerének – mint a Valami követ és a The Sacrament – készítői már a fantasztikus zsánereknek fenntartott fesztiválokon túl a művész- és indie szcénát megmozgató mustrákról (Cannes, Chicago, Velence) is jelölésekkel és elismerésekkel térhettek haza – igaz, ezek gyakran kisebb, periférikus filmeknek szánt díjak. Új irányba tapogatódzó független sztárszerzők próbálják ki magukat horrorban is (Jim Jarmusch: Halhatatlan szeretők; Kevin Smith: Tusk; Bobcat Goldthwait: Willow Creek), így amellett, hogy napjainkban – a műfaj történetében nem először – Hollywoodon kívül történnek izgalmas dolgok a horrorfilmmel, a műfaj mind közelebb sodródik az indie-esztétikához.

A falig és vissza

Miután a Sikollyal elstartolt neo-slasher hullám kreatív tartalékai kifulladtak, és a ciklus az ezredfordulóra halovány folytatások és opportunista remake-ek sorozatává sorvadt, a splat packnek elkeresztelt rendezőcsapat (James Wan, Eli Roth, Alexandre Aja, Rob Zombie és társaik) jelentették az amerikai horrorfilm új reménységét. A Kabinláz, majd a Fűrész sikere hamar bizonyította, hogy a főképp a Lionsgate stúdió holdudvarában dolgozó direktorok visszatérése a hetvenes évek exploitationjének tabusértő sokkértékéhez – a neo-slasher villanásnyi tőrdöfései helyett hosszas nyiszatolás egy rozsdás fűrésszel – pontosan azt a vérfrissítést hozta magával, amire szükség volt a zsáner újbóli rentábilissá tételéhez. A splat pack torture pornjainak szutyokban meghempergetett és hosszan kitartott erőszakjelenetei éppoly távol estek a korabeli indie-sikerek introvertált intellektusától (Elveszett jelentés, Mielőtt lemegy a nap, Hervadó virágok) és tiritarka manierizmusától (Napoleon Dynamite, Tenenbaum, a háziátok), mint a nagyobb költségvetéssel készült J-horror remake-k (A kör, Átok) és horrorelemekkel dúsított akció-fantasyk (Underworld, Van Helsing) nézőbarátabb közelítésmódjától. Részben ez a stílusbeli különbség lehet az oka, hogy a fentebb részletezett hagyománynak megfelelően a splat pack filmjeit – intézményi hátterük ellenére – a kritika a mai napig élesen elkülönülő trendként kezeli, a Motel vagy az 1000 hulla háza a legritkább esetben bukkan fel egy platformon az Egy makulátlan elme örök ragyogása mellett, mint számottevő függetlenfilmes fejlemény. A trendet a következő évtizedben kényszeredett szerializáció (lásd a Fűrész-folytatásokat), és exponenciálisan növekvő iróniamennyiség jellemezte, a kínzások naturalizmusát fokozatosan kiszorította a horrorbörleszk vérzuhataga, eljutva a Chillerama trashfilm-enciklopédiájáig. A splat pack fokozáskényszere egyik oldalon halmozáskényszerré hízott – ha brutálisabb már nem lehet, legyen több, viccesebb, bizarrabb –, a másikon pedig megkezdődött a klasszicizálódása: James Wan mára franchise-zá érett Insidious-a belezés helyett sejtetéssel, trash-retró helyett míves démonológiával kényezteti a közönséget, ami olyannyira piacképesnek bizonyult, hogy a független finanszírozású első rész után a folytatások már a Warner égisze alatt készültek.

Miközben splat pack tagjainak legtöbbje továbbra is aktív – bár az Eli Roth-féle kannibálfilm, a The Green Inferno bemutatója évek óta csúszik, Aja a Piranha után a Szarvak szatirikus dark fantasyjével talált rá az új irányra, Darren Lynn Bousman pedig a Fűrész-sorozat lezárulta óta a horrormusicalben keresi az üdvösséget (Repo!, The Devil’s Carnival) –, megérkezett és kibontakozott az amerikai független horrorfilm legfiatalabb generációja. Mintegy felismerve a splat pack szándékolt önparódiába átforduló gyilokpornójának fokozhatatlanságát, Ti West (The Innkeepers, The Sacrament), Adam Wingard (A Horrible Way to Die, You’re Next), a Kevin Kolsch – Dennis Widmyer-tandem (Starry Eyes) vagy David Robert Mitchell (Valami követ) észrevehetően lemondott arról, hogy ebben a stílusban hívja ki kollégáit. A „tudom, hogy tudod, hogy mi következik” tapasztalt nézőkre építő műfajtudatossága és a befogadói elvárásokkal való játék ugyan megmaradt, de az improvizációk, életszerű dialógusok és nem ritkán amatőr színészek fémjelezte függetlenfilmes trend, a mumblecore nyomán mumblegore-nak elkeresztelt legfrissebb horrorokban ritkán találjuk nyomát a tolakodó ironikus önreflexivitásnak. Corman és Cassavetes párhuzamosai Ti West elátkozott szállodájában találkoznak.

Húsdaráló üresjáratban

Amellett, hogy a generációs jelleget tovább erősítve a mumblegore-hoz köthető alkotók rendre felbukkannak egymás filmjeiben és a V/H/S-széria found footage antológiáinak is elsősorban a közösségépítés a legfontosabb hozománya, a visszatérés naturalista filmstílushoz szintén a rendezőcsapat markáns elhatárolását szolgálja elődeiktől. Bár a trendhez kötődő filmek közt found footage munkákat (Willow Creek, The Sacrament), kézikamerás keresetlenséget (A Horrible Way to Die) és letisztult stílusjátékot (House of the Devil, Valami követ) egyaránt találunk, a rögreál ezúttal nem pusztán formai felületkezelést jelent. Miközben nyilvánvaló high conceptek irányítják a nézői prekoncepcióit – vak háborús veterán egy farkasember ellen (Late Phases), nemi úton terjedő slasher-stalker terrorizálja suburbia tinipopulációját (Valami követ), őrült tengerész rozmárrá operál egy tenyérbemászó rádióst (Tusk) –, a felkorbácsolt elvárásokat semmibe tartó fecsegések és hétköznapi üresjáratok teszik próbára, amibe óhatatlanul nagyobb erővel robbannak be a játékidő utolsó harmadára tartogatott erőszakjelenetek. De a műfajtudatosság a néző könyörtelen várakoztatásán túl a kisebb-nagyobb csavarokkal vagy perspektívaváltásokkal megbolondított formulákban is tetten érhető: az A Horrible Way to Die sorozatgyilkosfilmje messze nagyobb hangsúlyt fektet az alkoholista hősnő rehabilitációjára, mint a portyázó pszichopatára, a tíz kicsi indián jellegű slasherként induló You’re Next átfordul halálcsapdákkal és fekete humorral spékelt össznépi átverősdibe, a Valami követ pedig a szexuális traumák és az elpusztíthatatlan slasher-monstrumok összefüggéseit gondolja tovább egy carpenteri letisztultságú meta-koncepcióban.

Bár You’re Next-tel, majd a Reagan-éra szuperkatona-filmjeit a Mostohaapa-féle pszichothrillerekkel keverő The Guest-tel Adam Wingard társainál merészebben nyúl ironikus zsánerretróhoz, a mumblecore naturalizmusa a stíluson túl is hoz egyfajta lecsupaszodást. A The Sacrament szektás horrorja vagy a Cheap Thrills mizantróp pszichológiai játszmája egyetlen – végkifejletét tekintve meglehetősen kiszámítható – szituációt bont ki érzékeny figyelemmel, miközben az elkerülhetetlen halálesetek mellett jóval fontosabb lesz az egymás mellé került karakterek együttműködésének dinamikája. A mumblegore nem csupán azáltal tesz egy lépést a valószerűség irányába, hogy szereplői hiteles társadalmi háttérrel megtámogatott figurák – fiatal munkakeresők (The Innkeepers, Starry Eyes) vagy megviselt harmincasok (Cheap Thrills, Feloldozás) –, de jellemrajzaiban is gazdagabb a splat pack olykor rajzfilmszerűségig redukált és eleve kínhalálra szánt töltelékkaraktereinél. A fantasztikum, ha egyáltalán megjelenik a filmekben – mint a Valami követ és a Feloldozás absztrakt démonai vagy a Lételem zombijai – elsősorban katalizátora az eseményeknek, a cselekményt a csapdahelyzetbe került, jellemhibákkal is jócskán bíró figurák interakciói viszik előre, a borzalom forrása pedig elsősorban vergődésük és meghasonlásuk a kelepcében, nem pedig fizikai pusztulásuk látványa. Ennek a kiélezett határhelyzetnek kínálják adekvát vizuális metaforáit a Lételem vagy a Willow Creek szűkös és hermetikusan lezárt (egy lerobbant autó, illetve egy sátor) játszódó, elnyújtott kulcsjelenetei, ahol az odakint portyázó monstrumok tartják hosszú perceken keresztül nyomás alatt a mindinkább leépülő főhősöket. Ahogy a filmszöveg megszabadul a splat pack trash-barokkjának posztmodern ornamentikájától, az új generáció úgy rántja le figuráiról a civilizációs nüanszokat, hogy eljusson a legprózaibb motivációkig, életösztöntől (Valami követ, Lételem) a nyereségvágyon át (Cheap Thrills, You’re next) a felemelkedés ambíciójáig (Starry Eyes). A trend filmjeinek hősei kiélezett mikroszituációkban mennek keresztül meghökkentő szerepcseréken és sokkoló pálfordulásokon (Lételem, Cheap Thrills, You’re next), miközben a testhorror elemei is mindinkább a karakterek pszichológiai torzulását vagy sérüléseit illusztrálják. A Starry Eyes bőrét levedlő színésznőjének újjászületés-metaforájában vagy a Tusk megcsalt és egzotikus háziállattá degradált rádiósának rozmárosításában egymásba íródik hús és lélek, a Valami követ alakváltó démonja pedig maga a megtestesült pszichológiai trauma, aminek egyetlen célja, hogy prédáinak zaklatottságát fizikai valójuk újrarendezésével támassza alá (lásd a kerékbe tört első áldozat tengerparti kompozícióját).

Az ezredfordulós extrémizmusra adott ellenreakcióként is olvasható kortárs független horror pszichológiai hiteleséggel és realizmussal igyekszik újra súlyt adni a zsáner borzalmainak, eközben hasznosítva az elsősorban az indie-szcénához kötődő mozik stílusjegyeit. A monstrumok tengő-lengő karakterek fecsegéssel telített mindennapjait zúzzák ripityára, de már mutatkoznak a továbblépés első jegyei: a Valami követ vizuális világának Gregory Crewdson fotóit idéző artisztikuma vagy a The Innkeepers kimódolt eseménytelensége a zsáner egy olyan variációját ígéri, ahol a kertvárosi indie-drámák báránybőrében a horror vérfarkasa vicsorog.

VALAMI KÖVET (It Follows) – amerikai, 2014. Rendezte és írta: David Robert Mitchell. Kép: Mike Gioulakis. Zene: Rich Vreeland. Szereplők: Maika Monroe (Jay), Keir Gilchrist (Paul), Bailey Spry (Annie), Jake Weary (Jeff). Gyártó: Animal Kingdom / Northern Lights. Forgalmazó: Vertigo Media Kft. Szinkronizált. 100 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2015/07 18-21. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12290

Cikk értékelése:

szavazat: 125 átlag: 5.5