Kvóták, listák, kánonok

Filmtörténeti listák és kánonok

Kis hableány és Mardi Gras

Barkóczi Janka

Az archívumok nagy szerepet játszanak a filmtörténeti kánon kialakításában, de ez fordítva is igaz: gyakran éppen a kánon határozza meg, hogy mi marad fenn az utókornak.

A filmarchívumok világában leginkább onnan lehet tudni, hogy közeledik az év vége, hogy az amerikai Library of Congress munkatársai ünnepélyesen bejelentik, hogy az adott esztendőben mely filmek kerültek fel a National Film Registry listájára. Ez a rangos lista minden decemberben 25 „kulturális, történelmi vagy esztétikai” szempontból jelentős alkotás címével bővül, amelyek megőrzése kiemelt feladat. A jelölés demokratikusan zajlik, bárki javasolhatja a kedvencét az erre megnyitott online felületen, de egy személy legfeljebb 50 címet jelölhet, és a javaslatok közül egy szakértőkből, archívumi munkatárakból, filmtörténészekből, kritikusokból álló bizottság választja ki a befutókat. Műfaji, tematikai megkötés nincs, a lényeg, hogy a film 10 évnél régebbi legyen és részben vagy egészben amerikai gyártású. A Library of Congress honlapján a beválogatott filmek mindegyikéhez kapcsolódik egy rövid, közérthető, szakszerű elemzés, amely elmagyarázza, hogy miért van helye az adott filmnek a nemzeti kánonban. A 2022-es évadban nem kevesebb, mint 6865 jelölés érkezett be és a nyertesek sora minden korábbinál eklektikusabban alakult.

A népszerű tömegfilmek közül az 1980-90-es évek Disney-reneszánszát képviseli A kis hableány (1989), aminek minden bizonnyal új aktualitást ad majd az idén tavasszal bemutatásra kerülő élőszereplős feldolgozás. Immár hivatalosan is a filmtörténet és az amerikai popkultúra történetének része lett a majdnem 15 éves blockbuster, az Iron Man (2008), ami a Marvel stúdió első független produkciója volt, de idén került be a Brian De Palma időtlen tinédzser horrorja, a Carrie (1976), valamint a Harry és Sally (1989) című Billy Crystal – Meg Ryan romantikus vígjáték, aminek esetében a zsűri külön kiemelte, hogy a 80-as évek egyik legtöbbet idézett alkotása. Míg a legújabb a 2011-es Pariah, a legrégebben készült és egyben legrövidebb film egy 1898-as felvétel a híres New Orleans-i Mardi Gras karneválról, aminek ez a legkorábbi ismert mozgóképes dokumentuma. Ezt a kétperces filmet az amszterdami Eye Filmmúzeum gyűjteményében fedezték fel és idén a Louisiana-i Állami Múzeum egyik kiállításán mutatták be, ami szélesebb körben is felhívta rá a figyelmet. A 2022-es befutók között a korábbi éveknél nagyobb arányban szerepelnek formailag merészebb alkotások – mint például Kenneth Anger Scorpio Rising (1963) című kultikus avantgárd műve –, dokumentumfilmek, női, afroamerikai, latino alkotók munkái és olyan megosztó témák, amik jól illusztrálják a társadalomban éppen zajló vitákat. Példa ezekre a Word is Out: Stories of Some of Our Lives (1977), a Mariposa-csoportként ismert LMBTQ alkotók interjú-dokumentumfilmje, ami egykor fontos mérföldkő volt a melegjogi mozgalom számára, Gordon Parks Jr. Super Fly (1972) című blaxploitation filmje, vagy éppen a kalandos történetű Titicut Follies (1967), ami egy Massachusetts-i állami börtönben tapasztalt embertelen körülményeket mutatja be. Jellemző, hogy a filmet a készítés idején bírósági ítélettel betiltották és elrendelték a kópiák megsemmisítését. Ezt a határozatot, amit később úgy módosítottak, hogy kizárólag jogi, orvosi és szociális területen dolgozó szakemberek láthatták a filmet, csak 1991-ben helyezték hatályon kívül. A mű kanonizálásában fizikailag is nagy szerepe van a Library of Congress filmarchívumának, mert itt maradtak fenn Frederick Wiseman produkcióinak kópiái, amiket aztán elérhetővé tettek a közönségnek. Mint ez a néhány példa is mutatja, a mára már 850 tételes National Film Registry szerepe bőven túlmutat a klasszikusok listázásán, mert a kurátorok egyik küldetése, hogy az elfeledett, de fontos filmek kiemelésével szemléletformáló szerepet töltsenek be. Nem utolsó szempont az sem, hogy ez a közösségi platformról induló, szakemberek által koordinált válogatás adja a nemzeti filmmegőrzési stratégia alapját, hiszen a regiszterbe került címek védelme, felújítása és bemutatása hivatalosan is szabályozott, kiemelt feladat.

Jelzőfények

Természetesen lehetetlen feladat a világ összes valaha elkészült mozgóképét megőrizni, mint ahogy a teljes egyetemes filmtörténet megírása is képtelenség, ezért a válogatás fontos és szükséges. Ez a munka folyamatos, kényes és sok kiszámíthatatlan faktort tartalmaz: Milyen anyagok maradtak fenn és melyeket szeretnénk, hogy megmaradjanak? Milyen szempontokat kell figyelembe venni a kiválasztásnál? Mi tekinthető objektív ítéletnek? Mennyiben passzív, leíró és mennyiben aktív, kreatív feladat a kánon kidolgozása? A közösség, a szakemberek és a filmarchívumok ebben a játékban nem csak együttműködnek, de befolyásolják is egymást, ideális esetben pedig végül előáll valamiféle konszenzus. Az utóbbi két évtized fontos változása, hogy olyan véleményvezérek is bekapcsolódtak a párbeszédbe, akiknek tekintélyét jelentősen emeli (és persze egyfajta csavart is hoz a történetbe), hogy már maguk is a kánon részei. Ők nagy élvezettel válogatják a saját listáikat, írják szubjektív filmtörténetüket és anyagi forrásaikat bevetve, hatékonyan szállnak síkra az archiválás és megőrzés ügyéért. Közülük talán a legfontosabb Martin Scorsese, aki 1990-ben alapított Film Foundation nevű nonprofit szervezetével már a klasszikusok megőrzésének igazi nagykövetévé vált. Az alapítvány első igazgatóságának névsorában olyan filmeseket találunk, mint Steven Spielberg, Woody Allen, Robert Altman, Francis Ford Coppola, Clint Eastwood, Stanley Kubrick, George Lucas, Robert Redford, később kapcsolódott be Wes Anderson, Ang Lee, Sophia Coppola és Christopher Nolan, de a gyakorlati munka a kezdetektől archívumi szakemberekkel és kutató tanácsadókkal szoros együttműködésben zajlik.

A Film Foundation nevéhez mára már több mint 900 film felújítása fűződik, de ezeket a projekteket részben más intézményekkel együttműködésben valósítják meg, így az alapítvány fontos szakmai aggregátornak is tekinthető. A kiválasztás önmagában is rangot jelent az adott mű számára, sőt, néha még többet, mert éppen ez biztosítja a felfedezés lehetőségét. Az alapítvány egyik kezdeményezése a World Cinema Project pont azért indult, hogy olyan jelentős, de ismeretlen alkotásokat mutasson be, amelyek periférián levő országokban készültek, esetleg kevesebb figyelmet kapó alkotókhoz köthetők. Ennek megfelelően a rendkívül színes katalógusban mintegy 50 filmet találunk, többek között Egyiptomból, Kamerunból, Kubából és Thaiföldről. A World Cinema Project nemcsak a restaurálásban segít, de forgalmazza is a filmeket, így szerepelhet ugyanabban a kínálatban Xiao Wu Zsebtolvaj (1997) és Luis Buñuel El (1953) című műve. A World Cinema Project látóterébe egy magyar alkotás is bekerült, ők nyújtottak segítséget Tóth Endre (a későbbi André de Toth) Két lány az uccán című filmjének felújításához, ami aztán a 2010-es Cannes Classics szekcióban szerepelt. A film újrafelfedezése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy maga a rendező is reflektorfénybe kerüljön és elinduljon azon az úton, amely segíthet elképesztő, de a kánon szempontjából lappangó életművét újraértékelni és láthatóvá tenni a filmtörténetben.

Kreatív energiák

Természetesen rendre készülnek listák a legjobbnak, legfontosabbnak tartott klasszikus filmekről, ezek különösen akkor hatnak, ha egy-egy nagyobb intézmény áll mögöttük. Többek között az Amerikai Filmintézet és a BFI is közzétette saját Top100 válogatását, az olyan klasszikus filmeket kínáló streaming szolgáltatók, mint a MUBI, pedig rögtön megtekintésre kínálják is a filmeket a felsorolásokhoz. A kánonképzés kapcsán azonban nem szabad elfelejteni azokat a filmtörténeti (dokumentum)filmeket sem, amelyek képesek igazán élményszerűen feldolgozni egy-egy témát. Ezek a filmek legtöbbször a filmarchívumokkal szoros együttműködésben készülnek, a gyártás folyamata eleve ösztönzi a témával kapcsolatos mozgóképek felkutatását, digitalizálását. Ezek közül talán a legnagyobb vállalkozás a közelmúltból Mark Cousins 14 órás Women Make Film című filmtörténeti road movie-ja, amely a nők filmtörténetben játszott szerepét dolgozza fel a kezdetektől, és amibe Jane Fondától Tilda Swintonig számos jelentős kortárs színésznő bekapcsolódott narrátorként. Egy másik jó példa Martin Scorsese gyakori hivatkozási ponttá vált dokumentumfilmje, A Personal Journey with Martin Scorsese Through American Movies, ami a BFI gyártásában készült 1995-ben. Ebben négy szempont szerint mutatja be személyes kedvenceit az amerikai filmtörténetből, a rendezést elemezve a történetmesélés, az illúziókeltés, a kódolt üzenetek és az újítás szempontjából. Scorsese többek között Emeric Pressburgernek is rajongója, és a sajtóhírek szerint hamarosan egy Pressburgerről szóló dokumentumfilm narrátora lesz, amely feltehetően sokat segít majd abban, hogy a magyar születésű, de Nagy-Britanniában kiteljesedő forgatókönyvíró-rendező ismertsége tovább nőjön. Természetesen az az ideális, ha a filmek önmagukért beszélnek és a vetítések, okosan összeállított programok révén maguktól nyerik meg a közönséget, de az ismeretterjesztéssel egybekötött kurátori munka és a köztiszteletben álló, hiteles nagykövetek szerepe nem lebecsülendő. A klasszikus filmeket bemutató fesztiválok, programok növekvő népszerűsége azt mutatja, hogy a kánon nem valami halott és elvont dolog, egye nagyobb iránta az érdeklődés, és – bár Magyarországon ez még gyerekcipőben jár – mind több helyen állnak ki tekintélyes filmalkotók a filmmegőrzés ügyéért, akik jól tudják, hogy a filmek védelme és életben tartása a saját érdekük is.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/03 10-11. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15673

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -