Televízó

A Kádár-korszak tévésorozatai 1.

Honfoglalástól Szomszédokig

Varga Balázs

A szocialista időszak sorozatai és azok hősei széles körű ismertségük okán is emblémái egy-egy korszaknak.

1987 május hetedikén, amikor a Magyar Televízió műsorra tűzte a Szomszédok első epizódját, még senki sem sejtette, hogy ha nem is rendszerváltó, de a rendszert túlélő sorozat indul el. A Szomszédok az eredeti tervek szerint hosszú, de nem beláthatatlanul hosszú sorozatnak indult. Az eredeti elképzelések azonban nem mindig válnak valóra. 1987 tavaszán úgy tűnt, a kelet-európai szovjet típusú rendszer, bár recseg-ropog, de ki tudja mennyi ideig fog még fennállni. Míg a Szomszédokat limitált időre tervezték, a szocializmus örökéletűnek volt elképzelve. Aztán minden másképp alakult. A Szomszédok több mint tíz évig maradt a képernyőn, messze túlélve tervezett idejét, a szovjet típusú rendszer pedig a nyolcvanas évek legvégén megbukott.

Vajon a szocializmussal együtt elbuktak és a homályba vesztek a szocializmus évtizedeinek televíziós sorozatai is? Egyfelől aligha, másfelől nagyon is. Könnyű felemlegetni a nosztalgiavonaton azóta is örökbérlettel utazó magyar és kelet-európai sorozatokat, tévés ismétlések, DVD-kiadások, videómegosztó oldalak, archívumok sztárjait és közismert kincseit. A Szomszédok, a Mézga család, A Tenkes kapitánya, a Kórház a város szélén vagy épp a Négy páncélos meg a kutya azonban csak a jéghegy (mozgókép-hegy) csúcsa, hiszen a szocialista korszak sorozat-termésének mindössze szűk csoportja nevezhető közismertnek és bukkan elő a retro-hullámverésben. A hatvanas évek elejétől a rendszerváltásig majd kétszáz magyar élőszereplős és animációs sorozat készült (a tévéfilmek és tévéjátékok száma pedig ennek a sokszorosa volt). Hatalmas anyag, ami nincs igazán szem előtt és nem igazán épült be a modern magyar mozgóképkultúráról alkotott képünkbe. A műsorokra, filmekre, sorozatokra koncentráló tévétörténeti kutatások javarészt hiányoznak a hazai akadémiai és kulturális mezőből. Így aztán még komolyabb szerepet kap a nézői emlékezet, a rajongói kultúra és az archívumi, intézményi politika: ki mit tud, ki mire emlékezik, ki milyen műsort tesz hozzáférhetővé. A magyar mozgóképkultúra igen jelentős mennyiségű alkotása lappang, lebeg valahol a félig ismerős, régen vagy sosem látott, alig vagy egyáltalán nem ismert művek homályzónájában. Az M3, a NAVA, a Filmio folyamatosan hozzák elő a klasszikusokat és fél- vagy egyáltalán nem klasszikusokat, de még így is csak részleges rálátásunk van sok évtized magyar mozgóképes örökségére.

A magyar televíziós sorozatok gyökerei a hazai televíziózás korai időszakára nyúlnak vissza. A rendszeres tévéadások 1957-es indulása után az első években a sport és művészeti közvetítések, híradók és politikai műsorok, illetve ismeretterjesztő és riportműsorok mellett stúdióban rögzített tévéjátékok és tévéfilmek készültek, majd a hatvanas évek legelején indultak el az első hazai sorozatok. Az azonban korántsem egyértelmű, hogy melyik is volt a legelső magyar tévésorozat. Ha a szerialitás, a sorozat-jelleg a szempont, akkor a Bálint Ágnes művéből készült Mi újság a Futrinka utcában (1961) bábsorozat volt a kezdet. Ha azonban a szeriális élőszereplős fikció első példáját keressük, akkor vagy a Mihályfi Imre rendezésében 1963-ban bemutatott Honfoglalást, vagy Fejér Tamás 1964-es A Tenkes kapitányát kellene kiemelnünk. A második világháború végén játszódó, az 1944-es sikertelen magyar kiugrási kísértetről szóló, antifasiszta és antihorthysta Honfoglalás háromrészes tévéfilm volt, amelyet akár minisorozatnak is nevezhetünk, míg A Tenkes kapitánya tizenhárom részes klasszikus kalandsorozat. A leleményes Eke Máté és társainak története nem több részre bontott tévéfilmként, hanem szeriális elbeszélésként mutatta meg és egyben pozícionálta is magát a hatvanas évek elején a Magyar Televízióban nagy sikerrel vetített két külföldi sorozathoz, az angol Robin Hoodhoz, illetve a nyugatnémet Tell Vilmoshoz képest. A rendező Fejér Tamás egy interjúban így beszélt erről: „Minden egyes rész önálló dramaturgiai egység, befejezett történet. Ez így volt a Robin Hood és Tell Vilmos-sorozatban is. Ott azonban a folytatások nem alkottak nagyobb dramaturgiai egységet, mindössze a főbb szereplők voltak azonosak. Mi ezen szeretnénk túllépni. Ehhez az volt szükséges, hogy megteremtsük az önmagukban is egészet alkotó folytatások külön-külön dramaturgiáját, másrészt az egész sorozatot a jellemek fejlődése és a történet kiteljesedése szempontjából egy filmként kezelő, átfogó dramaturgiát.” A magyar tévésorozatok történetében tehát a hatvanas évek első fele a fordulópont. Amíg a magyar televíziózás kezdete a Kádár-rendszerrel, a hazai sorozatkultúra nyitánya a Kádár-rendszer konszolidációsnak nevezett periódusával (annak nyitányával) esett egybe.

A sorozatok már a szocializmus idején a legsikeresebb műsorok közé tartoztak, gyakran a sportközvetítéseket is megelőzve. Mivel nézettségük akár a hat-hétmilliót is elérte (de átlagban is bő négymilliós volt), nyugodtan mondhatjuk, hogy a kiemelkedő sorozatokat valóban mindenki ismerte. Eke Máté, Bors Máté, Linda, Princ (alias Rémai László) vagy épp Blažej doktor nevéről és kalandjairól annak idején mindenki hallott. Olyan hivatkozási alapot és vonatkoztatási pontot, közös tudást jelentettek, amiről mindenki tudott, és amiről mindenkinek megvolt vagy meg lehetett a véleménye. Napjaink radikálisan eltérő médiavilágában is akadnak bőven közismert filmek és sorozatok, de még A mi kis falunk polgármesteréről, kikapós kocsmárosnőjéről vagy az aktuális valóságshow szereplőiről sem mondhatjuk, hogy korosztály, lakóhely és társadalmi hovatartozás szempontjából totális közismertségnek örvendhetnek. A szocialista időszak sorozatai és azok hősei ehhez képest egyszerűen kikerülhetetlenek voltak: már csak széles körű ismertségük okán is emblémái egy-egy korszaknak.

Nézettségük, hatásuk, megjelenítő erejük és nem utolsósorban költségvetésük okán is a sorozatok a korszak igazi tévés kirakatprodukciói voltak. Ez a kirakat-jelleget az első időkben akár szó szerint is vehetjük. A tévékészülékek tömeges elterjedése, azaz a hatvanas évek közepe-második fele előtt a Keravill-üzletek kirakatába helyezett tévékészülékek előtt gyakran gyűlt össze komoly tömeg az adást figyelve. A kirakatból azután a készülékek gyorsan átköltöztek a nappaliba (az ötvenes évek végén néhány tízezer, a hatvanas évek közepén már sokszázezer lakásban volt tévé). Az adások pedig bekúsztak a nézői, közösségi képzeletvilágba, mi több, adott esetben a hétköznapokat is meghatározó erők lettek. A Tenkes kapitánya vetítése után a játszótereket fakarddal hadonászó gyerekek lepték el, a sorozat forgatási helyszínéül szolgáló Siklóson a vendéglátóipari üzemegységek komoly része felvette a Tenkes nevet (akárha az ezredforduló Üvegtigris büféinek nagyszabású előképét látnánk). A sorozatok fikcióvilága nemcsak az otthoni kikapcsolódás része volt, hanem a legkülönfélébb formában jelen volt az utcán, a köztéren, a nyilvánosságban. A hétköznapi közegben játszódó sorozatok világa pedig nemcsak vízió, dokumentum és példa volt, de a nézők tapasztalatainak összemérésére alapul szolgáló mérce is lehetett. A hetvenes évek egyik idehaza is kiugróan sikeres csehszlovák sorozata, az exkluzív prágai csemegeboltban játszódó Nők a pult mögött első epizódjának vetítése után valódi prágai élelmiszerboltokban előfordult, hogy többen elkérték a vásárlók könyvét és jegyezték fel igényüket (talán csak tréfálva, de azért mégis performatív cselekvőerővel), hogy ők is a sorozatban látott remek árukínálattal szeretnének szembesülni a mindennapjaikban.

Azt, hogy a szerializált, sorozatos elbeszélésnek mekkora vonzereje van, illetve, hogy a saját gyártás milyen presztízsértékkel bír, a sorozatdarálós kortárs sorozatkultúrában nem nagyon kell magyarázni. Szemben azonban az egy szuszra végignézett kortárs sorozatokkal, a hatvanas, hetvenes vagy nyolcvanas évek szűk választékra épülő tévékultúrájában (egyetlen, majd két csatorna, kezdetben csak heti néhány adásnap) a heti vagy kétheti rendszerességgel sugárzott epizódok között eltelt várakozási idő nem pusztán a nézői kíváncsiságot és feszültséget erősítette, de az egyéni és közösségi képzeletet megmozgató, az adott epizódban feldobott és nyitva hagyott kérdések megvitatásának is nagy teret hagyott. A várótermekben, kávészünetekben, buszon, villamoson, fodrászszalonokban lefolytatott eszmecserék megsokszorozták a tévének mint kulturális-politikai agorának a hatását. A fikció vonzereje, a valósághatás, a karakterekkel azonosulás érzelmi kötődése és a szerializált forma komplex hatóereje tehát különösen izgalmas és exkluzív tartalmakká teszik a korszak tévésorozatait.

Az elmúlt idők helyeit, tárgyait, szokásait, legendás színészeit megörökítő, ismerősen távoli mozgóképes leletek remek nosztalgia-generátorok és időgépek a múltba. Nézhetjük őket kordokumentumként, izgalmas lehet belefeledkezni a nyolcvanas évek közepének budapesti városképébe a Linda epizódjaiban vagy elmerülni a Kórház a város szélén csehszlovák hétköznapjainak krónikájába. Akad, aki számára a bumfordiság bája, mások számára az egykor volt élmények újraélése, a ráismerés vagy a visszavágyás a meghatározó. A Kántor epizódjai segítségével nagyon sok mindent megtudhatunk a hetvenes évek Magyarországáról, de ez nem valamifajta közvetlen valóságtapasztalat. A tévé és a tévésorozat, főképp a szocializmus idején, különleges valóságértelmező gépezet volt: a hétköznapok és a múlt cserepeiből építkezve, egészen eltérő elvárásokat összehangolva, sajátos univerzumot rakott össze.

A kelet-európai szocializmusok tévésorozatai a kulturális önismeret, a világformálás, az ismerőssé tétel és a közösségképzés nagyhatású médiumai. Alakította őket a közösségi képzelet, a populáris kultúra, formálták őket az „alulról jövő” nézői igények és elképzelések, meghatározók voltak a televíziós alkotói munka lehetőségei és kreatív ötletei, és nem utolsósorban a politika „felülről jövő” elvárásai. Az elvárások kereszttüze persze az irodalom vagy a film világát éppennyire jellemezte. A tévé, és különösen a tévésorozat annyiban jelentett különbséget, hogy a sorozat-jelleg, a hetekig, hónapokig műsoron és napirenden tartott témák, történetek, konfliktusok és hősök közös megvitatása a világértelmezés időben és közösségi térben egyaránt kiterített, széles és változatos lehetőségét teremtette meg. Ezek az egymástól különböző, egymással olykor nehezen összeegyeztethető elvárások, világ és valóságértelmezések pedig figyelemreméltóan változatos univerzumot formálnak. Olyan univerzumot, a szocialista tévésorozatok eklektikus világát, amelyben a nevelés, a felvilágosítás, az ideológiai útmutatás és a szórakoztatás zavarba ejtően gazdag sokféleségben volt jelen.

Látástól okulásig

A hatvanas években, amikor a televízió rohamtempóban költözött be a kelet-európai otthonokba és emberek tízmillióinak hétköznapjaiba, a tévé a világ újrafelfedezésének és megértésének úttörő médiuma volt. A korszak tévékultúrája az otthonosság, ismerősség, közelség és a közösség-élmény jegyében formálódott. A tévé közel hoz, ismerőssé tesz és közösséget képez. A nappali középpontját képező tévékészüléket körül ülő nagycsalád vagy a társasházi lakóközösséget összehozó közös tévézés képei (ahogy azt Herskó János kora hatvanas évekbeli vígjátékában, a Két emelet boldogságban is láttuk) egyszerre voltak sztereotípiák, víziók és valóságos tapasztalatok megjelenítői.

A szocialista korszak televíziója oktatott, nevelt, felmutatott és ismeretet terjesztett: nevelve agitált és szórakoztatva propagált. Ugyan a populáris emlékezet elsősorban a Szomszédok kapcsán emlegeti a tételmondatokba merevedett, kamerába tekintő szereplők hétköznapi bölcsességeit, a tévé mint a nézők millióinak tanítója igazán a hatvanas években volt elemében. Minden korosztályt igyekezett megmozgatni, arra törekedett, hogy a lehető legszélesebb közönséget nevelje, aktivizálja és szórakoztassa. Ennek jegyében az „ilyen a világ” kisrealizmusát az „ilyen kellene, hogy legyen a világ” víziója keresztezte. A szocialista tévé saját magára kiegyensúlyozott és felvilágosult médiumként tekintett, amely humorral és bölcs megértéssel villantja fel és igazítja ki a hétköznapok kisebb-nagyobb hibáit, és mutatja meg az önformálás és a közöségformálás útját. Emberképe szerint pedig az aktív, saját magáért és a közöségért kiálló „hétköznapi hősöket” állítja az előtérbe. Távol állt ez az ötvenes évek szocreál termelési és nevelődési történeteitől, de legalábbis humorral és játékossággal próbálta felülírni a sablonosan merev ember- és társadalomképet. Ez a humor és játékosság aztán a hetvenes évektől kezdve egyre inkább átadta a helyet a szatírának, amely az esendő és nem is feltétlenül sikerre ítélt hősöket mind lehetetlenebb helyzetekben és egyre furcsább történetekben mutatta be (például a nyolcvanas évek egyik ritkán emlegetett sorozatában, a Dánielben). A Szomszédok már említett néptanító jellege a példa azonban arra, hogy az edukációs attitűd messze nem veszett ki a magyar sorozatokból a nyolcvanas években sem (sőt, ha például a kilencvenes években készült, Frici, a vállalkozó szellem kapitalista iskolatörténetére gondolunk, akkor látható, hogy még a rendszerváltást is túlélte). Mindezen túl Taki bácsiék lépcsőházi bölcsessége talán azt is szépen megmutatja, hogy a didaktikusság korántsem csak a hatalmi, kultúrpolitikai érdekérvényesítéshez kötődött és kötődik, hanem alkotói víziónak is része lehet – és nem utolsósorban (bár túlzás lenne a Szomszédok sikerét ehhez a momentumhoz kötözni) nézői igény is volt és van rá. 

A szöveg a NKFI által támogatott, 135235-as számú, A magyar népszerű film és tévékultúra a szocializmus idejétől napjainkig című kutatás keretében készült.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/03 44-46. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15693

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -