A jövő birodalmában

Dennis Villeneuve: Dűne

Hamis próféciák

Varró Attila

Villeneuve science-fiction adaptációi minden erényük ellenére hátat fordítanak a műfajuknak.

A science fiction leginkább abban különbözik valamennyi fantasztikus műfajtársától, hogy nem a mesékben, inkább a tudományban hisz: legyenek bármilyen földtől elrugaszkodottak történetei, nem érik el a szökési sebességet a ráció gravitációjából. Népszerűsége így aztán szorosan összefügg a közönsége hitével a tudomány hatalmában, a meggyőződéssel, hogy a képzelet csodái kartávolságba hozhatóak a természet törvényeinek megismerésével, megértésével és felhasználásával az emberiség javára. A sci-fi, képviseljen bármilyen minőséget, ameddig megmarad a műfaj keretein belül, mindig egyfajta tanító: miközben lenyűgöz fantasztikus képeivel festett üvegdíszletektől CGI-effektparádékig, szemléltető ábraként figyelmeztet a fejlődés árára. A jó sci-fi pedig ennél is többet tesz: gondolatkísérletein keresztül kényelmetlen kérdésekkel szembesít minket saját jól belakott világunkról, amelyeket nem árt fontolóra venni a történet mélyebb megértéséhez. Kit érdekelnek a Csillagközi invázió sajtszagú óriásrovar-csatái, ha közben precíz oktatóanyagként szolgál a hatalom propagandagépezetének működéséről: az ellenségképen keresztül gyakorolt tömegmanipulációról és a szavazóképességhez előírt agymosásról? Mit számítanak a Videodrome gyomorforgató video nasty-borzalmai, ha közben agyfürkésző McLuhan-professzora profetikus fejtágítókat tart arról, mi vár az emberi tudatra a virtuális valóságokba merülve? Vajon hol tartana most a világ, ha annak idején a közönség többet látott volna a Zöld szója konzervdobozos kannibalizmusában hatásvadász figyelmeztetésnél a túlnépesedés veszélyére és felismeri benne a saját konyháját is érintő metaforát? Mindennek fényében soha nem volt még olyan égető szükség jó sci-fikre, mint a 21. század nyitányán, amikor az emberek nagy része továbbra is úgy él, mintha nem lenne holnap, miközben évről évre biztosabb, hogy tényleg nem lesz.

Vérbeli science-fiction filmet készíteni manapság több, mint billiódolláros franchise-ok életben tartása pompás látványparádékkal (Star Wars/Star Trek-univerzum), a zsenitudat ápolását szolgáló szerzői kihívás (Christopher Nolan) vagy – bármily nemes – aktuálpolitikai célokat szolgáló propaganda gyártása (Elysiumtól Monstersen át Fekete párducig). Egyfajta filmkészítői felelősség saját jövőnk érdekében: nem csupán közvetlen módon, tartalmi téren, de a tudomány hitelének megőrzésében – vagy inkább lassacskán visszaállításában – egy olyan nagyközönség körében, amelynek tagjai szívesebben hallgatnak légből kapott konspirációs teóriákra, mintsem komolyan vegyék az orvosok, természettudósok, közgazdászok szakvéleményét. És ugyan ki lenne alkalmasabb erre a nemes feladatra egy intim művészfilmes közegből (Maelström) érkező, társadalmi drámákra érzékeny (Felperzselt föld) független auteurnél, aki álomgyári bemutatkozásaiban is megőrizte ifjonti erényeit legyen szó elmélyült thrillerről (Fogságban) vagy gazdagon árnyalt gengszter/zsaru drámáról (Sicario)? Dennis Villeneuve közelmúltbeli elköteleződése a science-fiction mellett a műfaj talán legnagyobb ígéretét jelentette az elmúlt évtized hollywoodi stúdió sci-fijében, amely túllendítheti a zsáner nagyközönséget célzó hányadát a franchise-határokat feszegető óvatos revíziókon (Star Wars zsiványoktól Thanosig) és bő lére eresztett szerzői vívódásokon (Csillagok között, Csillagok határán, Út a csillagokba) – a természet és társadalom kérlelhetetlen törvényszerűségeinek tiszteletére tanítva vagy akár csak a világunkat irányító józan kauzalitások szigorát érzékeltetve az elmúlt évtizedet eluraló fantasy-csodavárás multiplex-világában.

Körkörös írás (Érkezés)

Villeneuve azonban már az Érkezés sci-fi debütjével bebizonyította, hogy elsősorban nem a műfaj szellemi kihívásai izgatják: miközben a film látszólag ércesen zengő óda a tudomány diadalához a politika felett, örömteli elkötelezettséggel hirdetve a globális összefogás szükségszerűségét a jövőnk érdekében, erőteljesen leegyszerűsíti a forrásnovella alapgondolatát, amely lenyűgöző kapcsolatot teremt természettudomány (fizika) és társadalomtudomány (nyelvészet) között. Ted Chiang írása (Életed története) a Fermat-elv kijelentésére építve (a fénysugár minden közegben olyan pályát követ, hogy a legrövidebb idő alatt egye meg az utat) egy olyan földönkívüli intelligens életformát mutat be, amelynél szimultán módon működik az időérzékelés, nem pedig lineárisan, mint az emberiség esetében: ideillő analógiát használva, míg az ember olvassa az időt, akár egy könyvet, addig a látogatók nézik, akár egy képet. Múlt, jelen és jövő egyidejűségét tükrözi a vizualitásra épülő kommunikációjuk is: ideogrammákkal társalognak, amelyek bonyolult mondathálózataiban minden vonás helyét előre tudják – mintha csak valaki egy Scrabble játszmában kezdettől úgy helyezné el a szavakat a táblát, hogy pontosan tisztában van a végső teljes képpel. Chiang alapötlete szerint a hősnő a nyelv elsajátításával képessé válik erre a gondolkodásra, ez azonban a novellában semmi más célt nem szolgál, minthogy a lánya tragikus halálának gyászmunkáját kiterjessze a lány egész életére, egyfajta nem-lineáris tudatfolyamban ötvözve a nő édesbús emlékeit a nyelvtanulás izgalmas szellemi folyamatával.

Mint ennyiből is kitűnik, a Chiang-elbeszélés tulajdonképpen tökéletes metaforája az irodalmi művek mozgóképes adaptációjának: a hősnő filmadaptátor, aki a lineárisan követett mondatokat szimultán befogadott képekre cseréli. Nem az események sorrendjét adja vissza, hanem a történet lényegét jeleníti meg egyetlen komplex látványegységben. Villeneuve azonban nem méregdrága kísérleti filmre kapott pénzt és sztárokat Hollywoodtól, így aztán a forgatókönyv az alapszöveg emlékfolyamát (melodráma) és a tudományos megismerési folyamatot (science-fiction) felturbózza egy sorvezetőként szolgáló harmadik szállal, amely takaros thrillerként pörög, a történet végére teljesen felülírva a szimultán időbefogadás logikáját – noha az jelentette az Életed története intellektuális élményét, valamint leglényegét tartalmi és formai téren egyaránt. Nem csupán arról van szó, hogy az Érkezés kör-dizájnú írásformája a sorsdöntő nagyjelenetben éppen úgy lineáris szekvenciákban jelenik meg, mint bármilyen emberi írásmód latin ábécétől a japán kandzsikig (a mondatok nem egyetlen nagy kört alkotnak, hanem körök sorozatában ábrázolódnak), még csak nem is arról, hogy a thriller határidődramaturgiája (a kínai ultimátum) és a történet legvégére helyezett érzelmi csattanó (az apa személye) egyaránt a lineáris dramaturgia látványos tanúbizonyságai – Villeneuve adaptációja a sci-fik egyik közkedvelt tolvajkulcsát jelentő idő-paradoxon olcsó truvájával fosztja meg anyagát elgondolkodtató drámai alapkérdésétől (miért nem próbálom megváltoztatni a jövőt, ha előre látom tragédiáit?) – ráadásul a tudomány nimbuszát is áthelyezi a hatalom homlokára (a diadal végső soron a kínai tábornoktól származó kulcsmondatnak köszönhető).

Közeli Nexusok (Szárnyas fejvadász 2049)

Míg az Érkezés esetében Villeneuve a könnyebb utat választva – és a nagyköltségvetésű filmek kemény piaci igényeihez igazodva – mindössze az adaptáció kiadós mediális kihívása elől tért ki, midőn egy képként működő, komplex irodalmi anyagot írott szövegként működő, eseménydús filmtörténetté egyszerűsített, következő műve, a Szárnyas fejvadász 2049 esetében már a folytatás-gyártás primitív futószalag-törvényeihez igazította hozzá a kezébe adott klasszikust. Adaptációs tekintetben Ridley Scott Szárnyas fejvadásza is feláldozott jó néhányat a Philip K. Dick alapregény műfaji érdemeiből (lásd az álrendőrök komplex kínai doboz-ötletét vagy a Mercer-vallás virtuális valóság-motívumát), cserébe azonban meg sem próbált cselekményhű felmondása lenni egy kétségkívül zseniális irodalmi műnek. Scott és a Fancher-Peoples írópáros pontosan azt tette az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? szövegével, amit Villeneuve nem tett Ted Chiang novellájával: kiemelte a sci-fi alapkérdést (mitől válnak gépeink egyenrangúvá velünk?), és központi motívumait (replikáns fejvadász, érzelmes androidok, empátiateszt, Nexus femme fatale) és olyan jövőképet festett belőlük, amely sokkal inkább érzelmi atmoszférájával és gondolati tartalmával ragadja meg a nézőt, mintsem az akciókkal feldúsított thriller-sztorijával. A Szárnyas fejvadász 2049 buzgón átveszi az eredetiből ezt a látványcentrikus megközelítést, hosszan kitartott, míves képei és borongós soundtrackja hibátlanul hozzák a folytatástól elvárt feeling-et, ugyanakkor a science-fiction is csak mutatós mázként csillog egy lényegét tekintve melodramatikus jövőmesén.

Míg az 1982-es alapfilm korszakalkotó sci-fi vonása abban rejlett, hogy Nexusai túlléptek filmrobot-felmenőik hű szolgáin/ádáz gyilkosain és egyfajta harmadik stádiumként elérték (sőt Roy és Rachel esetében meghaladták) humánum terén az emberi szereplőket, addig Villeneuve filmje ugyanennek az állításának nyomatékosabb kijelentésén kívül (a főhős-pozícióba emelt Nexus komplex érzelmi életének bemutatásával) nem kínál semmit a tudományos-fantasztikum terén. A Szárnyas fejvadász 2049 helyenként még elődjénél is meghatóbban és kifejezőbben ábrázolja a gépember-lét fájdalmait, és kegyetlenebb, kiábrándítóbb képet fest az emberi szereplők embertelenségéről jéghideg főnöknőtől zsarnok iparmágnáson át a kiégett Deckardig – de pusztán azzal, hogy a korszerűség jegyében mesterséges lényei között éppen úgy akad klasszikus robottestű és modern virtuálhúsú („nem csíped egy igazi lányokat?”) nem tesz mást, pusztán vadonatúj ezüstpapírba csomagol egy fél évszázados alapgondolatot. A sci-fi téma tekintetében a Szárnyas fejvadász valódi folytatása már 2013-ban elkészült: Spike Jonze A nője konzekvensen és kreatívan gondolta tovább az ember és mesterséges teremtménye érzelmi kapcsolatának buktatóit (amelyet Villeneuve le is nyúl a filmje egyik érzelmi tetőpontját jelentő prosti-jelenetben), miközben épp csak egy elektronikus tyúklépést tett a kortárs valóságtól a jövő felé.

Érdekes módon a Szárnyas fejvadász 2049 egyetlen tudományos-fantasztikus továbblépése az eredetitől, a „gépanya-szülte replikáns-ember hibrid” motívuma bizonyítja legékesebben a film álomgyári adaptáció mivoltát. Noha ezúttal eredeti forgatókönyvből készült történetről van szó (a Jeter-féle irodalmi folytatások filmre írása helyett), a két és fél órás mű számos motívuma, sőt egész jelenete tekinthető a Scott-opusz egyfajta remake-jének– amelyek ráadásul időbeli sorrendjük tekintetében is nagyjából követik az alapfilmet (lásd az A dolog 2011-es prequeljének hasonló esetét). A Voight-Kampff tesztet megidéző baseline-vizsgálat, az origami egyszarvú helyébe lépő falovacska, a Nexus-lány csalárd flörtje az első találkozásnál, a feketepiaci analízis, a vegas-i képelemzés, a Decard/replikáns összecsapás a kihalt épületcsodában és végül a Nexus szívszorító halála (eső helyett hóesésben) – csupa népszerű elem felsorolása a klasszikusból, híven a kortárs álomgyári gyakorlathoz, amely a folytatás lényegét a sikeres mémek újrahasznosítának maximalizálásában látja. Ennek fényében a Villeneuve-film mémkészlete alapján félig remake (az emberi előd másolása), félig sequel (a továbblépést jelentő Nexus-modell eredeti elemei): alkotója egyszerre használta a bevált ipari stratégia kockázatkerülő biztosítékait (ami egyszer elkelt, azt másodjára is eladhatod némi fazonigazítással), és az innováció kínálta pszeudo-eredetiség előnyeit (írjunk bele VR-t, drónt, Blackout-ot, álomtervezést, Pinokkió-szindrómát és Messiás-várást). Temérdek érdemén túl a Szárnyas fejvadász 2049 science-fictionként kudarcot vall, mivel rendezőjét jobban érdekelte egy negyven éves zsánerklasszikus aktuális közönségigényekhez igazított, élménydús újrafelmondása (legyen szó páratlan technikai kivitelezésről, túlcsorduló melodrámáról vagy csodavárásról), mint a mai problémák mentén történő újragondolása és a közönség kimozdítása a műfaji komfortzónájából – akár ökológiai téren (három évtizednyi globális felmelegedés múlva az óceánparti Los Angelest nem égből jövő vízözön fogja fenyegetni), akár társadalmi disztópia tekintetében (nagyjából ekkor éri el a Föld népessége a maximumát, 10-11 milliárdos létszámmal), akár technikai vonatkozásban (ellehetetlenült energiahelyzettől a virtuális létbe történő tömeges visszahúzódásig).

Messiásra várva (Dűne)

Lévén az idei Dűne mindössze a teljes cselekmény első felét dolgozta fel, egyelőre csupán a Villeneuve által újraálmodott Frank Herbert-univerzumról lehet érvényes megállapításokat tenni: az alapregény komplett adaptációja még a jövő zenéje. Ám a 150 percnyi történetből (amely a Paul-Jamis párbajnál, azaz a 600 oldalas könyv 350. oldala táján ér véget) már így is világosan kitűnik, hogy Villeneuve nem csak megőrizte eddigi távolságtartását a science fiction klasszikus műfaji elvárásaival szemben, de immár beállt a kortárs hollywoodi fantasztikumon eluralkodó fantasy hívei sorába. „Te nem voltál tanúja a csodának” – jelenti ki megsemmisítő erejű ítéletét a Szárnyas fejvadász 2049 első replikáns-áldozata a főhősnek, arról csodáról, amely a bő kétezer évvel ezelőtti szeplőtelen fogantatáshoz hasonlóan ismét egy megváltót hozott a világra – ez a megváltó azonban a Tyrell Corp kutatólaboratóriumában végzett kísérletek sci-fi teremtménye. Herbert regényének megtestesült csodája, az emberiséget új utakra vezető Kwisatz Haderach úgyszintén tudományos eredetű, egy genetikai fajnemesítés eredménye – Villeneuve adaptációjában azonban Paul kezdettől lázad az ellen, hogy egyfajta kitenyésztett messiás, „a terv része” legyen, amelyen keresztül befolyásolni, irányítani, akár kizsákmányolni lehet a Dűne sivatagi népét: a Bene Gesserit-program motívumában a tudomány és a neokolonializmus közé azonnal egyenlőségjel kerül. A főhős tudomány elleni fegyverét az Arrakis világa jelenti a maga fantasztikus természeti csodáival, a mindent átható misztikus fűszerrel és a Teremtőnek tekintett homokférgekkel, a Shai-Huluddal (amelyet a film végén egyfajta gigászi isteni szemként ábrázol a rendező).

Miközben Villeneuve a „hű adaptáció” jegyében sorra kihúzza az alapregény komplex politikai manővereit kifejtő – IMAX-vásznakon nem túlzottan érvényesülő – párbeszédes jeleneteket (sőt olyan konspirációs elemektől is megfosztja a történetet, mint a fűszerkombájn elleni szándékos szabotázs), ezzel párhuzamosan megnöveli az álmok számát és jelentőségét a nyitómondattól („Az álmok üzenetek a mélyből”) a jövő-látomásként megjelenő féreglovaglásig a zárlatban. Első Shai-Hulud élményétől kezdve Paul számára az Arrakis a csodás látomások földje: de szó sincs arról, hogy Villeneuve a megosztó Lynch-adaptációhoz hasonló szürreális víziókba fordítsa Herbert szigorúan lineáris nagyeposzát, inkább csak ellenpontozza a következetesen letisztított és áramvonalasított kalandnarratívát ezekkel a rendszeresen felbukkanó fantasztikus közjátékokkal végzetes sivatagi lányról, eljövendő kishúgról, rejtélyes fekete tanítóról és egy univerzumot felperzselő dzsihadról, amelynek a hős áll az élén. Ugyanakkor nem csak az alapregény összetett politikai allegóriáját redukálja minimálisra (megfosztva elavult reflexióitól a közel-keleti olajpiac világpolitikai szerepéről, ahol a sivatagban rejtőző és üzemanyagként szolgáló fűszerért elkeseredett küzdelem folyik a nyugati nagyhatalmak, orosz főgonosz és az őslakos beduinok között), de a sci-fi motívumokkal sem bánik nagyobb könyörülettel, legyen szó a mentátok racionális szuperelemzőiről (Thufir „gondolkodó gépe” a filmben egyszerű tanácsadó), műholdas időjárásszabályozásról és bolygószintű ökológiai átformálásról (amelyek a kihagyott fogadás-jelenet legnagyobb áldozatait jelentik) vagy akár a Navigátorok által végrehajtott térugrásról (amelynek nem csak a leginkább szöveghű Sy-Fy tévésorozat szentelt saját jelenetet, de még Lynch verziója is, sőt az utóbbi tovább növelte a sci-fi elemek számát, többek között a hangfegyverrel).

Első két és fél órája alapján Villeneuve Dűne-filmeposza hasonló kompromisszumot jelent, mint előző két zsáneradaptációja. Szerzője tisztában van vele, hogy régen magunk mögött hagytuk már a 80-as éveket, midőn a hollywoodi stúdiók a Szárnyas fejvadásszal és Lynch-Dűnével még a gondolkodó ember számára készítettek nagyköltségvetésű sci-fiket – mára a tudományos fantasztikumban jócskán elbillent a mérleg az utótag felé. Így Villeneuve nem is próbál olyan fősodorbeli auteurök, mint Nolan vagy Alex Garland (Ex Machina, Expedíció) módjára szembemenni a nézőszámok számumjával: a világépítést a díszlettervezésre hagyja, extrapolálás helyett beéri néhány aktuális frázissal a természet szentségéről – ugyanakkor formai téren látványosan megtagadja a kortárs Disney-fantasztikum akcióorientált, csúcsra pörgetett trendjét. Agyas sci-fik készítése helyett inkább a zsigeri élményhatásokra és szívszorító drámára helyezi a hangsúlyt – hol van már a Next Floor rövidfilm szó szerint és átvitt értelemben többszintes társadalmi sci-fi allegóriája? –, hogy a lírai lassításokkal, lélegzetelállító óriástotálokkal és meditatív álommontázsokkal komótos tempót és fenséges grandeurt kínáljon királyi tudományos-fantasztikus művei felmagasztalására, leplezve meztelenségüket. Nem vitás, hogy a Dűne 21. század eleji adaptációja a kor kiemelkedő mozieposza, pazar Arábiai Lawrence tevék helyett homokférgekkel – de épp úgy nem reflektál mai világunk geopolitikai változásaira (ahol a kőolajszármazékok már rég nem győztes fegyvert jelentenek a Harmadik Világ kezében történelmi elnyomóik ellen), mint fenyegető ökológiai krízisére (ideje lenne végre Hollywoodban elővenni J.G. Ballard korai éghajlati disztópia-trilógiáját), sőt még annyi tisztesség sem szorult készítőibe, hogy a globális piaci igényeket szolgáló etnikai diverzitást a színészválasztásnál kiterjessze a Herbert-regény modelljét jelentő arab népekre (sőt ki is gyomlál néhány alapvető közel-kelti terminust a műből, mahdi-tól dzsihadig). Tekintve, hogy a második rész – bölcs piaci döntéssel – egyelőre a forgatásnál sem tart, a közvélemény reakciói sokat módosíthatnak ezen a képen, az viszont már ennyiből is látszik, hogy Dennis Villeneuve mégsem lesz a science-fiction álomgyári Lisan al Gaib-ja, három lebutított és feldíszített adaptációval a tarsolyában nem több egy újabb hamis prófétánál.

DŰNE (Dune) – amerikai, 2021. Rendezte: Dennis Villeneuve. Írta: Frank Herbert regényéből Jon Spaiths, Eric Roth és Dennis Villeneuve. Kép: Greig Fraser. Zene: Hans Zimmer. Szereplők: Timothée Chalamet (Paul), Rebecca Ferguson (Jessica), Oscar Isaac (Leto), Josh Brolin (Gurney), Tendaya (Chani), Stellan Skarsgard (Harkonnen), Jason Mamoa (Duncan), Javier Bardem (Stilgar). Gyártó: Legendary Pictures. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 155 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2021/11 36-40. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15097

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -