KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
   2023/március
KVÓTÁK, LISTÁK, KÁNONOK
• Géczi Zoltán: Oscar-protokoll Hollywoodi kvótarendszer
• Barkóczi Janka: Kis hableány és Mardi Gras Filmtörténeti listák és kánonok
TEST ÉS LÉLEK
• Rudas Dóra: Mögöttünk az élet Gyászfeldolgozás és a kamaszok
• Varró Attila: Szőröstül-bőröstül Test és melodráma 3.: Luca Guadagnino
• Benke Attila: Feljegyzések a vietnámi pokolból Thi Bui: The Best We Could Do
MAGYAR MŰHELY
• Forgács Nóra Kinga: „Legyen remény” Beszélgetés Szakonyi Noémi Veronikával
• Gyürke Kata: „Nincs huszár bajusz nélkül” Beszélgetés Szikora Jánossal
• Pauló-Varga Ákos: A teremtés ereje Beszélgetés Gauder Áronnal
• Szekfü András: „Lehetsz igazi cinematográf” Rák József (1941– 2022)
• Kelecsényi László: Vitézy, a vagány Medgyessy Éva: Kamerapárbaj
OLASZ PANTHEON
• Csantavéri Júlia: Kenyér, szerelem, Lollo! Gina Lollobrigida (1927-2023)
KÖZÉP-EURÓPAI KÖRKÉP
• Benke Attila: Túl későn ébredő hősök Új raj: Paul Negoescu
• Gelencsér Gábor: Balthazár, újratöltve Jerzy Skolimowski: Iá
• Szíjártó Imre: A legjobbak Lengyel életrajzi filmek
• Pataki Éva: Sápadt fényben Kirill Szerebrennyikov: Csajkovszkij felesége
TELEVÍZÓ
• Varga Balázs: Honfoglalástól Szomszédokig A Kádár-korszak tévésorozatai 1.
• Szabó G. Ádám: Szent kurva Nicolas Winding Refn: Koppenhágai cowboy
FESZTIVÁL
• Huber Zoltán: Új hangok, régi történetek Sundance
• Boronyák Rita: Békefal, madártojások, tiktak BIDF - Budapest
KRITIKA
• Pethő Réka: Csak egy kis törődés Colm Bairéad: A csendes lány
• Vajda Judit: A legderűsebb tragédia Charlotte Wells: Volt egyszer egy nyár
MOZI
• Varró Attila: Kopogás a kunyhóban
• Kolozsi László: Elveszett illúziók
• Gyöngyösi Lilla: Tánc az élet
• Kovács Gellért: Magic Mike utolsó tánca
• Alföldi Nóra: Egy röpke románc naplója
• Navarrai Mészáros Márton: Hirtelen 70
• Csomán Sándor: Menekülj!
• Fekete Tamás: Asterix és Obelix: A Középső Birodalom
• Kovács Patrik: A gép
• Huber Zoltán: Eltűnt
• Déri Zsolt: Billie Eilish: Live At The O2
• Kovács Kata: Az almafa virága
STREAMLINE MOZI
• Pauló-Varga Ákos: Minden, ami lélegzik
• Pazár Sarolta: Ki vagy a mennyekben
• Buzsik Krisztina: Valaki figyel
• Teszár Dávid: JUNG_E
• Gelencsér Gábor: Muriel
• Benke Attila: Néma csend
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Ötvenesévek-képregények Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Charlotte Wells: Volt egyszer egy nyár

A legderűsebb tragédia

Vajda Judit

Az AfterSun a legvidámabb szomorú film és a legszomorúbb vidám film.

Az ártalmatlan „gyermekkorom legszebb nyara” történetnek tűnő tavalyi brit film súlyos drámát rejt és mivel a Volt egyszer egy nyár lényege épp ez a súlyos dráma, ami teljes mértékben csak a cselekmény végén tárul fel, kénytelenek vagyunk felfedni az alkotás titkait. Charlotte Wells műve olyan klisékből építkezik, amelyek elsősorban nem vagy nem kizárólag filmes klisék, hanem inkább mindenki saját életéből, saját nyaralási élményeiből ismert helyzetek az összekavart szobafoglalástól kezdve a hotelanimátorok erőltetett mókázásán át az all inclusive kiváltságait élvező vendégeknek szóló irigykedésig.

Ahogy azonban mindezt az alkotók formailag előadják, a „szabályos” filmet folyamatosan megszakító, a 11 éves főhősnő és/vagy az apja által készített camcorderes home videók beillesztésével, az olyan szertelen, mint egy gyerek. Hamarosan azonban rá kell jönnünk, hogy ez nem egy gyerek, hanem az emlékezés szertelensége. Az egykori kislány, Sophie ugyanis húsz évvel később, a szóban forgó felvételeket újranézve emlékszik vissza az apjával töltött boldog törökországi nyaralásra – ami minden bizonnyal az utolsó közös nyaralásuk volt.

Számtalan apró jel árulkodik róla, hogy az apa, Calum már nincs Sophie-val, és épp a szóban forgó vakáción hatalmasodott el rajta a lánya elől gondosan titkolt mentális betegsége/depressziója. Mindezek a nyomok pedig legyenek bármennyire fontosak, apróságoknak tűnnek, mert gyerekként a főhősnő sem tulajdonított nekik jelentőséget. Visszanézve a családi videót azonban felülíródik, átértékelődik a múlt – és erre rímel a nézői magatartás is. Mivel a Volt egyszer egy nyárban végig a kislány Sophie-val megyünk, olyannyira magunkévá tesszük a nézőpontját, hogy amikor azt látjuk, hogy Calum furcsán viselkedik, gyermeki tudatlansággal lendülünk át rajta, hogy csak bántóan későn jöjjünk rá, mennyire egy irányba mutatott minden. (Wells szándékosan visszatartotta a teljes forgatókönyvet a Sophie-t alakító Frankie Coriótól, hogy ne ismerje a Calum depresszióját részletező jeleneteket, így a gyerekszínész ugyanazzal a naivitással tudta figyelmen kívül hagyni a figyelmeztető jeleket, mint maga a főhősnő.)

Ez a gyermeki szemszög pedig azért jön létre olyan tökéletesen, mert az alkotó kiválóan adja vissza azt az állapotot, amikor gyerekként gyakran kívül maradunk a dolgokon. A Volt egyszer egy nyárban sorjáznak az olyan helyzetek, amelyek azt szemléltetik, milyen egyedül gyereknek lenni, milyen legkisebbnek lenni egy társaságban, eltévedni, elveszni, nem érteni a felnőttek/nagyobbak világát. Ennek a nem értésnek pedig a nézőt is vaskosan érintő, lényeges része az elhallgatások, kihagyások hálója. Charlotte Wells kisfilmjeiben, elsősorban a 2015-ös Tuesday-ben és a két évvel későbbi Laps-ben fejlesztette tökélyre, hogy a nem megmutatással mesél sokat. Ahogy ezek a rövidfilmek, úgy a Volt egyszer egy nyár is attól olyan súlyos és megrázó, ami nincs benne. A lusta tempó pedig el is tereli a figyelmet a nyomokról, amelyek ráadásul olyannyira nem egyértelműek, hogy több izgalmas értelmezési lehetőséget is tartogatnak. (Egyes megfejtések szerint például mindaz, amit azután látunk, hogy Calum besétál a tengerbe, már csak Sophie fantáziája a „bárcsak így végződött volna a nyaralás” mintára a tragikus valósággal szemben.)

De ha valaki mindebből azt gondolná, hogy a Volt egyszer egy nyár hangulata feszült és drámai, nagyot téved, hiszen a filmet nemcsak a nosztalgia édessége hatja át, de tele van derűs pillanatokkal, legyen szó az egymásnak szamárfület mutató lányról és apjáról, közös fagyizásról vagy az utolsó táncról. Wells ugyanis úgy gondolja, hogy „a gyász nem létezik öröm nélkül, és az öröm az, amire a leginkább emlékszünk”. A forgatókönyv korábbi verzióiból így kigyomlált minden keserűséget, feszültséget és drámát; sőt, saját bevallása szerint, ha tehetné, még vidámabbra forgatná a filmjét. A derűs szűk két óra végén azonban ott vár ránk a szívbe markoló igazság, így a film megtekintése után nemcsak a könnyeinkkel, hanem egy csomó érzelemmel fogunk küszködni. Mindennek köszönhetően a Volt egyszer egy nyár a legvidámabb szomorú film, a legszomorúbb vidám film, a legösszetettebb egyszerű film, a legegyszerűbb bonyolult film, és mindez egyben. Azon ritka és különleges filmélmények egyike, amikor csak jóval később, adott esetben már a megtekintés után áll össze a kép, de utána még fájdalmasan sokáig elkísér.

 

VOLT EGYSZER EGY NYÁR (Aftersun) – brit, 2022. Rendezte és írta: Charlotte Wells. Kép: Gregory Oke. Zene: Oliver Coates. Szereplők: Paul Mescal (Calum), Frankie Corio (Sophie), Celia Rowlson-Hall (felnőtt Sophie), Sally Messham (Belinda). Gyártó: AZ Celtic Film / Pastel / BBC Film. Forgalmazó: ADS Films. Feliratos. 96 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2023/03 53-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15672