KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
   2021/november
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Elveszett illúzió Premodern értelmiségi melodrámák 1.
• Mohi Sándor: „Minden érdekelte” Ágh István Huszárik Zoltánról
• Kránicz Bence: A láthatatlan idő formája Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Schubert Gusztáv: Kell egy csapat Magyar producerek 1.
JEAN-PAUL BELMONDO
• Ádám Péter: Ászok ásza Jean-Paul Belmondo (1933-2021)
FILM ÉS IRODALOM
• Árva Márton: Nincs tiszta lap J. M. Coetzee-adaptációk
• Földényi F. László: Szerelmi történet 1931-ből Erich Kästner / Dominik Graf: Fabian – A vég kezdete
• Kovács Kata: Szerepcsere Jelenetek egy házasságból
• Greff András: A mozigalaxis őrzői Quentin Tarantino: Volt egyszer egy Hollywood
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Földváry Kinga: Varieté a nyúlüregben Bryan Talbot: Alice in Sunderland
A JÖVŐ BIRODALMÁBAN
• Varró Attila: Hamis próféciák Dennis Villeneuve: Dűne
• Andorka György: A szférák zenéje Jóhann Jóhannsson: Az utolsó és az első emberek
FILM NOIR
• Kovács Patrik: Búcsú a tegnaptól A film noir a hatvanas években – 3. rész
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Vihar közbeni csend Karlovy Vary
FILM + ZENE
• Déri Zsolt: A zenekar és a felfedező Creation Records – A történet
KRITIKA
• Baski Sándor: Gendermetafora az élő szövetben Titán
• Roboz Gábor: A legnagyobb pech Anders Thomas Jensen: Az igazság bajnokai
• Huber Zoltán: A számok törvénye 007 Nincs idő meghalni
• Forgách András: Hableánymagány Hableány
• Kovács Patrik: Kiterítenek úgyis Eltörölni Frankot
• Vajda Judit: Károly 5-től 6-ig Tantrum
• Darida Veronika: Színház az egész Éjjeli őrjárat
MOZI
• Pazár Sarolta: Bachman tanár úr és az osztálya
• Árva Márton: Egy tolvaj lánya
• Fekete Tamás: El akartam rejtőzni
• Alföldi Nóra: Kuponkirálynők
• Pozsonyi Janka: Szenvedélyes szomszédok
• Bartal Dóra: Normális világ
• Baski Sándor: Saját lifttel a pokolba
• Varró Attila: Az utolsó párbaj
• Hegedűs Zsófia: Ainbo – A dzsungel hercegnője
• Huber Zoltán: Venom 2. – Vérontó
STREAMLINE MOZI
• Bárány Bence: Amerikai vacsora
• Roboz Gábor: Az önvédelem művészete
• Lovas Anna: Violet Evergarden: A film
• Benke Attila: Kő, papír, olló
• Varró Attila: Sosem kaptok el
• Alföldi Nóra: Bagdad Cafe
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Bűnös múltak

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A jövő birodalmában

Jóhann Jóhannsson: Az utolsó és az első emberek

A szférák zenéje

Andorka György

Az izlandi zeneszerző multimédiás művét Olaf Stapledon kozmikus távlatba helyezett grandiózus eposza ihlette.

Scherzando

A 19. századi angol teológus Edwin Abott Abott számára, bár szakmájából fakadóan bizonyára kézzelfoghatóbb fejleményekben is reménykedett, a halhatatlanságot végül egy agytekerő pamfletje hozta el: Flatland című novellája egy négyzet elbeszélésében tálalt trip két dimenzióban létező lények különös világáról, amely egyszerre a viktoriánus kor merev társadalmának briliáns szatírája, a maga végtelen letisztultságában pedig a lehető legegyszerűbb és -nagyszerűbb illusztrációja egy univerzális problémának, amellyel együtt tud érezni a kozmosz minden lénye, aki a platóni barlang – saját biológiája – foglya. Főhőse nehezen képes értelmezni egy gömb érkezését, mígnem az magával nem viszi a háromdimenziós formák országába – a „testen kívüli élmény” hatására igehirdetővé váló síkidomot azonban honfitársai őrültnek bélyegzik és bezárják.

Ha jóízűen nevetnénk a laposföldiek korlátoltságán, érdemes leszállni a magas lóról – egy tesszerakttal összeakadva (a kocka négydimenziós kiterjesztése, nem a Marvel MacGuffinja) hasonló gondban lennénk. A nyelvet a gondolkodási sémákat meghatározó keretként tételező Shapir-Whorff hipotézis „erős” értelmezésével eljátszó Érkezés (vagy az alapul szolgáló Ted Chiang novella) történetére a másik irányból is ránézhetünk: a kognitív képességek szintre hozása nélkül a megértés sem jöhet létre gyökeresen eltérő létformák között. Ha pedig így áll a helyzet, mi fontosat mondhat a fikció elérhetetlenül távoli jövőkről és világokról, amikor az akár csak száz évre előretekintő víziókat is előreláthatatlan pillangóeffektusok érvénytelenítenek kérlelhetetlenül, pedig saját biológiánkban és habitusunkban aligha változott valami? David Hilbertről járja az anekdota, miszerint megtudván, hogy az óralátogatást egy ideje hanyagoló hallgatója az egyetemet hátrahagyva költőnek állt, azt felelte: „Nem mondanám, hogy meg vagyok lepve. Sose hittem, hogy a fantáziája elég lehet ahhoz, hogy matematikus legyen.”

 

Grandioso

Olaf Stapledonra igazán nehéz ráfogni, hogy nem mert nagyot álmodni. A filozófia doktora, aki a negyvenes éveiben fordult a szépirodalom felé, 1930-ban tette le a névjegyét Az utolsó és az első emberek kétmilliárd évet átfogó kozmikus eposzával, amely szélsőségesen változó objektívvel követi nyomon tizennyolc „emberfaj” evolúciós és devolúciós ciklusait a Földtől a Vénuszon át a Neptunuszig vezető úton, és amely mellett még olyan gigantikus léptékű jövőfikciók is fehér törpének látszanak, mint az Alapítvány-sorozat. Nehezen hihető, de a debütáló könyv valójában nem is a legnagyobb vászonra festett alkotása: az 1937-es Star Makerben egy angliai dombetőről indulva, bolygók és galaxisok világain át egyre feljebb ívelve, az egész univerzum, mi több, univerzumok története tárul fel, hogy végül magával a címszereplő teremtővel való találkozásban csúcsosodjon ki ez a sci-fitől valójában már nagyon messzire távolodó, mégis párját ritkító, megbabonázó látomás.

Stapledon nevét az átlagember valószínűleg kevésbé ismeri, pedig a műfaji szubkultúrán belül majdhogynem Wells-szel összemérhető hivatkozási pontot jelent, és a maga idejében számos nagynevű tisztelője akadt, Borgestől Bertrand Russellig. Ha a közel egytucat kötetet számláló életművet lefedő egyetlen, meghatározó kulcsszót kellene megkeresni, az leginkább a „perspektívaváltás” lehetne. Mindebbe beletartozik a túllépés a – Harari szerinti értelemben vett – „humanista vallások” nézőpontján, valamint az emberi korlátok és a tudat más formái megértésének problémája (ábrázolja bár egy szuper-értelemmel bíró kutya szemszögéből társadalmat, mint egyik legismertebb regényében, a Szíriuszban, vagy épp tételezze a csillagokat hatalmas időskálán működő, öntudattal rendelkező entitásokként, mint a Star Makerben), ám mindezt nem azzal végletesen szkeptikus és pesszimista alapállással, mint később Lemnél, aki zsinórban termelte a kudarcba fulladt kapcsolatfelvétel narratíváit az Édentől a Solarison át Az Úr hangjáig, hanem többnyire éppen ellenkező előjellel. A valóság magasabb megértését kereső csoporttudat az az újra és újra visszatérő motívum, amely foglalkoztatja, legyen szó „a füstfelhő és a híg zseléállag közötti”, mágneses mezőket gerjesztő marsiakról vagy olyan végső, kozmikus világszellemekről, mint amelyekről a Star Maker vagy a Death into Life lapjain ír. Szövegei felett folytonosan ott lebeg egyfajta panteisztikus spiritualitás iránti, olthatatlan sóvárgás – számára rendre az értelmes entitások szellemi összekapaszkodása az a végcél, ami fénnyel töltené fel az univerzum rideg, részvétlen végtelenjét, jelentést adva a nagy gépezetnek.

 

Diminuendo

Stapledon emelkedett nyelvezete többnyire különös kontrasztot képez a tárgyilagosan hömpölygő, minden modernista manírt messziről kerülő, száraznak is nevezhető elbeszélésmóddal: Az utolsó és az első emberek narratív eszköze, hogy írója egyes szám első személyben szólítja meg az olvasóját, mint a jövőből érkező „sugallat” vevője, már az első könyvben kijelöli azt a váteszi szerepet, amelyben önmagát látja, ahol az irodalmi forma csupán áttetsző csomagolás, hogy a palackposta célhoz érjen. Ezt a fajta esszéisztikus víziót inkább kiszabadítani érdemes a papír és a struktúra fogságából, hagyni, hogy a súlytalanságban lebegő mondatok átmossák a hallgatót: Jóhann Jóhannsson, a néhány éve elhunyt izlandi zeneszerző, aki a 2010-es évekre Denis Villeneuve alkotótársaként lett széles körben ismert, éppen ezt teszi eredetileg élőben előadott, multimédiás előadásként megfogant projektjében, izgalmas képi kíséretet találva a szöveg új életre keltéséhez. Filmje az árapályként dagadó és visszahúzódó zene hátán meditatív utazásra hív egy emberek nélküli tájra: 16mm-es fekete-fehér képein a volt Jugoszlávia területén épült furcsa, brutalista háborús emlékművek felületei a kontextusból kiragadva ősinek és időtlennek – mi több, szinte földönkívülinek – tűnnek fel, a néző pedig óhatatlanul asszociációs játékba kezd a szöveg mentén egy-egy ég felé törő piramisforma kiszögellést, egy-egy absztrakt arcformát elnézve. A könyvből kiragadott részletek az alapműben kódaként szereplő fejezeteket kibontva, jórészt a végzetükkel szembenéző „utolsó” emberekre fókuszálnak, és a grandiózus eposzt az óriási távlatok ellenére is sokkal inkább az elmúlás melankóliáját megéneklő, a lét törékenységéhez szóló intimebb ódává finomítják.

A Star Maker írói előszavában Stapledon, már a második világháború előszelét érezve, arról értekezik, bárki, aki művészként elzárkózik a világot fenyegető veszélytől, vagy önmagát csapja be, vagy képmutató, hiszen a krízis itt van, hatalmas téttel bír, és mindnyájunkat érint. Aki hivatottnak érzi magát, szólaljon fel vagy akár fogjon fegyvert az ügyért – de az emberfaj „önkritikus öntudatát” gondozni, az emberi színjátékot a csillagok háttere előtt, a nagy egésszel való viszonyában láttatni is méltó, és talán nem kevésbé értékes feladat lehet. A nyitányban feltett költői kérdésre visszatérve: természetesen semmit nem tudhatunk a valóság elménk számára elérhetetlen szeleteiről, és képzeletünk minél messzebbre merészkedik, csak annál inkább kiütközik, mily reménytelenül az emberi tapasztalatok és fogalmi keretek közé zárt barlangrajzokat készítünk, saját világunk tükreit. Mégis hatalmas lépés pusztán az, ha üresen merjük hagyni a fehér foltokat a térképen, és kivesszük magunkat a középpontból. Körültekintve pedig elborzadunk, hogy az élvezet kedvéért elevenen főzünk meg fájdalmat érző langusztákat, hogy kényelmünk oltárán a minket követő generációkat semmibe véve tesszük tönkre a bolygót.

Az alkotó váratlan halála immáron különös fénytörésbe helyezi a (végső formájában) posztumusz kiadott művet. Van abban valami sorsszerűség, hogy Jóhannsson, aki előtt láthatóan még sok filmművészi utazás állhatott volna, éppen így tette ki a pontot a mondat végére – ez a magának való ember, aki a zenén keresztül kereste és találta meg a kapcsolatot a világgal, nehezen komponálhatott volna szebb és helyénvalóbb gyászéneket. Az elhúzódó világjárvány korában pedig, tudva, hogy amit streaming formájában fogyasztunk, valójában csak lenyomata az eredeti élménynek, éppen arra emlékeztet minket, hogy mennyire nélkülözhetetlen számunkra a „csoporttudat” akár csak azon primitív formájának megélése is, amit egy koncert- vagy mozielőadás fizikai térben való, közös befogadása jelent.

 

AZ UTOLSÓ ÉS AZ ELSŐ EMBEREK (Last And First Men) – izlandi, 2020. Rendezte: Jóhann Jóhannson. Írta: Olaf Stapledon művéből José Enrique Macián és Jóhann Jóhannson. Kép: Sturla Brandth Grovlen. Zene: Jóhann Jóhannson és Yair Elazar Glotman. Szereplők: Tilda Swinton (Narrátor). Gyártó: Zik Zak Filmworks. Forgalmazó: HBO Go. Feliratos. 70 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/11 40-42. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15098