KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
   2021/november
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Elveszett illúzió Premodern értelmiségi melodrámák 1.
• Mohi Sándor: „Minden érdekelte” Ágh István Huszárik Zoltánról
• Kránicz Bence: A láthatatlan idő formája Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Schubert Gusztáv: Kell egy csapat Magyar producerek 1.
JEAN-PAUL BELMONDO
• Ádám Péter: Ászok ásza Jean-Paul Belmondo (1933-2021)
FILM ÉS IRODALOM
• Árva Márton: Nincs tiszta lap J. M. Coetzee-adaptációk
• Földényi F. László: Szerelmi történet 1931-ből Erich Kästner / Dominik Graf: Fabian – A vég kezdete
• Kovács Kata: Szerepcsere Jelenetek egy házasságból
• Greff András: A mozigalaxis őrzői Quentin Tarantino: Volt egyszer egy Hollywood
KÉPREGÉNY LEGENDÁK
• Földváry Kinga: Varieté a nyúlüregben Bryan Talbot: Alice in Sunderland
A JÖVŐ BIRODALMÁBAN
• Varró Attila: Hamis próféciák Dennis Villeneuve: Dűne
• Andorka György: A szférák zenéje Jóhann Jóhannsson: Az utolsó és az első emberek
FILM NOIR
• Kovács Patrik: Búcsú a tegnaptól A film noir a hatvanas években – 3. rész
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Vihar közbeni csend Karlovy Vary
FILM + ZENE
• Déri Zsolt: A zenekar és a felfedező Creation Records – A történet
KRITIKA
• Baski Sándor: Gendermetafora az élő szövetben Titán
• Roboz Gábor: A legnagyobb pech Anders Thomas Jensen: Az igazság bajnokai
• Huber Zoltán: A számok törvénye 007 Nincs idő meghalni
• Forgách András: Hableánymagány Hableány
• Kovács Patrik: Kiterítenek úgyis Eltörölni Frankot
• Vajda Judit: Károly 5-től 6-ig Tantrum
• Darida Veronika: Színház az egész Éjjeli őrjárat
MOZI
• Pazár Sarolta: Bachman tanár úr és az osztálya
• Árva Márton: Egy tolvaj lánya
• Fekete Tamás: El akartam rejtőzni
• Alföldi Nóra: Kuponkirálynők
• Pozsonyi Janka: Szenvedélyes szomszédok
• Bartal Dóra: Normális világ
• Baski Sándor: Saját lifttel a pokolba
• Varró Attila: Az utolsó párbaj
• Hegedűs Zsófia: Ainbo – A dzsungel hercegnője
• Huber Zoltán: Venom 2. – Vérontó
STREAMLINE MOZI
• Bárány Bence: Amerikai vacsora
• Roboz Gábor: Az önvédelem művészete
• Lovas Anna: Violet Evergarden: A film
• Benke Attila: Kő, papír, olló
• Varró Attila: Sosem kaptok el
• Alföldi Nóra: Bagdad Cafe
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Bűnös múltak

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Jean-Paul Belmondo

Jean-Paul Belmondo (1933-2021)

Ászok ásza

Ádám Péter

Belmondo a francia film legnépszerűbb férfihőse volt.

Van abban valami túlzás, hogy azt a sztárt, aki soha semmit nem vett komolyan, és mindig is szamárfület mutatott minden tekintélynek, katonai tiszteletadással búcsúztatják az Invalidusok Dómjának díszudvarán. De talán a franciák a bizarr szertartással nem is annyira a tehetségesnek tehetséges, bár nemegyszer egyenlőtlen teljesítményt nyújtó művésznek adták meg a végtisztességet, mint inkább annak a boldog és immár soha vissza nem térő korszaknak intettek búcsút, amelynek a nyolcvannyolc éves korában elhunyt Jean-Paul Belmondo egyszerre volt jelképe és legnépszerűbb filmszínésze.

*

Jean-Paul Belmondo az életrajz szerint 1933. április 9-én művészcsaládban született (apja szobrász volt, anyja festőművész). De az a Belmondo, akit a mozivászonról ismerünk, nem akkor, hanem huszonhét évvel később 1960-ban látta meg a napvilágot, amikor a Kifulladásig jószerivel ismeretlen főszereplője, a kiérkező rendőrség géppisztolysorozata után, végig tántorog a Montparnasse negyedbeli rue Campagne-Première-en, majd, szétvetett karral és szája sarkában az elmaradhatatlan cigarettával, elterül a boulevard Raspail torkolatánál. A sztár Jean-Paul Belmondót – Jean-Luc Godard bábáskodásával – valójában ez a vajúdásnak is felfogható agónia hozta világra.

A Kifulladásig forgatásáról sokan és sokat írtak. De a színész meg a rendező sorsdöntő első találkozását talán érdemes az alkalomból felidézni. A történetet maga Belmondo meséli el a Mille vies valent mieux qu’une (Ezer élet mégiscsak több egyetlen egynél, Fayard, 2016) című önvallomásában. Godard egy kávéházi teraszon ismeretlenül megszólítja Belmondót, akit már látott pár jelentéktelen szerepben (sőt, kritikát is írt róla az Arts hasábjain), és meghívja szállodai szobájába. Belmondo eleinte bizonytalan, még az is megfordul a fejében, hogy Godard esetleg férfiakhoz vonzódik, és csapdába akarja csalni.

De egykettőre kiderül, miről van szó. Godard szállodai szobájában forgatják a Charlotte et son jules (Charlotte meg a pasija) című kisfilmet, és a kezdő rendező a férfi főszerepre akarja felkérni a kezdő színészt. Akinek nem kis meglepetés, hogy nincs se szerep, se forgatókönyv. Godard nem irányítja a színészeket, csak lehetőséget ad az állandó improvizálásra: az addig görcsösen igyekvő Belmondo ekkor érez rá először az önfeledt színészi játék ízére. A kisfilmet hang nélkül veszik fel, de mire az utószinkronra sor kerül, Belmondót már behívták katonának. Ezért a Charlotte meg a pasija férfi főszereplője nem saját hangján, hanem a svájci Jean-Luc Godard-én beszél a mozivásznon. Belmondo vesztére, mert Jacques Becker már szerepet szánt neki utolsó filmjében, a börtönben játszódó 1960-as Le Trou-ban (A lyuk), de a neki tulajdonított svájci akcentus miatt inkább lemond a színészről.

Szerencsére Godard nem feledkezik meg róla, és mihelyt producert talál első nagyfilmjéhez, megint felveszi Belmondóval a kapcsolatot. De amikor az utóbbi tudni szeretné, mégis, mi a sztori, Godard csak ennyit mond: „Egy pasiról van szó. Elköt egy autót, mert találkozni akar a menyasszonyával. Aztán megöl egy rendőrt. A végén vagy meghal, vagy megöli a lányt – majd meglátjuk.” Belmondo rááll a dologra, pedig az ügynöke őrültségnek tartja, hogy bagóért elfogadja egy forgatókönyv nélküli film főszerepét, és hogy olyan kétes hírű filmkritikussal akar forgatni, aki ismeretlen szakmában. Ráadásul úgy, hogy – Jean-Luc Godard javaslatával egy időben – egy befutott rendező, Julien Duvivier is főszereppel kínálja.

De Belmondo, aki egyszer már belekóstolt a Godard-féle forgatás megrészegítő szabadságába, semmiképpen sem akar lemondani a kalandról. Csak forgatás közben eszmél rá – bár valamennyi kétség, bizonytalanság mindvégig marad benne –, hogy jól választott. Hogy a film végül is miről szól, azt képtelen átlátni, viszont – írja visszaemlékezéseiben – „belevizelhetek a mosdókagylóba, cigarettázhatok meztelen felsőtesttel jó negyedórát az ágyban, szeretkezhetek lepedő alatt, és sértegethetem a mozi-nézőket…” Ekkora szabadságot, csakugyan, egyetlen befutott rendezőtől se kapott volna.

*

A Kifulladásig kirobbanó sikere háttérbe szorította, ha ugyan nem feledtette el teljesen az Új Hullám másik jelentős rendezője, Claude Chabrol egy évvel korábban forgatott harmadik játékfilmjét. Holott az 1959-ben bemutatott Kulcsra zárva (À double tour) kétszeresen is fontos Belmondo későbbi karrierje szempontjából. Először is azért, mert ez volt az első jelentősebb filmszerepe (Chabrol eredetileg az intellektuálisabb Jean-Claude Brialyra gondolt, ő azonban váratlanul jött betegsége miatt Belmondót javasolta maga helyett). Másodszor pedig azért, mert Belmondo a Kulcsra zárva forgatásán ismerkedik meg és barátkozik össze Chabrol első asszisztensével, Philippe de Brocával, akivel később öt filmet forgatott. Bár a filmben Belmondo jobb választás volt, mint amilyen Brialy lett volna, már itt kiütközött az előbbinek az a – későbbi kommerszfilmekben jobban kiteljesedő – hajlama, hogy nemegyszer túljátssza a szerepét.

A filmről azért is érdemes megemlékezni, mert – a közhiedelemmel ellentétben – nem a Kifulladásig celluloidszalagján, hanem itt sejlenek fel először annak a Belmondo által alakított karakternek a személyiségjegyei (féktelen jókedv, provokatív viselkedés, bolondozás, fesztelenség stb.), ami a hatvanas évektől egészen a nyolcvanas évek közepéig teljesen elbűvölte a nézőket. Mi több, a filmből a későbbi Belmondo-filmek kedvelt „kiegészítői” közül a lehajtható fedelű gépkocsi meg a szájban fityegő cigaretta se hiányzik! Végül a film azért is említésre méltó, mert a nagypolgári család nyugalmát megzavaró Belmondo a filmben Laszlo Kovács néven (a név a Kifulladásig Michel Poiccard-jának is egyik „identitása”), a magyar Szabó László partnereként, szintén ötvenhatos magyar menekült, sőt, a hatvanötödik percben magyarul is megszólal, két rövid mondatot mond, ráadásul kifogástalan kiejtéssel! Van másik magyar vonatkozás is Belmondo filmes életművében: az 1983-as A kívülálló (Le marginal) elején, amikor Belmondo Charles Dennerrel bemegy egy lerobbant külvárosi bisztróba, Papp Laci-fotót is látni a pult mögött, sőt, a jelenetben az ökölvívó neve is elhangzik (a francia színész tudvalevően nagy rajongója volt a legendás magyar sportolónak).

*

A Kifulladásig sikere rakétaként indította el a pályán. A neve összefonódik, ha nem is kizárólag az Új Hullámmal, de mindenképp a filmművészet megújhodásával. A csaknem hetven film közül, amelyben játszott, jó egy tucatot a hatvanas és kora hetvenes évek nagy neveivel forgatott. Szinte nincs is ezeknek az éveknek olyan ismert rendezője, akivel ne dolgozott volna. Jellemző erre a jó másfél évtizedig tartó korszakra, hogy Belmondo nem válogatós, hogy egyformán forgat nagy rendezővel és a filmes szórakoztatóipar márkaneveivel. Voltak ezek között a filmek között kiugró sikerek, mint például a Bolond Pierrot (Pierrot le fou, 1965), voltak csak a kritikusok által értékelt produkciók, mint a Jean-Pierre Melville rendezte Léon Morin, a pap (Léon Morin prêtre, 1961), vagy François Truffaut-tól A Mississipi szirénje (La Sirène du Mississipi, 1969), és voltak csúfos kudarcok is (például Alain Resnais 1974-es Staviskyja). A Peter Brook Antonionira emlékeztető Duras-adaptációja, a Moderato cantabile (1960) azért is említésre méltó, mert a filmben Belmondónak Jeanne Moreau a partnere, aki akkortájt a színésznők között talán legközelebb állt mind ahhoz, amit az előbbi képviselt.

Jóllehet Jean-Paul Belmondo, pályája első időszakában, még jó ideig ingázott a szerzői film meg a kommersz szórakoztatás között, a hetvenes évek elejétől-közepétől már minden energiáját a pénz meg a siker szolgálatába állítja. Hogy pontosan mikor, melyik szerzői film bukása után kötelezte el magát véglegesen és egyoldalúan a közönségfilm mellett, nem tudni. A Mississipi szirénje érlelte meg benne az elhatározást vagy Alain Resnais Staviskyja (1974)? Netalán már Jean-Pierre Melville 1963-as L’aîné des Ferchaux-ja (Az idősebb Ferchaux) után merült fel benne, hogy véglegesen szakít a szerzői film világával? Lehet találgatni. Mindenesetre döntésébe a kudarcok mellett jócskán belejátszhatott Melville-el tettlegességig menő konfliktusa és keserű csalódása Truffaut-ban.

A közönségfilmek sorozata Christian-Jaque Királylány a feleségem (Fanfan la Tulipe, 1952) sikerére pályázó Cartouche-sal (1962) kezdődik (ez volt a Philippe de Broca – Belmondo páros első bemutatkozása), de az igazi telitalálat az 1964-es Riói kaland (L’Homme de Rio). Itt jelenik meg először teljes fegyverzetben az az örökké derűs vagány fickó, aki egyszerre csibész és akrobata, Hergé-féle képregény-hős és francia ízlésre áthangolt akcióhős, és aki ettől fogva úgy lehet egyszerre zsaru vagy csirkefogó, hogy közben soha nem tagadja meg önmagát. Persze, rengeteg rutin, mesterkéltség, túlzás érződik a figurában, de van benne meggyőző erő, karizmatikus kisugárzás, sodró lendület is.

*

A Belmondo-filmeknek, mindenki mást háttérbe szorítva – ahogy erre már a cím is utal –, mindig a színész áll a mértani középpontjában, a forgatókönyvek szerzői az ő alakja köré építik fel a történetet, dialógus-írók – főleg a felejthetetlen Michel Audiard – az ő szájába adják a legjobb kiszólásokat. Nem csoda, hogy ezek a filmek annyira hasonlítanak egymásra. De van másik közös pontjuk is ezeknek a filmeknek, amiket Belmondo nagyjából a Riói kalandtól 1984-ig forgatott (Henri Verneuil: Az arany bűvöletében, Georges Lautner: Kellemes húsvéti ünnepeket). Ezek a gyakran egy kaptafára készülő, nemegyszer bizony sekélyes és többnyire olcsó humorú Belmondo-filmek így is a legnagyobb kasszasikerek (és hadd tegyem hozzá, a francia filmes szórakoztató ipar utolsó nagy bevételei) a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig ívelő két évtizedben.

Harminchárom ebben az időszakban készült filmjére átlagosan több mint egy millióan váltanak jegyet Franciaországban. De legsikeresebb opusainak franciaországi nézettsége – miként A nagy zsákmányé (Le Cerveau, 1969) vagy az Ászok ászáé (L’as des as, 1982) – öt-öt és fél millió körül mozgott. Belmondo 1971-ben saját produkciós irodát alapít, immár a gyártás egész folyamatát – sőt, egy idő után a terjesztést is – ő ellenőrzi. Ettől fogva nem a rendezők keresik meg szerepekkel, hanem ő kéri fel egy-egy filmre a rendezőket, ő választja a sztorit, ő szemeli ki a színészeket (nemritkán volt főiskolai évfolyamtársait), ő foglalkozik a reklámmal, sőt, még az általában rajzolt (nem pedig fénykép-alapú) plakátra is ő mondja rá az igent. Ez már nem is annyira filmművészet, mint inkább gazdasági vállalkozás.

Aduja még ezeknek a filmeknek, hogy Belmondónak nincs kaszkadőre, a kockázatosabb jeleneteket is ő maga alakítja. A színész mindig élvezettel, sőt, nem kevés szakértelemmel vállalta a kaszkadőr munkáját. Még az is előfordult, hogy keveselli a nehézségeket, és sokkal veszélyesebbre szabja át a feladatot. A Riói kalandban például kifeszített drótkötélen jut át – ráadásul fehér szmokingban – egyik toronyház platójáról a másikra, de a csúcs mégiscsak a Félelem a város felett (Peur sur la ville, 1974), amelyben hol ereszbe kapaszkodva és háztetőről háztetőre ugrálva, hol a párizsi metrószerelvény tetején kúszva veszi üldözőbe a sorozatgyilkost, hol helikopterről leeresztett kötélen csüngve jut be az általa betört ablakon át egy toronyház sokadik emeleti lakásába. Ferenczi Sándor és Bálint Mihály az életveszély szándékos keresését a szimbiotikus anya-gyerek viszonnyal magyarázza, illetve azzal, hogy a gyerek így próbál az anyától „leszakadni”. Mindezt nem vitatom, de a magam részéről inkább az ilyen anya-gyerek viszony eredményeként kialakuló védettség-érzést, másszóval a sebezhetetlenség illúzióját helyezném középpontba.

Ugyancsak a szoros anya-gyerek viszonnyal hoznám kapcsolatba a színész közismert szégyenlősségét is. Csupasz felsőtesttel gyakran látni a filmjeiben, de ruha nélkül szinte soha. Bár Belmondo hódítani hódít – ellentétben például Alain Delonnal – aszexuális mozihős. Már a Riói kalandban sem jelenik meg a szexualitás, nemhiába rokonítják a film főhősét Tintinnel. Amikor a tengerparton a bedrogozott, de lassan magához térő Françoise Dorléac provokatívan viselkedik Belmondóval, a férfi visszautasítón belöki a tengerbe. Mintha a figura teljesen alkalmatlan volna tartós férfi-nő kapcsolat kialakítására: nem csoda, hogy a Riói kaland utolsó jelenetsorában a női főszereplő egyszer csak eltűnik; a kimenőről a laktanyájába visszatérő Adrien/Belmondo örömmel látja viszont katonatársát, és élvezi – távol kedvesétől – az újra megtalált nyugalmat. Aligha véletlen, hogy az ágyjelenetekben mindig szégyenlősen visszafogott, és hogy jó pár filmjében gyerekek a legjobb barátai… A jelmezeket viszont – nyilván mert ez is egyfajta védekezés – nagyon szereti. De mindegy is, hogy mi van rajta, egy XVIII. századi útonálló göncei, a századfordulós vagy a harmincas évek divatja szerinti öltözék, prémgalléros bőrdzseki, frakk és cilinder, fehér szmoking, Cerruti márkájú háromrészes öltöny, katonaegyenruha, kolduscondra, bohóc-jelmez, kacér női bunda magassarkú cipővel, vagy csak egy szál maga köré csavart lepedő – Belmondo mindig Belmondo.

*

A Belmondónak szentelt elemzések általában pár szóval elintézik a krimiket, holott a vele forgatott bűnügyi filmeket véletlenül se lehet összetéveszteni a Lino Ventura vagy pláne az Alain Delon főszereplésével forgatottakkal. Míg Lino Ventura a rendőrszerepekben higgadt, rezignált és bölcs realista, aki komolyan veszi munkáját, és tiszteletben tartja a hierarchiát, a Jean-Paul Belmondo-féle rendőr – mint például a Félelem a város felett Letellier felügyelője – fesztelen, ha ugyan nem lezser férfi, aki nem utasít vissza egy kis kalandot a védelmére bízott ápolónővel. A Belmondo által alakított rendőrnek nincsenek társadalmi előítéletei. A minden tekintélyt megkérdőjelező megzabolázhatatlan individualizmus őnála furcsamód jól megfér a konformizmussal.

De van másik különbség is a Ventura által alakított nyomozó és „Belmondo felügyelő” között, nevezetesen az, hogy az utóbbinak egészen más – mégpedig erősen konfliktusos – a feletteseihez való viszonya. A Ventura által alakított nyomozót két filmben is dezavuálja a hierarchia (José Giovanni: Utolsó ismert lakóhelye, 1970, Pierre Granier-Deferre: Zsaru, isten veled, 1975), de ő mindkét esetben rezignáltan tudomásul veszi a dolgot. Nem így Belmondo, aki nemegyszer maga a megtestesült engedetlenség. Ebből a szempontból alighanem A profi (Le Professionnel) a csúcs, itt Belmondót, a francia titkosszolgálat ügynökét, mivel időközben megváltozik a politikai széljárás, felettesei egyenesen kiszolgáltatják annak a Bokassára emlékeztető afrikai zsarnoknak, akit korábban meg kellett volna gyilkolnia. És amikor a titkosszolgálat el is akarja tüntetni, mint saját cinizmusának eleven bizonyítékát, Belmondónak immár az egész francia rendőrség az ellensége…

A Belmondo-féle rendőr nemcsak a Lino Ventura által alakított felügyelőktől, de Alain Delon szerepeitől is különbözik. Jóllehet a két sztár, aki egy ideig vetélytársa is volt egymásnak, nagyjából ugyanahhoz a nemzedékhez tartozik (Delon csak két évvel fiatalabb Belmondónál), az általuk megtestesített karakter korántsem ugyanaz. Míg a Belmondo-féle karakter csupa irónia, humor, nagylelkűség, mosoly, spontaneitás, az Alain Delon által életre keltett figurákat komolyság, gőg, kegyetlenség és makacs hallgatás jellemzi. Van a Delon-féle figurákban – és ebből a szempontból mindegy, hogy kicsodák, rendőrök-e vagy bűnözők – valami mély pesszimizmus, bizalmatlanság, ha ugyan nem kétségbeesés. Meglehet, annak is ez a magyarázata, hogy míg Belmondo igazságtevő szerepeiben sohase veszi komolyan az ellenfeleit, a Delon-féle karakter kiismerhetetlenül ellenséges világgal áll szemben, és gyakran nem is tudja, mint például a Három fölösleges férfi (Trois hommes à abattre, 1983) főhőse, hogy mit akarnak tőle, hogy miért üldözik. Az extrovertált és örökké derűs Belmondo-hős valóságos antitézise az Alain Delon által alakított introvertált, sebzett lelkű és ambivalens karaktereknek, akiknek személyiségjegyei közül sohasem hiányozhat a fájdalmas melankólia.

*

A Belmondo-filmek látszólag zárt világa korántsem független a korabeli történelmi-politikai kontextustól. A Félelem a város felett paráznaság ellen harcoló prűd sorozatgyilkosa nem a semmiből lép elő. A háttérben ott vannak a Giscard d’Estaing-korszak liberális reformintézkedései, amelyeknek következtében megnyitják kapuikat az első pornó mozik és megjelennek a pornókiadványok az újságos-standok kínálatában. Nemkülönben az 1981-es A profi is azt jelzi, hogy Franciaországnak egyes fekete afrikai országokkal való piszkos ügyei immár nem számítanak tabutémának. De hivatkozhatunk a hitleri Németországban játszódó Ászok ászára (1982) is, amelyben már nácibarát franciák is felbukkannak a mozivásznon, míg Gérard Oury 1966-os vígjátéka, az Egy kis kiruccanás (La Grande Vadrouille) még célozni se célozhatott a kollaborációra. Belmondo családjában egyébként is érzékeny téma a nácikkal való együttműködés: a színész szobrász apja 1941 novemberében tagja a Weimarba látogató francia művész-delegációnak. Végezetül, talán nem túlzás azt mondani, hogy az egész Belmondo-jelenség mögött (főleg Philippe de Broca irányításával forgatott kalandfilmekről beszélek), még ott vannak a második világháború alig behegedt sebei, és ott van a fájdalmas algériai kudarc is. A Riói kaland pergő lendülete egyben az élnivágyásnak, a továbblépés igényének és a felejtés szükségletének is kifejezője…

A csaknem receptre összeállított siker-szériát egy mélabús film, Claude Lelouche 1988-as Itinéraire d’un enfant gâtéja (Egy elkényeztetett gyerek életútja) zárja. A főhős filmbeli eltűnése már egy egész korszak búcsúja. A közönségfilm Belmondo által alakított hőse a nyolcvanas évek végére sokat veszít egykori vonzóerejéből. A Belmondo – Lelouche páros 1995-ös tragikomikus Nyomorultak adaptációja is jele a hanyatlásnak. Bár készül még egy-két filmje, mint például az Idegen a házban (L’Inconnu de la maison,1992) felejthető remake-je, vagy a szintén fiaskónak tekinthető 2 apának mennyi a fele? (Une chance sur deux, 1998), de Belmondo filmes karrierje gyakorlatilag befejeződött (annál is inkább, mivel 2001-es agyvérzése után még évekig lábadozik). Ellentétben a színészi karizmáját változatlanul őrző idős Jean Gabinnel, akit úgyszólván haláláig foglalkoztatnak a rendezők, az idősödő Jean-Paul Belmondo már nem tudja felkelteni a nézők érdeklődését. Nagyjából ekkor, vagyis a nyolcvanas évek végén dönt úgy, hogy eladja filmes vállalkozását, és a mozivászonról visszaköltözik a színpadra.

De talán stílusos is, hogy az a színész, aki – igaz, csak epizódszerepekkel – színpadon kezdte, színpadon is fejezze be a karrierjét. Csak olyan darabot választott, ami neki való nagy szerepet kínált: volt Kean, a színész, volt Cyrano de Bergerac, és természetesen Feydeau nálunk is sokszor játszott kipróbált vígjátékai se maradhattak ki a sorból. A siker óriási – legalábbis az eladott jegyek nézőpontjából. 1996-ban megvásárolja a patinás Théâtre des Variétés-t, amely 2004-ig marad tulajdonában. De utolsó színházi sikerének a Théâtre Marigny a helyszíne: itt adja elő Frédérick ou le boulevard du crime című darabot, amit Eric-Emmanuel Schmitt egyenesen neki írt. Jean-Paul Belmondo utolsó színpadi tündöklésében a híres Marcel Carné-filmben is szereplő Frédérick Lemaître-t, az egész Párizst elbűvölő XIX. századi színészóriást kelti életre, nagy taglejtésekkel, harsányan, sok túlzással. De ebben a szerepében már olyan – írta annak idején a párizsi L’Express kritikusa –, mintha a Musée Grévinből kölcsönzött alakmása volna egykori önmagának.

Körülrajongott, körülünnepelt színész volt, mindennél jobban szerette a sikert, a tapsot, a nevetést, és ezért mindent fel is áldozott, a fiatalkori álmokat is ideértve. Mintha egész életében csaknem lehetetlen szintézisre törekedett volna, arra, hogy összebékítse a szerzői mozit a közönség-mozival, a vígjátékot az akciófilmmel, a nevetést a tragédiával, a gondolatiságot az akcióval, a könnyed szórakoztatást a művészettel. Ő egyszerre akart tetszeni a vájt fülű értelmiségnek meg a Renault-gyári munkásnak, a kritikusoknak meg a bolti eladóknak. Volt rendező, akinek ez sikerült is, neki nem. Ezzel a kudarccal lehet, hogy ő is tisztában volt. Lehet, hogy ezért tért vissza élete alkonyán a XIX. századi szerzőkhöz, Alexandre Dumas-hoz, Georges Feydeau-hoz és Edmond Rostand-hoz, akiknél a kifinomult szellemesség meg a virtuozitás még nem állt olyan éles ellentétben az önfeledt szórakoztatással.

*

A franciák belle mort-nak nevezik azt, amikor valaki nem évekig tartó súlyos betegség, nem hosszan elhúzódó agónia után, hanem élete alkonyán minden szenvedés nélkül egyszer csak jobblétre szenderül. A sors a nyolcvannyolc éves színésznek 2021. szeptember 6-án megadta ezt a kegyet. De hát már Jean-Luc Godard is mondta, a Kifulladásig fentebb említett utolsó jelenetére utalva: „Jean-Paul Belmondo azoknak a ritka színészeknek egyike, akik tudják, hogyan kell meghalni…”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/11 18-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15093