KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
   2014/május
JANCSÓ MIKLÓS
• Hirsch Tibor: Volt bűne és erénye Jancsó nemzedéke, másképpen
• Gelencsér Gábor: Csend vagy kiáltás? Fiatalok Jancsó-képe
• Bíró Yvette: Szegénylegények Filmvilág-archívum
• Muhi Klára: 51 évig beszélgettünk Grunwalsky Ferenc Jancsóról
• Förgeteg Balázs: Kötések és oldások Beszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 3. rész
• Szekfü András: Kötések és oldások Beszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 3. rész
RESNAIS
• Bikácsy Gergely: Jövőre Marienbadban Alain Resnais – Idő és képzelet
MÉLY DÉL
• Varró Attila: Vadászok éjszakái Déli bűnfilmek
MÉLYDÉL
• Soós Tamás Dénes: Peremléti álmodozók David Gordon Green
MESTERSÉGES INTELLIGENCIA
• Géczi Zoltán: Genezis V2.0 Mesterséges intelligencia
• Sepsi László: A doktor bukása Transzcendens
HOLLYWOODI BIBLIA
• Andorka György: Kufárok és próféták Hollywood bibliai eposzai
MAGYAR RÖVIDFILMEK
• Schreiber András: Egyenlőség, szabadság, rövidfilm Beszélgetés Deák Dániellel
• Kránicz Bence: Az esélytelenek nyugalma Friss Hús-fesztivál
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Pszichopaták előnyben Kártyavár
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Kísérleti üzemmód Titanic versenyfilmek
• Szűk Balázs: Varázshangok Debreceni Szinkronszemle
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Hozott szalonnával A látogató
KRITIKA
• Jankovics Márton: New York – Mississippi Llewyn Davis élete
• Árva Márton: Szépség és erőszak Beszélgetés Mariana Rondónnal
• Margitházi Beja: Göndör fürtök
• Pápai Zsolt: Családban marad Vérkötelék
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Lány kilenc parókával
• Baski Sándor: Borgman
• Zsubori Anna: Az elnémultak
• Vajda Judit: Saint-Tropez-ban történt
• Kovács Kata: Százkarátos szerelem
• Csiger Ádám: Salvo
• Sepsi László: Az eltűnés sorrendjében
• Kovács Marcell: Csúnya gonosz bácsik
• Kránicz Bence: Amerika Kapitány: A tél katonája
• Huber Zoltán: Flörti dancing
• Varró Attila: Angèlique
DVD
• Pápai Zsolt: Blackfish – Egy kardszárnyú delfin története
• Soós Tamás Dénes: Előttünk nincsenek titkok: A WikiLeaks története
• Varga Balázs: Tízezer nap
• Pápai Zsolt: A szív hídjai
• Géczi Zoltán: A Tai Chi harcosa
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Kártyavár

Pszichopaták előnyben

Baski Sándor

A David Fincher produceri felügyelete alatt készült sorozat minden korábbinál kiábrándítóbb képet fest a nagypolitika világáról. A morál itt már anomáliának számít.

 

Maffiavezér, korrupt zsaru, sorozatgyilkos és drogcézár – többek közt ilyen főszereplőkkel találkozhattunk az elmúlt másfél évtized sikersorozataiban. A televíziós szériák újkori reneszánszának legfontosabb trendje egyértelműen az antihősök felemelkedése volt. A Maffiózók, a Kemény zsaruk, a Dexter és – többek közt – a Breaking Bad alkotóinak sikerült elérniük, hogy a nézők még a társadalmi normákat és törvényeket lábbal tipró figurák személyiségében is találjanak azonosulásra méltó vonásokat. A „szörnyetegek” domesztikálása, esendővé tétele persze érthető, logikus fejlemény – nem várható el a közönségtől, hogy olyan szereplők sorsát kövesse hétről-hétre, akikben nincs semmi emberi.

Beau Willimon, aki a BBC 1990-ben bemutatott miniszériáját adaptálta amerikai környezetre, mégis valami ilyesmivel kísérletezik. Frank Underwood (Kevin Spacey) személyében egy olyan antihőst teremtett, akivel nehéz, ha nem éppen lehetetlen empatizálni. A Kártyavár elején ő a demokrata párt „whip”-je – vagyis ő felel azért, hogy frakciótársai a Kongresszusban a pártutasításnak megfelelően, „helyesen” szavazzanak –, ambícióit ez a poszt azonban többé már nem elégíti ki. A demokrata elnökjelölt neki ígéri a külügyminiszterséget, a megnyert választást követően végül mégis másnak adja a megbízást. A vérig sértett Underwood úgy dönt, bosszút áll, és egy olyan politikai hadműveletet indít el a háttérben, amelynek során semmilyen eszköz bevetésétől nem riad vissza, és amelynek a Fehér Ház Ovális Irodája a tervezett végállomása.

Tekintve, hogy a politikusok népszerűségi és bizalmi indexe nemcsak nálunk, de Amerikában sem dönt csúcsokat, annyira talán nem meglepő, hogy a főszereplő megtestesít szinte minden politikusokhoz kapcsolódó negatív sztereotípiát. Nem volt azonban ez mindig így. Aaron Sorkin nagysikerű sorozata, Az elnök emberei (1999-2006) még egy olyan Washingtont mutatott be, ahol a csúcspolitika formálói – beleértve magát a morálisan kikezdhetetlen Elnököt is – alapvetően a közjó érdekében munkálkodtak. A politikai machinációk világában játszódó hollywoodi filmekből sem hiányozhattak azok az ideáljaikhoz még ragaszkodó figurák, akik ellenpólust képeztek a cinikus hatalommegszállottakkal szemben. Ha a rendszer és a túlerő esetleg be is darálta őket a végén, jelenlétük azt sugallta, hogy létezik alternatíva, hogy valóban lehet más a politika. A „politikus-filmek” és sorozatok legújabb generációja már ezt az illúziót sem hagyja meg a nézőknek. A brit Armando Iannucci nevéhez kötődő szatirikus szériák , Az alelnök és A kormányrúdnál – illetve utóbbi mozifilmes verziója, az Egy kis gubanc – a modern politikát nem az elvek és értékek érvényesítésének terepeként mutatják be, hanem a kommunikációs trükkök és a médiamanipuláció művészeteként, ahol nincs különbség a szembenálló felek közt – mindenki ugyanabból a kottából játszik. Ha fel is tűnik néha egy-egy naiv újonc, aki még hisz a változás lehetőségében, az kénytelen nagyon gyorsan ráébredni, hogy csak akkor van esélye érvényesülni, ha beáll a sorba – erről szól a Beau Willimon színdarabjából adaptált, George Clooney-féle A hatalom árnyékában is.

A sajnálatos módon csak két évadot megért, hasonló szellemiségben fogant Boss (2011-2012) mindenható chicagói polgármesteréről, Tom Kane-ről is az derül ki, hogy egykoron, politikai karrierje kezdetén, még a város érdekeit – vagyis a közjót – tartotta szem előtt, de annyiszor kellett „a cél szentesíti az eszközt” jelszó nevében lazítania az elvein, hogy szép lassan elfelejtette, honnan is indult, és végül a hatalom mindenáron való megtartása lett számára a legfontosabb. Cinizmus tekintetében azonban Frank Underwood még rajta is túltesz, neki ugyanis nem volt honnan eltévelyednie, számára a közjóra törekvés, mint olyan, soha nem is volt cél. Nincsenek ideológiai elkötelezettségei, nem derül ki, mit gondol pontosan a szakpolitikai kérdésekről – a demokraták helyett lehetne akár a republikánusok whipje is. Az első évadban sem elvi okokból veri át a Kongresszuson a személyes projektjének tekintett oktatási reformot, hanem mert ezzel a lépéssel javítani tudja hatalmi pozícióit, ahogy a második évadban is kizárólag saját ambícióinak megfelelően váltogatja álláspontját a Kínával folytatott politikai-gazdasági szkander során.

Igazán kijózanítóvá a Kártyavár által bemutatott világot az teszi, hogy Underwood nem anomáliaként, hanem a rendszer integráns elemeként jelenik meg benne. Aktuális ellenfelei – legyenek azok lobbisták, rivális frakciótársak vagy „baráti” milliárdosok – semmivel sem különbek nála, csak nem keverik olyan ügyesen a kártyákat, mint ő. Underwood pontosan azért tudja mindig keresztülvinni az akaratát, mert tökéletesen ismeri a rendszert és a játékszabályokat. Tisztában van vele, hogy a hangzatos elvek mögött valójában mindenkit a hataloméhség mozgat, ezért képes a megfelelő ajánlattal bárkit a szövetségesévé tenni, és ezért tudja ellenfeleit a legérzékenyebb pontjukon megsebezni. A Kártyavár politikai palettáján nincsenek morálisan megingathatatlan játékosok, arról, aki elvi okokból nem hajlandó Underwood cinkosává válni, általában kiderül, hogy csak a megfelelő(bb) ajánlatra vár.

Az első évadban egyetlen kivétel akad: Peter Russo kongresszusi képviselő – a sorozat legszimpatikusabb, legemberibb karaktere –, akit Underwood zsarolással a kesztyűbábjává tesz. Russo, felsőbb utasításra, egy fontos szavazás során cserbenhagyja a választóit, de nem tud a lelkiismeretével elszámolni, és ez okozza végül a vesztét is. Bukása törvényszerű, ebben a világban ugyanis a humánum és a morál számít anomáliának. Nem véletlen, hogy a Boss polgármestere, Tom Kane is akkor válik sebezhetővé, amikor eltitkolt mentális betegsége következtében megmutatkozik személyiségének elfojtott szentimentális oldala, és egy rövid ideig a könyörtelen politikai racionalitás helyett a város legszegényebb közösségének érdekeit szem előtt tartva hozza meg döntéseit, vagyis az esze helyett a szívére hallgat. Csak a gyógykezelésből visszatérve, immár tünetmentesen, az empátia terhétől megszabadulva tudja megerősödött ellenfelei rohamait a szokott kíméletlenséggel visszaverni.

Hasonló problémái Underwoodnak a Kártyavár eddigi két évadában nem voltak. Gyakorló pszichopataként behozhatatlan előnnyel indul a hízelgéssel, hazugságokkal, manipulációval vívott hatalmi harcokban, csúcsragadozói státuszát egyelőre komolyabban senki nem fenyegeti. Akár számon is lehetne kérni a sorozaton, hogy nem képes méltó ellenfelet állítani antihősével szemben, de valószínűsíthetően nem is ez a cél. A Kártyavár ugyan részleteiben nagyfokú valósághűségre törekszik – Beau Willimon korábban maga is demokrata kampányokon dolgozott önkéntesként –, a főszereplő karakterét és sorsának alakulását illetően azonban nem a realista szériák, hanem a Shakespeare-drámák jelenthették a mintát. Underwood a negyedik falat áttörve éppúgy szólítja meg a nézőket, mint III. Richárd – Kevin Spacey a sorozat készítését megelőzően történetesen III. Richárdot játszott a színpadon, így szinte karakterben is maradhatott – és a szégyen legkisebb jele nélkül büszkélkedik el kedvenc machinációival, cinkossá avatva ezáltal a közönséget. A Kártyavár antihőse hasonlóan aljas módszerek segítségével jut fel a csúcsra, mint a torz testű és lelkű király, de motivációit illetően egy másik Shakespeare-cselszövővel, Jagóval is rokonítható – mindketten egy elmaradt kinevezés miatt esküsznek bosszút –, miközben felesége Lady Macbeth szerepét játssza.

A Shakespeare-allúziók egyfelől magyarázatot adhatnak rá, miért érdekli a nézőket az empátiára méltatlan Underwood sorsa – azért, mert kellemesen borzongató élmény a művészi szintre emelt gátlástalanság megnyilvánulásait figyelni –, másfelől előrevetítheti azt is, hogy milyen végzet vár a harmadik évadot immár a szabad világ leghatalmasabb embereként kezdő machiavellistára. A Kártyavár ugyanakkor, minden „klasszicizmusa” ellenére, nagyon is kortárs sorozat, amely éppúgy pontos lenyomatát adja a közhangulatnak, ahogy annak idején Az elnök emberei is tette. A Clinton kormány utolsó éveiben és a Bush-korszak alatt készült széria idealizált elnökfigurájával azt mutatta be, hogy milyennek szeretnék látni az emberek a sorsukról döntő politikusokat, míg az Obama-optimizmus lecsengése után készített Kártyavár – a The New York Times szerzőjének szavaival élve –, nem reményeinknek, hanem legtitkosabb félelmeinknek a víziója.

 

Kártyavár (House of Cards) – amerikai 2013-14. Rendezte: James Foley, David Fincher, Carl Franklin, Joel Schumacher, Jodie Foster. Írta: Kate Barnow. Kép: Igor Martinovic, Eigil Bryld. Zene: Jeff Beal. Szereplők: Kevinc Spacey (Francis Underwood), Robin Wright (Claire Underwood), Michael Gill (Walker elnök), Michael Kelly (Doug Stamper), Corey Stoll (Peter Russo), Nathan Darrow (Meechum), Kate Mara (Zoe Barnes), Rachel Brosnahan (Rachel Posner), Sakina Jaffrey (Linda Vazquez). Gyártó: Media Rights Capital//Panic Pictures//Trigger Street Productions. Forgalmazó: Netflix. 2x13 epizód.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/05 42-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11945