Kritika

Örök lenyomat

Elveszett Paradicsom

Varró Attila

Az Örök lenyomat radikális továbbgondolása a leszbikus kosztümös drámák egyre népszerűbb trendjének.

A tömegfilm története Hollywoodtól Tokióig tele van kérészéletre ítélt ciklusokkal, amelyeknek csak alig pár százalékából válik évszázados műfaj vagy évtizedeken átívelő szubzsáner. Vajon ki emlékszik már a túlvilági romkom-fantasy hullámra a 80-as évek nyitányáról, a fél évszázada felvirágzó agyprogramozós sci-fi/thrillerekre vagy a hidegháborús évek óriásrovar-inváziós katasztrófa-opuszaira? A sikeres sémák instant másolásának hosszabb távú hatékonysága immár nem annyira az újrahasznosításból élő gyártók gazdasági érdekein, mint inkább a folyton újra vágyó közönség érdeklődésén múlik: míg a 30-as évek mozinézőit a szűkebb filmkínálat toleránsabbá tette a folytonos ismétlődésre, manapság az iszonyú túlkínálatban ciklus legyen a talpán, amely megéri ötödik születésnapját. Épp ennél a jeles pontnál tart az egyik legvitatottabb kortárs filmciklus, amely szórványos előképek után 2015-ben ütötte fel fejét a filmvilágban, Nagy-Hollywoodtól (Carol) a tévés filmpiacon (Bessie) át az európai művészfilmig (The Girl King), majd az elmúlt 2-3 évben legalább féltucatnyi fősodorbeli alkotást produkált (Lizzie,Vita és Virginia, Tell it to the Bees, Carmilla, Colette, Wild Nights with Emily, Summerland, World to Come), köztük számos nemzetközi fesztiválsikerrel (A kedvenc, A szolgálólány, Portré a lángoló lányról). A „leszbikus kosztümös dráma” ciklusa idén már a minden komolyabb társadalmi jelenségnek kijáró Saturday Night Live-szkeccsig is eljutott, amely jó szokása szerint maroknyi klisére redukálta a friss trendet, ám ezek precíz zanzáját adják: valamikor a 19. század derekán elegáns, ám visszahúzódó úrihölgy vérszegény ujjai félénken megsimítják a csábító nő kézfejét, miközben a háborgó tenger tajtékai egy titkon beteljesülő és bukásra ítélt románc ígéretével permetezik remegő ajkaikat. Habár maguk a filmek valamivel színesebb összképet mutatnak a paródiánál, legyen szó műfajokról (akad a kínálatban vámpírmese, westerndráma, átverős thriller és romkom) vagy stílusjegyekről (intim szubjektívtől groteszk szatirikuson át minimalista rögvalósig), a ciklushoz tapadó közhelyek érvényes problémákra világítanak rá a leszbikus románc és a kosztümös múlt ellentmondásos kapcsolatában.

Noha a férfi homoszexualitás fősodorbeli karrierjének is megvoltak a maga egzotikus (fél)múltba helyezett zászlóshajói (Maurice, Querelle, Another Country), amelyek nagyban hozzájárultak a 80-as évek meleg hullámának térhódításához, a „gay period drama” sosem vált ciklussá. Egyfelől sosem tömörült rövid időn belül 2-3 alkotásnál népesebb csoportba, másfelől felhozatala nem szorítható semmiféle szűkebb skatulyába: hőseik és világuk sokkal változatosabb, mint a borongós, fűzőbogozgató vidéki hölgyeké. Ugyanakkor az elmúlt pár év mainstream leszbikus filmjei szokatlanul nagy arányban játszódnak legalább fél évszázaddal a jelenkort megelőzően, ráadásul főalakjai többnyire a társadalmi elithez tartoznak, akár az uralkodó osztály tagjai (netán uralkodók), akár vagyonos polgárok, akár rangos művészek – valamint egy kivételtől (Bessie) eltekintve: fehérek. Márpedig ez teljesen elüt a kortárs filmvilág elszánt törekvésétől a diverzitásra, méghozzá éppen egy olyan témában, amely lázadást jelent a hagyományos (hetero)normatív szemlélet ellen.

Miközben ezek a – többnyire valós, sőt akár történelmi – hősnők fontos kulturális szerepet töltenek be a jelenben (bizonyságul szolgálva arra, hogy a női homoszexualitásnak is megvan a maga tekintélyes, sőt rangos múltja), ugyanakkor el is terelhetik a figyelmet a jelen problémáiról, egy olyan ókonzervatív korba helyezve a történetet, amelyet könnyen letűnt időknek tekinthet a mai néző, társadalmi korlátait és ellenérzéseit egy kalap alá véve a gőzhajókkal, torokgyíkkal és rabszolgasággal. Ám a kosztümös filmek eredendő műfaji távolságának, elemeltségének ez esetben is két oldala van: eszképizmusuk nem csupán annak köszönheti népszerűségét, hogy egérutat kínál a kortárs problémák elől, de annak is, hogy olyan világba repít, ahol a komolyabb akadályok a mainál jóval romantikusabbra színezik, szenvedélyesebbé varázsolják a leszbikus viszonyt – ahogy a gőzhajók kalandosabb élménnyé teszik a tengeri utazást vagy a rabszolgaság hősiesebbé egy blaxploitation western főhősét. Az összképet tovább árnyalja, hogy ezek a filmek elvétve (lásd a Tell it to the Bees kiadós melodrámáját) foglalkoznak az adott kor homofóbiájával – inkább a szerelmes nők személyes problémáira összpontosító finom portrék: a szerelem nélküli házasság, a kemény fizikai munka és a fojtogató elszigeteltség poklából talál menedékre egymásban a The World to Come két vadnyugati telepes-felesége, A kedvenc udvarhölgyeinek életét inkább a rivalizálás, mintsem a nemi előítéletek komplikálják, a Summerland hősnőit az anyaság iránti vágy szakítja el egymástól, és Lizzie Borden is inkább nyereségvágyból ragad fejszét, mintsem apja vaskos hímsovinizmusát megtorolni. A ciklus inkább a progresszivitás, mintsem a problémakerülés fényes tanúbizonysága: miként a New Black Cinema rasszizmus-kritikája sem az egyetlen érvényes téma egy fekete filmkészítő számára, úgy a leszbikusokról szóló filmek nézőközönségét sem kizárólag a társadalmi kirekesztettség érdekli.

Akár egy röpke ciklus létrejöttéhez is széles közönségtábor szükségeltetik, mint ezt a férfi homoszexualitás tömegfilmes kudarca bizonyítja ezen a téren (legközelebb talán a meleg musical került hozzá a 2000-es évek elején). A leszbikus kosztümös dráma friss közkedveltségét főként annak köszönheti, hogy nem kizárólag (vagy akár elsősorban) leszbikusokat csábít: a múlt romantikus díszleteibe helyezett nőszerelem legalább annyira vonzónak bizonyul a szerelemre éhes hetero nőközönségnek is, akik mind kevésbé látják a férfinemben a partnert a mély és tartalmas románcokhoz. Ezeket a filmeket nem csak a (múltban) tiltott szerelem izgalma köti össze, de az is, mennyire kiszorulnak belőlük a férfiak: maximum az antagonista hálátlan szerepével kell beérniük (Carol, Lizzie, The World to Come), de az esetek többségében semmiféle dramaturgiai jelentőséggel nem bírnak a cselekményben, korfestő mellékalakok, párvonalas skiccek, passzív biodíszletek. Noha a ciklus sikerkarrierje a Carollal indul, valódi origója az egy évvel korábbi The Duke of Burgundy apró gyöngyszeme, amely nem csupán komplex és provokatív módon ábrázolja hősnői kapcsolatát, de egy időn kívüli, férfi nélküli álomvilágba helyezi őket. Ez a szerelmi/szexuális nőutópia fűzi egybe és teszi népszerűvé ezeket a filmeket: a természeti szimbólumok (méhek, virágok, tenger) és művészeti motívumok (portréfestés, versírás, tánc) garmadával megpakolt pompás miliő, amellyé a hősnők átformálják maguknak a törvény és hatalom szmogjában fuldokló valós világot – még ha csak rövid időre is. Ugyanez az oka, hogy a boldog vég elsődleges jegye a ciklusból leginkább kilógó – mellesleg férfirendezőhöz kötődő – daraboknak (Szolgálólány, Kedvenc): a heteroszexuális női közönség számára a leszbikus kapcsolat nem rég vágyott önmegvalósítás, csupán kurta menekülés a hétköznapok elől – néhány idilli pásztoróra, ahol egy kicsit nem kell feleségnek és dolgozó nőnek, háziasszonynak és anyának lenni.

