|
|
|
DVDHazárdjátékPápai Zsolt
The Gambler – amerikai, 2014. Rendezte: Rupert Wyatt. Szereplők: Mark Wahlberg, Jessica Lange, John Goodman. Forgalmazó: Paramount. 110 perc.
A hetvenes évek Hollywoodi Reneszánszának a
maga korában szolid visszhangot keltett, de számos elemében ma is izgalmas
darabja Karel Reisz A játékos (The Gambler) című művészthrillere a kártyaszenvedélye
által megnyomorított főiskolai irodalomtanárról, aki rokonaitól kezdve a
szeretőjén át a legkülönbözőbb alvilági körökkel keveredik konfliktusba. Az
1974-es mű a Hollywoodban ekkoriban divatos modernista tendenciák szép példája:
Reisz és forgatókönyvírója, a később direktorként is megmutatkozó James Toback (Ujjak) érzékenyen és intelligensen merített
Dosztojevszkijtől, nagy gondot fordított a főhős (James Caan) lelkének
analizálására, tudatosan lassította le a cselekményt a sok epizóddal és mellékszállal,
illetve okosan hagyta nyitva a filmet.
A Paramount azzal állított emléket Reisz
művének, hogy megszületésének negyvenedik évfordulóján újrafeldolgozta azt, de
az eredetileg rendezőnek felkért Martin Scorsese leváltása Rupert Wyattre (A majmok bolygója: Lázadás), illetve a
főhős szerepére kinézett Leonardo DiCaprio helyett Mark Wahlberg szerződtetése
végzetes tévedésnek bizonyult. Kivált utóbbi választás tűnik problematikusnak, Wahlberg
ugyanis körülbelül annyira hiteles Shakespeare-ről monologizáló egyetemi oktatóként,
mint a magyar politikusok, amikor az erkölcsről szónokolnak, és nem csupán a színészi
habitusa miatt lóg rajta a szerep, hanem azért is, mert a forgatókönyvíró álintellektuális
és ostoba mondatokat írt neki (például: „A szenvedésnek nincs relatív foka”), a
rendező pedig kínos szituációkba instruálja (mint például amikor megszakítja az
előadást a hatalmas auditóriumban, kiküldi a hallgatókat, és távozásuk közben
leheveredik a katedrára egy kis konyhafilozofálgatás kedvéért). Az efféle
jelenetek célja nyilvánvalóan a bohém figura elveszettségének megmutatása, de
valójában semmit sem mutatnak meg, mármint a rendező tanácstalanságán és
ötlettelenségén kívül. Némi változás csak akkor áll be a film színvonalában,
amikor a játékidő utolsó harmadában rögrealista gengszterbölcselmek váltják fel
a talajközelben szárnyaló, poétikus elmélkedéseket (kiváló a jelenet, amelyben John
Goodman gengsztere nyersen kioktatja hősünket az egyetlen vállalható életpozícióról),
továbbá amikor az alkotók felhagynak a művészieskedő gesztusokkal (például nem
forszírozzák tovább a lelki jelenségek vizsgálatát), és invenciózusan megvastagítják
a bűnügyi szálat. Goodman dörgedelme mellett a probléma megoldása (illetve az
eredeti verzió nyitott befejezésének zárttá alakítása) jelenti a film igazi
nóvumát. Mindennel együtt azonban Rupert Wyatt munkája alatta marad Reiszének,
valahogy úgy, ahogy a benne felhangzó remixek is az eredeti daloknak – kivált a
Pink Floyd Time-jának és Moneyjának feldolgozása otromba.
Extrák: Werkfilm és kimaradt jelentek.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 102 átlag: 5.41 |
 |
|
|
|
