KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
   2014/május
JANCSÓ MIKLÓS
• Hirsch Tibor: Volt bűne és erénye Jancsó nemzedéke, másképpen
• Gelencsér Gábor: Csend vagy kiáltás? Fiatalok Jancsó-képe
• Bíró Yvette: Szegénylegények Filmvilág-archívum
• Muhi Klára: 51 évig beszélgettünk Grunwalsky Ferenc Jancsóról
• Förgeteg Balázs: Kötések és oldások Beszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 3. rész
• Szekfü András: Kötések és oldások Beszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 3. rész
RESNAIS
• Bikácsy Gergely: Jövőre Marienbadban Alain Resnais – Idő és képzelet
MÉLY DÉL
• Varró Attila: Vadászok éjszakái Déli bűnfilmek
MÉLYDÉL
• Soós Tamás Dénes: Peremléti álmodozók David Gordon Green
MESTERSÉGES INTELLIGENCIA
• Géczi Zoltán: Genezis V2.0 Mesterséges intelligencia
• Sepsi László: A doktor bukása Transzcendens
HOLLYWOODI BIBLIA
• Andorka György: Kufárok és próféták Hollywood bibliai eposzai
MAGYAR RÖVIDFILMEK
• Schreiber András: Egyenlőség, szabadság, rövidfilm Beszélgetés Deák Dániellel
• Kránicz Bence: Az esélytelenek nyugalma Friss Hús-fesztivál
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Pszichopaták előnyben Kártyavár
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Kísérleti üzemmód Titanic versenyfilmek
• Szűk Balázs: Varázshangok Debreceni Szinkronszemle
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Hozott szalonnával A látogató
KRITIKA
• Jankovics Márton: New York – Mississippi Llewyn Davis élete
• Árva Márton: Szépség és erőszak Beszélgetés Mariana Rondónnal
• Margitházi Beja: Göndör fürtök
• Pápai Zsolt: Családban marad Vérkötelék
MOZI
• Forgács Nóra Kinga: Lány kilenc parókával
• Baski Sándor: Borgman
• Zsubori Anna: Az elnémultak
• Vajda Judit: Saint-Tropez-ban történt
• Kovács Kata: Százkarátos szerelem
• Csiger Ádám: Salvo
• Sepsi László: Az eltűnés sorrendjében
• Kovács Marcell: Csúnya gonosz bácsik
• Kránicz Bence: Amerika Kapitány: A tél katonája
• Huber Zoltán: Flörti dancing
• Varró Attila: Angèlique
DVD
• Pápai Zsolt: Blackfish – Egy kardszárnyú delfin története
• Soós Tamás Dénes: Előttünk nincsenek titkok: A WikiLeaks története
• Varga Balázs: Tízezer nap
• Pápai Zsolt: A szív hídjai
• Géczi Zoltán: A Tai Chi harcosa
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Debreceni Szinkronszemle

Varázshangok

Szűk Balázs

Több évtizedes szünet után idén újraindult a nagy múltú és népszerű magyar szinkronszemle Debrecenben.

Szinkronfilmek versenyével és szakmai konferenciával hívta fel a figyelmet a magyar szinkron fontosságára a 102 éves Apolló mozi digitálisan felújított termeiben március 6-8. között megtartott I. Debreceni Szinkronszemle. (A rendezvény főszervezője Fejér Tamás, az Apolló mozi vezetője. – Sz.B.) Jankovich Krisztina szinkrondramaturg a konferencia második napján felidézte a magyar szinkronizálás izgalmas történetét. Hornyák Mihály, a Master Film Digital Studio szinkronrendezője beavatott a szinkronkészítés mai technikáiba. Dr. Veress József, a szinkronszemle elnöke debreceni kötődéseiről és a szemle debreceni történetéről beszélt.

 

*

 

Hogyan lett szinkrondramaturg? Milyen munkáira a legbüszkébb?

Jankovich Krisztina: Az ELTE Bölcsészettudományi kar magyar-orosz szakának elvégzése után a Pannónia Filmstúdióba kerültem gyakornoknak, ahol 1971-ben kineveztek szinkronszövegíró dramaturgnak. Elsősorban orosz nyelvű filmek magyar szövegét írtam, később angol nyelvű filmeket is fordítottam, de az is előfordult, hogy nyersfordítás segítségével készítettem magyar szöveget. A legemlékezetesebb munkáim a sok közül: Nyikita Mihalkov: Tanúk nélkül, Öt este, Tengiz Abuladze: Nyakék kedvesemnek, Georgij Danyelija: Mimino, Grigirij Csuhraj: Negyvenegyedik, Karel Reich: A francia hadnagy szeretője, Milos Forman: Ragtime, Vera Chytilová: Százszorszépek, Barry Levinson: Esőember, Lewis Gilbert: Shirley Valentine. Gyerekeknek szóló filmek közül kedvencem a Micimackó és a Tapsi Hapsi – utóbbinak én adtam ezt a magyar nevet.

Hogyan zajlott a munka a szinkron hőskorában, amikor még csak minimális technikai feltételek voltak? Kik voltak a megrendelők?

A korai, háború előtti szinkronmunkáról csak annyit tudok, amennyit hallottam, olvastam: egy papírszalagra felírták a szöveget, amelyen bejelölték a szüneteket, ez egy korongon forgott a filmmel együtt. A színész erről olvasta le a szöveget, figyelembe véve a felírt utasításokat.

Amikor én a Pannóniába kerültem, mesélték, hogy korábban a vászonra vetített kép alatt folyamatosan futott a magyar fordítás, amit a színésznek onnan kellett olvasnia.

A munka menetét részleteiben 1970-ben ismertem meg, a technikai feltételek addigra már sokat fejlődtek. A gyárba beérkezett filmet először a dramaturg kapta kézhez. Ő vágóasztalon, a film dialóglistájának segítségével fordította le a filmet, a színész szájmozgásához, gesztusaihoz igazítva. Egy film lefordítása átlagosan két hetet vett igénybe. Ezután az úgynevezett besoroló vetítésen megnézte a stáb (rendező, hangmérnök, asszisztens, vágó, gyártásvezető, lektor, alkotócsoport vezető) a filmet úgy, hogy a dramaturg aláolvasta a magyar szöveget, majd a rendező kiosztotta a szerepeket. Ezt követte a lektorálás, ami nagyon hasznos volt, mert kiszűrte az esetleges tévedéseket, félrefordításokat. Az asszisztens a vágó segítségével vágóasztalon kis egységekre – amit tekercsnek nevezünk – szétszedte a filmet. A felvételek megkezdése előtt a főszereplők megnézték a filmet, ez volt a színészvetítés, a dramaturg ekkor is beolvasta a szöveget.

A gyártásvezető úgy állította össze a felvételi tervet, hogy minél gazdaságosabban lehessen elkészíteni a hangfelvételt: a színészeknek minél kevesebbszer kelljen kijönniük a gyárba, s a partnerek egyszerre legyenek ott. Ez nem kis feladat volt, ugyanis legföljebb két szalagra tudtunk dolgozni.

A tekercsek úgy kerültek a műterembe, hogy minden tekercs eleje és vége egy üres filmszalag (ezt neveztük blanknak) közbeiktatásával össze volt ragasztva: vagyis végtelenítve, bármennyiszer körbe tudott menni a vetítőgépen a tekercs, de felvételnél az újabb felvétel mindig törölte az előzőt. A színész a mikrofon előtt állt, vele szemben a nagy vásznon ment a tekercs – annyiszor, amíg a kezében lévő szövegből rá nem tudta próbálnia az elhangzandókat. A blank alatt, de természetesen a tekercs elindítása előtt is, a rendező instruálni tudta a színészeket. A rendező a játékot, a műteremben ülő asszisztens a technikai szinkront figyelte. Amikor sikerült bepróbálni a tekercset, az asszisztens „felvétel”-t mondott, lekapcsolta a hangot a műteremben, és a képpel szinkronban elindult a kamera, ami esetünkben magnót jelent. A tekercs végén, a blank alatt, amíg újra nem indult a felvétel, volt idő arra, hogy akár a rendező, akár az asszisztens észrevételt tegyen. Egy film dialógjának a felvétele általában egy hétig tartott.

A felvett anyagon a vágó folyamatosan dolgozott, vágóasztalon szinkronba vágta a dialógot, korrigálta az esetleges elcsúszásokat. A felvételi napok közben sokszor megnéztünk egy-egy már elkészült részt, vagyis dialógmusztert tartottunk. Előfordult, hogy a rendező ennek alapján lecserélt egy színészt.

A csúcs az volt, amikor összmuszteren néztük az anyagot – itt a dialóg mellett a nemzetközi hangot (zene, zörejek) is hallottuk. Ez volt részünkről a végső kontroll, amin a lektor, az alkotócsoport vezető is részt vett. Ez után, ha szükséges volt, pótfelvételre került sor, olykor a vágónak is finomítania kellett a munkáján. Végül a hangmérnök az asszisztens közreműködésével egy szalagra keverte a hangot. Tévéfilmek szinkronja ezzel késznek volt tekinthető, mozifilmek esetében még labormunka is következett. A munka megkoronázását az átadás jelentette, amikor a megrendelő (a Magyar Televízió, illetve a MOKÉP illetékese) megnézte, átvette a magyar változatot. Különösen jelentős filmek átadását művészeti tanácskozás követte, amelyen a megrendelőn, a stábon, a stúdió vezetőin kívül kritikus is részt vett. A kimagasló színvonalú munkákat a stúdió vezetése negyedévenként nívódíjjal jutalmazta. A Magyar Televízió éves nívódíjazottjai között is rendszeresen voltak szinkronalkotók.

Járt-e munkáival valamelyik debreceni filmszemlén 1967 és 1979 között, esetleg 1985-ben?

Háromszor jártam Debrecenben szinkronszemlén: 1971-ben, 1977-ben és 1979-ben. Kétszer indultam a versenyben: mindkettő orosz film volt. Az egyik a chilei forradalom idején játszódott, a másik Csehov novellákat dolgozott fel. Utóbbi érdekessége az volt, hogy valamennyi szerepet ugyanaz a színész játszotta, magyar hangja Latinovits Zoltán volt.

Milyen elvek alapján kellene továbbvinni a Szinkronszemlét?

A szinkronszakmát művelők száma mára alaposan megszaporodott. Nem tudom,

meg tudná-e mondani valaki, hogy hány szinkronstúdió és hány szinkronizáló vállalkozás működik ma Magyarországon. Ezért nagyon fontosnak tartom, hogy ezeket összefogja egy esemény, például a szinkronszemle, ami módot adna arra, hogy a vállalkozók kifejtsék álláspontjukat a feladattal kapcsolatban, és egyben versenyezhetnének a filmjeikkel.

Tehát: szélesre kellene tárni a kaput a szemle előtt, természetesen előzsűrizés beiktatásával. Ugyanis a filmek mennyiségének drasztikus növekedése miatt a szakma nem képes kiszűrni a silány munkát. A versenybe tévé-szinkronokat is be kéne iktatni, úgy, mint régen: külön versenyeznének a mozi-, és külön a tévéfilmek.

Mivel a cél a színvonal emelése, a szemle nagyszerű alkalom a megmérettetésre. Fontosnak tartanám azt is, hogy a szemlén a megrendelők is képviseljék magukat, velük párbeszéd induljon. Talán megoldható lenne, hogy régi, híresen jó szinkronfilmeket is beiktassanak a programba. Hadd lássuk, halljuk, mi készült a legendás Pannóniában!

 

*

 

A mi kapcsolatunk speciális, mert a tanítványom volt az Eszterházy Károly Főiskola Művelődésszervező szakának videó és tévé-szakirányán, a 2001-2005-ös időszakban.

Hornyák Mihály: Az 1990-es évek közepén kamerásként kezdtem még a Pannónia Filmstúdióban. Fűztem a szalagot, rendezőasszisztens lettem. Akkor jött be az a jogos elvárás, hogy az asszisztenseknek is kell diploma. Jelentkeztem Egerbe, felvettek. Közben a Pannónia tönkrement. Mivel tovább nem volt szükség a papírra, eljöttem onnét, s visszamentem magyar-történelem szakra Budapestre.

Kezdettől fogva vágya volt a szinkronrendezés?

Megmondom őszintén: az én nagyon rejtett vágyam az volt, hogy valaha filmrendező legyek.

Akkor jött a 90-es évek, s láttam, hogy alig készül magyar film, és a filmrendezés egyre inkább arról szól, hogy mennyi pénzt tudunk szerezni rá. Mindenevő filmrajongó, mohó filmfogyasztó voltam, s így a szinkron által filmközelben maradhattam.

Ez egyfajta rendezői státusz?Miben különbözik a filmrendezői hivatás a szinkronrendezőétől, és miben lát azonosságot?

Nyilván minden kollégám másként áll a feladathoz: van, aki a szövegből, a nyelvből, van, aki a képből, van, aki az eredeti színészből vagy a magyar szinkronszínészből indul ki. Én mindig a sztori felől közelítek a filmhez.

Ha sztori a főcsapás, akkor az egyben műfajfüggés is? S a zsáner megválasztása egyben dramaturgiai vezérelv. Tehát eszerint választ filmet is?

Nem én választok, én mindig kapok. Csak az indíttatásom az enyém, hogy a szinkront is filmes alapokból közelítem meg.

Vannak-e kedvenc történetei, amelyek tipikusan jól szinkronizálhatók? Ezek inkább műfaji filmek?

Ez nem biztos, hogy egybeesik. Minden film más. Én például nagyon szeretem a skandináv filmeket (svéd, dán, izlandi). Iszonyúan nehéz őket szinkronizálni, mert skandinávok közvetlenül, természetesen beszélnek. A skandináv színész így nagyon nagy amplitúdókkal dolgozik, ami alkalmanként elképesztő gondot okoz a hitelesség elérésében.

Hogyan működik egy film kiválasztási folyamata?

Azzal kezdődik, hogy szétszedem a filmet tekercsekre. Öt-tíz-tizenöt tekercs azt jelenti, hogy 5-10-15 mondatonként vesszük fel a filmet. Addig megy egy tekercs, amíg a színészek a műteremben tökéletesen rá nem mondják a magyar hangot. Közben lehet instrukciókat adni. A szöveg úgy van „lekottázva”, hogy szünetet tart az eredeti színész, amely a szinkronszínész előtti A4-es lapon is új sorba esik. Az, ahogy én elmondom a szöveget és azt, ahogy a színész teszi – ezen rengeteg dolog múlik.

Van-e állandó vagy kedvenc színésze, akit tud alkalmazni?

Nincs kedvenc színészem. Mindig a feladat számít és az eredeti karakter. Nagy mozifilmeknél alkalmazzák a hangcastingot: két-három hangot be kell hívni, akiről én úgy gondolom, hogy jó lehet, s azt kiküldjük Amerikába, s ott választják ki a véglegest. Vannak egészen brutális kiválasztási módszerek, a Walt Disneynél például megnézik a „magyar hang térképét”, azt illesztik az eredeti színész hangtérképére, s amelyik legjobban hasonlít, függetlenül a színészi teljesítménytől, az választják ki. Nálunk nincsenek ilyen elvárások: akiről azt gondolom, hogy megfelelő a szerepre, az kapja a feladatot.

Milyen stúdiók kérték fel eddig, s melyik munkáira büszke?

Azt mondhatnám, hogy majdnem mindegyikre. Mert most is vállalhatók. Még a korai sorozatok egyike az Everwood is. A Boston Little-t nagyon szerettem, bár nagyon nehéz munka volt. Nemrég fejeztem be Terry Gilliam Braziljának újrakeverését. Ismertem a régit, nagyon tetszett, de szerintem az enyém is jó szinkron lett. Elvem, hogy rossz filmhez is jó szinkront kell csinálni. Néhány kedvencem a legutóbbi filmjeim közül: Kéjjel nappal, Utolsó túlélő, Luna versus.

 

*

 

Mikor lett rendszeres résztvevője a debreceni filmes életnek?

Dr. Veress József: Az első filmkritikát a Hajdú-Bihari Naplóba írtam, Louis de Funès Horgász a pácban (1958) című filmjéről. Sosem olvasom újra a régi kritikáimat. E zsengék arra voltak jók, hogy felkészítsenek nagyobb munkákra, feladatokra. Budapestre kerülésem után a Népszabadságnak írtam filmkritikákat, közel két évtizedig, s azt hiszem, ezt nem csináltam rosszul.

Hogyan vált 1967-től a debreceni szinkronszemle szervezőjévé?

A szinkronszemle azért került a városba, mert Budapesten a sok rendezvény között elsikkadt a jelentősége, Debrecenben viszont nagy eseménynek számított és óriási érdeklődést keltett, a helyi erők szívügyüknek tartották megrendezését. Miután én itt filmmel foglalkoztam, az egyetemen tanítottam, a Hajdú-Bihari Naplóban írtam, filmklubokat vezettem, előadtam, úgy tartottak számon, mint a film egyik népszerűsítőjét. Annyira bíztak bennem, hogy a második és harmadik alkalommal már a zsűri elnöke lehettem, ami hallatlan megtiszteltetés volt. Mindenki szakember volt, én meg egy „zöldfülű” elnök. Azok a szinkronfilm-szemlék hihetetlenül jól sikerültek. Nagyobb léptékűek voltak, mint a mostani. Ez egy „fapados”, családias, de azért rokonszenves szemle érzetét keltette.

Melyikre szemlére emlékszik legszívesebben? Dallos Szilvia Magyar hangja…című könyve az 1971-eset tartja fordulópontnak.

Nem nagyon tudok különbséget tenni a szinkronszemlék között. Nemeskürtyvel élvezetes volt együtt dolgozni, amikor ő volt a zsűri elnöke, én pedig a zsűri tagja. Ővele egyébként is dolgoztam, mert helyettese voltam a Filmintézetben. Lohr Ferencre is szívesen emlékszem, aki a legavatottabb hangmérnök volt; összefoglaló könyvet is írt e tárgyban. De színészek is voltak a zsűriben. Az egyik szemlén legalább 150 szakember vett részt, a Pannónia Stúdióból mindenki kivonult (rendezők, hangmérnökök, dramaturgok és sokan mások.)

Kik voltak akkor a legrangosabb szinkronrendezők?

Márkus Évát szoktuk a csúcson emlegetni, vagy Csákány Mártát. Vass János, Moldoványi József, Wesely Ferenc, Jankovich Krisztina is kiválóak voltak.

A színészek közül kik jelentek meg?

A legjobbak vállalkoztak erre, s ez nem volt divat más országokban. Külföldön, ahol szinkronizálnak, a másod- és harmad vonal képviselői végzik ezt a feladatot. Magyarországon az elsőrendű klasszikusok, egy Básti Lajos, egy Bessenyei Ferenc, egy Latinovits Zoltán, vagy napjainkban Törőcsik Mari, Bodrogi Gyula, Kulka János, Tordy Géza, akik egyben a színházi elit tagjai is.

Miért szűnt meg a szinkronfilm-szemle? Anyagi okokból vagy más tényezők is közre játszottak?

A szakma már szétesőben volt, nem tartottak össze. Anyagi okai is voltak, meg valahogy a szinkron becsülete, rangja, ázsiója „összesüppedt”. Törvényszerű volt, hogy sor került erre a leépülésre. A szinkronszemle újraindítása a debreceni Kovács András Zoltán kezdeményezése volt, őneki pattant ki az agyából. Szerencsére a helyi önkormányzat és a kulturális államtitkárság anyagilag is támogatta az ötletet. Azt gondolom, nélkülük ez is csak egy tűnő álom maradt volna.

Mit vár ettől az új indítástól? Lehet ez egy origópont?

Én abban bízom, hogy ez új hagyományt fog teremteni, és kiszélesedik. Nem kérdés, hogy a szinkron immár több évtizede polgárjogot nyert Magyarországon, elterjedtsége, népszerűsége, hasznossága vitathatatlan (még ha bizonyos érvek szólnak is a feliratozás mellett). Ugyancsak üdvözlendő gyakorlat, hogy időnként érdemes mustrát, versenyt tartani a produktumokból és megmérni a teljesítményeket. Bízzunk benne, hogy az idei szemlének lesz folytatása, és akik a filmek magyar változatát színvonalasan készítik, a jövőben még jelentősebb társadalmi és anyagi megbecsülésben fognak részesülni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/05 45-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11561