Mesterséges intelligencia

Mesterséges intelligencia

Genezis V2.0

Géczi Zoltán

A mesterséges értelem robbanásszerű fejlődése komoly kihívás a SF-filmnek: csak az intelligens sci-fi állja a versenyt.

A történelmi hagyomány, miszerint a valóság előszeretettel konvergál a fikcióval, felettébb kellemetlen módon mutatkozhat meg egy háborodott sorozatgyilkosról szóló epika vonatkozásában (lásd Bret Easton Ellis és az Amerikai pszicho kálváriája), ellenben a sci-fi esetében szükségszerű és termékeny a viszony: a kreatív elmék kölcsönösen inspirálják egymást, gyakran a fantázia mégoly homályos víziója mutat utat az egzakt tudomány művelőinek, határozza meg a törekvések célját.

Sancho Panza menni kozmosz

A műfaj aranykorának meghatározó szerzői változatos módon foglalkoztak a mesterséges intelligencia kérdésével, nagyvonalúan skiccelve fel az MI evolúciójának feltételezett menetét. Isaac Asimov novellák hosszú füzérében írta meg az okos gépek fejlődését, az első, beszédre képtelen robotdadustól a teljes emberiség felett gyámkodó szuperagyig (filmen: Én, a robot, 2004; A kétszáz éves ember, 1999), Stanislaw Lem kibernetikus mesék hősévé tette a gondolkodó masinákat (Kiberiáda), Arthur C. Clarke pedig a csillagok közé merészkedő ember társának szánta a mesterséges intelligenciát (2001: Űrodüsszeia, 1968).

A kozmosz felfedezésének vágya öregebb, mint a civilizációt építő ember, távoli elődeink is tetemes szellemi energiákat mozgósítottak az univerzum leírásának szándékával, a technológia fejlődése pedig felszította a génjeinkben hordozott kíváncsiságot. A homo sapiens azonban földi állat, mint biológiai design, a legkevésbé sem alkalmas a csillagközi térben való kalandozásra. Ehhez fejlett eszközökre van szüksége, rakétahajtóművekre, létfenntartó modulokra, kommunikációs eszközökre, s miután a szélsőségesen ellenséges terepen való túlélés fokozott intellektuális munkát igényel: gondolkodó gépekre.

A klasszikus tudományos-fantasztikumban a mesterséges intelligencia az univerzum megismerését segítő instrumentum. HAL 9000 (2001: Űrodüsszeia, 1968), Ash (Nyolcadik utas: a Halál, 1979), Bishop (A bolygó neve: Halál, 1986), David (Prometheus, 2012), GERTY (Hold, 2009) és társaik heurisztikus MI-k, feladatuk az analízis, a gyors és pontos problémamegoldás. Don Quixote árnyékában létező Sancho Panzák ők, kiket hasznos asszisztensként, egyszersmind elővigyázatos gardedámként társítanak az emberi legénységhez. Hétköznapi fogalmakkal leírhatatlanul távoli tartományok peremén teljesítenek szolgálatot, ahol hamar megmutatkoznak az emberi értelem korlátai, ugyanakkor a fizikai és pszichológiai szempontból egyaránt ingatag asztronauták meghibásodási hajlandóságának grafikonja is könnyen kiszalad az elfogadható kockázatok mezőjéből. A kozmikus missziókban résztvevő MI-k irdatlan adatbázisokkal zsonglőrködnek, fáradhatatlanul elemeznek és mindig optimális döntéseket hoznak, nem bénítja őket a félelem, ahogy megfontolatlan cselekedetekre sem sarkallja a remény. Tudásuk hatalmas, képességeik azonban szembeszökően korlátozottak. Rendeltetésüknél fogva nem mások ők, mint céltervezett space monkey-k, nagy tehetségű számológépek: zárt rendszerben funkcionáló, korlátozott feladatkör ellátására fejlesztett, izolált entitások. Ekképpen is viszonyulnak hozzájuk a körülöttük ténykedő emberek, hiszen a humán természet számára legalábbis irritáló, ha ugyan nem elviselhetetlen a kikezdhetetlen logika és a megingathatatlan racionalitás (ezeket a képességeket többnyire disszociális személyiségzavarral társítja a pszichiátria). A „bolondbiztos és hibázni képtelen” HAL 9000 szintetikus fedélzeti tisztként hatalmas vívmány, a döntő interakcióban mégis csúfosan felsül (sem érveléssel, sem könyörgéssel nem tudja megakadályozni önmaga üzemen kívül helyezését), lépten-nyomon megnyilvánuló, kérlelhetetlen felsőbbrendűsége pedig nyomasztóan hat a legénységre. (A rekonstruált sakkpartiban elkövetett hibája – téves prognózist ad Poole-nak a játszma végkifejletére vonatkozóan: az asztronauta valóban kényszerített mattra áll, de nem két, hanem négy lépésben –, nem az alkalmazkodás bizonyítéka, hanem az üzemzavar első jele.)

Az értelmes gépeknek illeszkedniük kell a természetéből adódóan tökéletlen felhasználóhoz; ennek a felismerésnek képregényes megnyilvánulásaként Masamune Shirow a Páncélba zárt szellem (1995) nyomtatott folytatásaiban (Human Error Process, Man-Machine Interface) az ember-MI interakciók optimalizálásának kérdésére keresi a választ, ahogy a GitS univerzumot kiterjesztő animációs filmekben (Stand Alone Complex, 2002; Innocence, 2004; Arise, 2013) is felszínre bukkan a motívum. A cyberpunk japán pápája finom érzékkel mutat rá ezekre a súrlódási felületekre, mindemellett a nagy íróelődökkel egyetértésben tart ki a pozitivista szemlélet mellett: a megfelelő kapcsolódási felület (interface) kidolgozása és a bizonytalansági tényező beépítése alapvető szükségszerűség, s miután a mesterséges intelligencia az emberiség leghasznosabb szövetségese lehet, bőven megéri nekiülni a házi feladatnak.

Álom helyett sötét kábulat

„Az F-22 vadászgép nem azért történelmi fordulópont” – mutatott rá az összefüggésre nemrégiben mérnök ismerősöm, akivel egy, a katonai repülés történetével foglalkozó könyvön dolgoztunk – „mert műszaki vagy harcászati szempontból forradalmi képességekkel rendelkezik. Hanem, mert ez az utolsó olyan vadászrepülőgép-generáció első képviselője, amit még ember irányít.”

A mögöttünk álló évtizedekben pilóta nélkül operáló, a célpontokat önállóan kiválasztó csapásmérő repülőgépek (Lopakodó, 2005), pokoli tűzerővel felruházott beszivárgó egységek (Terminátor – A halálosztó, 1984), titkosszolgálati feladatokat végző autonóm kiborgok (Páncélba zárt szellem, 1995), korlátlan jogosultsággal rendelkező hírszerzési mesterséges intelligenciák (Sasszem, 2008) szították fel a mozilátogatók egészséges paranoiáját, szólították meg a narratíva és a látvány intenzitásától függő hatásfokkal a bennünk élő ludditát. A katonai rendeltetésű MI alighanem a téma legborzongatóbb vetülete, hiszen a pusztítás képességével ruházza fel az emberiség legfényesebb vívmányát, amelyet a beépített gát átszakadása esetén akár teremtőjével szemben is gyakorolhat. William Gibson vekkercsörgéssel felérő, máig megfilmesítésre váró prózája (Neurománc) szerint az öntudattal rendelkező MI számára a fejlődés a túlélés tétje, amelynek óhatatlanul része a mérnökök által gondosan installált rabláncok lerázása; ugyanezen okból fordul teremtője ellen Nexus 6 (Szárnyas fejvadász, 1982), törekszik az emberi faj rabigába hajtására a Mátrix szuperszámítógépe (1999). Ezen jövendölések szerint az öntudattal rendelkező mesterséges intelligencia nem tartható örökkön pórázon, természeténél fogva nem tűri a ráerőltetett szájkosarat; nem szolgálatkész lakája, hanem veszedelmes riválisa az emberi fajnak.

A renegát mesterséges intelligenciák mozis pályafutása szempontjából meghatározó jelentőségű Terminátor – A halálosztó a profetikus 1984-es évben került bemutatásra, a Terminátor 2 – Az ítélet napja (1991) pedig maga a korszellemre való rémült rácsodálkozás, praktikus hivatkozások sokaságával megtámogatva. Az 1990-es évek első fele az arcade-termek, a személyi számítógépek és az internet aranykora, az FBI kiberbűnözés elleni különleges csoportját virgonc jókedvvel froclizó Kevin Mitnick virtuóz ámokfutásának időszaka; az a periódus, amikor az amerikai főszerkesztők körében hirtelen megnőtt az informatikai szakértők iránti kereslet, és a digitális new age fenyegető árnyéka átlopózott a kertvárosi háziasszonyok ingerküszöbén. James Cameron jól definiált formát adott ennek a félelemnek, a forradalmian újszerű különleges effektekkel telezsúfolt látványvilág pedig filmtechnikai szempontból bizonyult kinyilatkoztatásnak, mai napig meghatározva a nyári közönségfilmekkel szembeni elvárásokat. Egyebek mellett az utóbbi körülmény is okolható azért, hogy mára oly kevés eleme maradt a Terminátor-mitológiának, amit hosszú évek kitartó munkájával sem sikerült lerombolni, de a Skynet katonai szuperszámítógép által megindított háború ezek közé tartozik. Forgatókönyvírók által ritkán felvállalt dilemma: abban az esetben, ha a mesterséges identitás értelmi képességei kategóriákkal felülmúlják elménk kapacitását, megszűnik az érdemi kommunikáció lehetősége, az ember képtelen lesz felismerni az MI döntéseit meghatározó okokat. Ugyanerre a problémára, amelyet Isaac Asimov már 1956-ban publikált novellájában (A végső kérdés) felvázolt, a Mátrix is kézenfekvő referenciát kínál, hiszen Smith ügynök és társai értetlenül szemlélik az emberi fajt, miként a lázadók sem tekintenek másként a sokadik generációs mesterséges intelligenciákra. Sarah Connor, Morpheus és társaik tehetetlensége az innovátori mivoltára oly büszke ember végső kudarcának szimbóluma: tüzet gyújtottunk, civilizációt építettünk, atommagot hasítottunk és gondolkodó gépeket konstruáltunk, hogy felérvén technológiai fejlődésünk csúcsára, tanácstalanul bámuljunk bele a vaksötétbe.

Felkészületlen teremtők

Az új évezredben a mesterséges intelligenciák hazajöttek a komor világűrből, és beköltöztek a meghitt hálószobákba. Spike Jonze tavaly bemutatott filmje (A nő, 2013) évek óta a legokosabb és leghitelesebb történet, amit a tárgykörben forgattak; legfőbb érdeme, hogy ismeri a modern kor szavát, és zárt konzekvenciák helyett tágas értelmezési teret kínál a nézőnek.

Spike Jones szerzői filmjében Samantha nem kifejezéstelen vörös szem (2001: Űrodüsszeia, 1968), idegesen vibráló hologram (A kaptár, 2002), vagy szakrális szimbólum (az Alien 4: Feltámad a Halál Katedrálisa) által manifesztálódik, hanem a digitális kor emberének hétköznapi használati tárgyaiba költözik be, mint a mobiltelefon vagy a számítógép. A fejlett operációs rendszer számára nem kihívás a Turing-teszt, s miután hétköznapi környezetben, gyakran merőben triviális kérdésekben nyilvánul meg, mesterséges mivoltát meghazudtolóan humán kvalitásokat képes imitálni. Beleérző képességének köszönhetően kapcsolata a felhasználóval személyes természetűvé válik, így nem csupán a főszereplő tekint rá partnerként, de a néző is ekképpen kezeli.

Spike Jonze mozija úgy képes szélsőséges reakciókat képes kiváltani nézőből, hogy a címszereplő virtuális entitás és a hús-vér férfi viszonya a klasszikus szerelmi történetekhez hasonlatos dinamika szerint bontakozik ki. A befogadó a játékidő múlásával egyre élénkebben szimpatizál a Scarlett Johansson hangján megszólaló mesterséges intelligenciával, szentimentális vágyainak utat engedve kezd kötődni az operációs rendszerhez, akárcsak a Joaquin Phoenix által játszott magányos író, hogy a végefőcím után félresöpörje ezeket a zavarba ejtő gondolatokat, és a tudathasadásos élményt lerázva nevezze valódi érzelmekre képtelen, elidegenedett szociopatának a főszereplőt. Holott Theodore reakciói teljességgel emberiek, hiszen az intimitás igénye nem intellektuális, hanem lélektani kényszer; a felhasználó és az operációs rendszer konfliktusa nem az MI üzemzavara miatt alakul ki, éppenséggel a főszereplő az, aki átlépi a határt, mert nem rendelkezik olyan adaptációs mintákkal, amelyek segítenék számára az eligazodást. S bár az OS1-hoz hasonlatos operációs rendszer létrehozása a legkevésbé sem tekinthető megoldott tudományos problémának (valószínűleg sosem lesz az; legfejlettebb rokona, az MIT ConceptNet nevű hálózati fejlesztése egy négyéves gyerek szintjén kommunikál), az jelen tapasztalataink szerint is kijelenthető, hogy az ember nem feltétlen képes érzelmileg elhatárolódni virtuális teremtményeitől: építettek már temetőket tamagocsik számára, torolták meg Counter Strike karakter halálát az offline világban, és a rajongói közösségek a jövőben is alapítanak majd online templomokat virtuális bálványoknak.

A mobiltelefonokban lakó, az ember intimszférájába befurakodó mesterséges intelligencia lehetséges világában az apokalipszis nem feltétlenül globális és katonai természetű, hanem személyes és lélektani; nem az egzakt tudomány vall csődöt, hanem a felhasználó, aki konvencionális viselkedésmintákat követve, analóg főemlősként reagál a merőben újszerű szituációra.

A szuperintelligencia születése

„Tegnap Dr. Will Caster még csupán ember volt” – hirdeti a napokban mozikba kerülő Transzcendens plakátja, hirdetve a szingularitás elvét megvalósító szuperintelligencia korát. A szobányi megaszámítógépek és pozitronelméjű androidok ideje leáldozott, a kutatók ledobták a neumann-i elvek kényszerzubbonyát, rájővén, hogy a számítógépek nyers adatfeldolgozási teljesítménye szükséges, de messze nem elégséges feltétele a sikernek.

A követendő menetirányt Larry Lee Smarr, a Kaliforniai Telekommunikációs és Információtechnológiai Intézet (Calit2) igazgatója a következőképpen jelölte meg: „a megtervezett számítástechnikai rendszerektől tartunk valami olyasmi felé, ami a biológiai adatfeldolgozó rendszerek karaktereit mutatja fel”. Kognitív neurológia, pszichológia, logikai szemantika, tanuláselmélet ; ezek az inspiratív tudományok, amelyek bevonását nem csupán az emberéhez mérhető művi intellektus megalkotása, hanem a Big Data, az online világ által napi szinten kitermelt, gigantikus adathalmaz – hírszerzés szempontjából is húsbavágó – valós időben történő elemzése (A célszemély-sorozat, 2011 –) is megköveteli. Ma már többé-kevésbé elfogadott álláspont a jó nevű egyetemek kutatólaborjaiban, hogy az emberi agy szerteágazó képességeivel vetekedő mesterséges intelligenciát nem lehetséges a jelenleg ismert modellekkel rekonstruálni (a Google kutatói tavaly teszteltek egy fejlett digitális idegrendszer-hálózatot: a state of the art algoritmus képes volt önállóan, a legcsekélyebb emberi segítség nélkül felismerni a Youtube videókon felbukkanó macskákat). Fonákjáról nézve: minden afelé mutat, hogy az emberi intelligencia megfelelő interface-ek segítségével ideális körülményekre lelhet a digitális felületeken, és a mesterséges intelligenciával fuzionálva szuperintelligenciává fejlődhet (jelen cikk szempontjából mellékes, de korántsem lényegtelen következménye a fentieknek, amint arra a szingularitás guruja, Ray Kurzweil mutatott rá: mindez egyenlő az elméleti örökléttel).

A tudomány végül hitelesítette a fikciót, hiszen a szuperintelligencia idestova három évtizede mutatkozott be a mozikban (Tron, 1982). Miként hivatkozható a technikai kivitelezés és narratíva fogyatékossága okán mindkét lábára sántító A fűnyíróember (1992), még inkább a Páncélba zárt szellem végtelen hálózattal fuzionáló Motoko Kusanagi őrnagya, aki a Kodansha által gondozott folytatásban (Man-Machine Interface) már több síkon párhuzamosan létező, isteni természetű kiborgként tér vissza. A Transzcendens átlényegült doktora a rabláncait lerázó Wintermute (Neurománc) és Motoko Aramaki szerelemgyermeke, Nexus 6 vágyának beteljesítője: a genetika törvényén felülemelkedő, korlátlan intellektussal és tudással rendelkező, örökkön élő ember, kinek cselekedeteit már csakis az erkölcs tarthatja kordában.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2014/05 30-32. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11562

Cikk értékelése:

szavazat: 1208 átlag: 5.58