Az idei év eddig legjelentősebb hozzájárulása a ciklushoz (cannes-i bemutatóra vár Paul Verhoeven 17. századi apáca-románca, a Benedetta) különösen izgalmas darab, főként mivel egy homoszexuális férfi-rendező alkotása, aki debütfilmjével, a 2017-es God’s Own Country-val már elkészítette a leszbikus kosztümös románc szinte tökéletes gay-revízióját: a saját ifjúkori élményeit feldolgozó meleg románc egy yorkshire-i gazdacsalád fia és egy román idénymunkás között csatakos, trágyás tanyasi édenkertben zajlik, látványos természeti szimbólumokkal, ám a jelenbe helyezve, naturalisztikus képsorokkal és óvatos happy enddel. Francis Lee második filmje, az Örök lenyomat már alaptémájával is igen merészen bánik: hősnője, a 19. századi női természettudós és fosszília-gyűjtő Mary Anning – akárcsak A kedvenc Anna királynője vagy a Wild Nights with Emily Dickinsonja – távolról sem számít bizonyítottan leszbikusnak, így aztán a sztori pár hetes románca Anning és egy tudóstárs elhanyagolt felesége, Charlotte Murchison között afféle (lehetséges) queer fantáziavilágba helyezi valós hőseit. Ugyanakkor Lee több tekintetben eltér a nagyobb közönségnek szánt nőutópiáktól: nyoma sincs a múlt megkapó díszletvilágának, a szilaj hullámok csapdosta partszakasz, ahol hősnőink a megkövesedett maradványokat keresve egymásra találnak – pár napsütéses percen kívül (az első szex után) – kopár és nyomasztó munkahely, sőt egy migráns orvos személyében fontos és pozitív férfialak is helyet kap a cselekményben. Noha ezúttal is szinte minden jelenetre jut egy árulkodó állat-jelkép (rabul esett bogarak, gyermekpótló porcelánállatkák és gondosan dörzsölgetett ammonitesz-spirálok) vagy érzéki töltetű tenger-metafóra, az író-rendező csábító romantizálás helyett megőrzi apró epizódokból kibontakozó, szikár elbeszélésmódját és keresetlen, naturalisztikus stílusát (a szeretkezések fényévekre vannak a ciklus finomkodó, esztétizált szexjeleneteitől). Az Örök lenyomat radikális továbbgondolása a leszbikus kosztümös drámák trendjének: habár sokat megőriz bevált kliséiből, édenkertje nem az elődök mélabús/melodramatikus eszképizmusának szülötte, inkább egy merőben inkompatibilis emberpár első pillanattól elveszett paradicsoma, akiknek közös boldogságát azonos nemüknél, eltérő vagyoni helyzetüknél, társadalmi különbségeiknél is erősebben gátolja saját személyiségük.

ÖRÖK LENYOMAT (Ammonite) – brit, 2021. Rendezte és írta: Francis Lee. Kép: Stéphane Fontaine. Zene: Dustin O’Halloran és Volker Bertelmann. Szereplők: Kate Winslet (Mary), Saoirse Ronan (Charlotte), Gemma Jones (Molly), Fiona Shaw (Elizabeth). Gyártó: BBC Films / BFI / See-Saw Films. Forgalmazó: Telekom TVGo. Feliratos. 120 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2021/05 54-56. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14923

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -