Kritika

Charlotte Wells: Volt egyszer egy nyár

A legderűsebb tragédia

Vajda Judit

Az AfterSun a legvidámabb szomorú film és a legszomorúbb vidám film.

Az ártalmatlan „gyermekkorom legszebb nyara” történetnek tűnő tavalyi brit film súlyos drámát rejt – és mivel a Volt egyszer egy nyár lényege épp ez a súlyos dráma, ami teljes mértékben csak a cselekmény végén tárul fel, kénytelenek vagyunk felfedni az alkotás titkait. Charlotte Wells műve olyan klisékből építkezik, amelyek elsősorban nem vagy nem kizárólag filmes klisék, hanem inkább mindenki saját életéből, saját nyaralási élményeiből ismert helyzetek az összekavart szobafoglalástól kezdve a hotelanimátorok erőltetett mókázásán át az all inclusive kiváltságait élvező vendégeknek szóló irigykedésig.

Ahogy azonban mindezt az alkotók formailag előadják, a „szabályos” filmet folyamatosan megszakító, a 11 éves főhősnő és/vagy az apja által készített camcorderes home videók beillesztésével, az olyan szertelen, mint egy gyerek. Hamarosan azonban rá kell jönnünk, hogy ez nem egy gyerek, hanem az emlékezés szertelensége. Az egykori kislány, Sophie ugyanis húsz évvel később, a szóban forgó felvételeket újranézve emlékszik vissza az apjával töltött boldog törökországi nyaralásra – ami minden bizonnyal az utolsó közös nyaralásuk volt.

Számtalan apró jel árulkodik róla, hogy az apa, Calum már nincs Sophie-val, és épp a szóban forgó vakáción hatalmasodott el rajta a lánya elől gondosan titkolt mentális betegsége/depressziója. Mindezek a nyomok pedig legyenek bármennyire fontosak, apróságoknak tűnnek, mert gyerekként a főhősnő sem tulajdonított nekik jelentőséget. Visszanézve a családi videót azonban felülíródik, átértékelődik a múlt – és erre rímel a nézői magatartás is. Mivel a Volt egyszer egy nyárban végig a kislány Sophie-val megyünk, olyannyira magunkévá tesszük a nézőpontját, hogy amikor azt látjuk, hogy Calum furcsán viselkedik, gyermeki tudatlansággal lendülünk át rajta, hogy csak bántóan későn jöjjünk rá, mennyire egy irányba mutatott minden. (Wells szándékosan visszatartotta a teljes forgatókönyvet a Sophie-t alakító Frankie Coriótól, hogy ne ismerje a Calum depresszióját részletező jeleneteket, így a gyerekszínész ugyanazzal a naivitással tudta figyelmen kívül hagyni a figyelmeztető jeleket, mint maga a főhősnő.)

Ez a gyermeki szemszög pedig azért jön létre olyan tökéletesen, mert az alkotó kiválóan adja vissza azt az állapotot, amikor gyerekként gyakran kívül maradunk a dolgokon. A Volt egyszer egy nyárban sorjáznak az olyan helyzetek, amelyek azt szemléltetik, milyen egyedül gyereknek lenni, milyen legkisebbnek lenni egy társaságban, eltévedni, elveszni, nem érteni a felnőttek/nagyobbak világát. Ennek a nem értésnek pedig a nézőt is vaskosan érintő, lényeges része az elhallgatások, kihagyások hálója. Charlotte Wells kisfilmjeiben, elsősorban a 2015-ös Tuesday-ben és a két évvel későbbi Laps-ben fejlesztette tökélyre, hogy a nem megmutatással mesél sokat. Ahogy ezek a rövidfilmek, úgy a Volt egyszer egy nyár is attól olyan súlyos és megrázó, ami nincs benne. A lusta tempó pedig el is tereli a figyelmet a nyomokról, amelyek ráadásul olyannyira nem egyértelműek, hogy több izgalmas értelmezési lehetőséget is tartogatnak. (Egyes megfejtések szerint például mindaz, amit azután látunk, hogy Calum besétál a tengerbe, már csak Sophie fantáziája a „bárcsak így végződött volna a nyaralás” mintára a tragikus valósággal szemben.)

De ha valaki mindebből azt gondolná, hogy a Volt egyszer egy nyár hangulata feszült és drámai, nagyot téved, hiszen a filmet nemcsak a nosztalgia édessége hatja át, de tele van derűs pillanatokkal, legyen szó az egymásnak szamárfület mutató lányról és apjáról, közös fagyizásról vagy az utolsó táncról. Wells ugyanis úgy gondolja, hogy „a gyász nem létezik öröm nélkül, és az öröm az, amire a leginkább emlékszünk”. A forgatókönyv korábbi verzióiból így kigyomlált minden keserűséget, feszültséget és drámát; sőt, saját bevallása szerint, ha tehetné, még vidámabbra forgatná a filmjét. A derűs szűk két óra végén azonban ott vár ránk a szívbe markoló igazság, így a film megtekintése után nemcsak a könnyeinkkel, hanem egy csomó érzelemmel fogunk küszködni. Mindennek köszönhetően a Volt egyszer egy nyár a legvidámabb szomorú film, a legszomorúbb vidám film, a legösszetettebb egyszerű film, a legegyszerűbb bonyolult film, és mindez egyben. Azon ritka és különleges filmélmények egyike, amikor csak jóval később, adott esetben már a megtekintés után áll össze a kép, de utána még fájdalmasan sokáig elkísér.

VOLT EGYSZER EGY NYÁR (Aftersun) – brit, 2022. Rendezte és írta: Charlotte Wells. Kép: Gregory Oke. Zene: Oliver Coates. Szereplők: Paul Mescal (Calum), Frankie Corio (Sophie), Celia Rowlson-Hall (felnőtt Sophie), Sally Messham (Belinda). Gyártó: AZ Celtic Film / Pastel / BBC Film. Forgalmazó: ADS Films. Feliratos. 96 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/03 53-53. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15672

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -