KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
   2021/május
MAGYAR MŰHELY
• Tompa Andrea: Az ottlét kockázatával Börcsök Enikő (1968-2021)
• Kránicz Bence: Az elkésettség tragédiája Beszélgetés Nagy Dénessel
• Herczeg Zsófia: Rovarok és hajszálak Beszélgetés Andrasev Nadjával
• Schubert Gusztáv: Az idegek játéka Beszélgetés Sopsits Árpáddal
PHILIPPE FALARDEAU
• Huber Zoltán: Az együttélés szabályai Philippe Falardeau
TÁVOL-KELETI PANORÁMA
• Teszár Dávid: Nagy tigrisből világerő Koreai film 2016-2020
• Kovács Kata: Tűrt vagy tiltott? Szebb napok
• Jordi Leila: Düh és csalódás Kortárs japán kísérleti filmek
• Huber Zoltán: Tökéletes hamisítvány Egy megfoghatatlan hamisító
A CSEND MESTEREI
• Barkóczi Janka: Meztelen igazság Lois Weber (1879-1939)
FANTASZTIKUS JÖVŐ IDŐ
• Nemes Z. Márió: A szuperkontextus eufóriája Grant Morrison: The Invisibles (1994-2000)
• Baski Sándor: Játszd újra, meg újra, meg újra Időhurokfilmek
• Schubert Gusztáv: Alvajárók Utópiában Szép új világ
FESZTIVÁL
• Csákvári Géza: Mozi karanténban Berlinale
• Pauló-Varga Ákos: Elsőbbség a moziknak Beszélgetés Deák Dániellel
FILM / REGÉNY
• Ádám Péter: A járvány mint allegória Albert Camus: A pestis
FILM + ZENE
• Pernecker Dávid: Frusztráció és sikertelenség Scott Walker
• Déri Zsolt: Lady Day napjai Billie Holiday filmen
PILLANATKÉP
• Palotai János: Déja vu Cseh Gabriella, a re-fotográfus
TERMÉSZETFILMEK
• Teszár Dávid: Vadlovak – Hortobágyi mese
• Teszár Dávid: Flóra és fauna a pusztában Beszélgetés Török Zoltánnal
KRITIKA
• Varró Attila: Elveszett Paradicsom Örök lenyomat
• Vajda Judit: Meghalni csak pontosan, szépen Harry Macqueen: Szupernóva
• Zsubori Anna: Hercegnő a bábból Raya és az Utolsó Sárkány
(TÁV) MOZI
• Jordi Leila: Wendy
• Pazár Sarolta: Csapdában
• Földényi F. László: Berlin 2020 Burhan Qurbani: Berlin, Alexanderplatz
• Baski Sándor: Godzilla Kong ellen
• Kovács Patrik: A hívatlan
STREAMLINE MOZI
• Baski Sándor: Diablada – Az ördögök tánca
• Benke Attila: A világ szívében
• Teszár Dávid: Éjszaka a paradicsomban
• Lichter Péter: Gyilkos tudat
• Pethő Réka: Margaret Atwood: A szavak ereje
• Kránicz Bence: Préda
• Varró Attila: Amerikai románc
• Roboz Gábor: Borzasztó boldog
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi A fikció hatalma

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Távol-keleti panoráma

Kortárs japán kísérleti filmek

Düh és csalódás

Jordi Leila

Három experimentalista japán kultrendező dühös helyzetjelentése a jelenkor kaotikus és katasztrófa felé sodródó világából.

 

A japán filmművészet alkotásai között több példát is találunk olyan tabudöntögető, a nyugati kritika által sokszor excentrikusnak kikiáltott filmekre, melyek stilisztikailag és dramaturgiailag is eltérnek a normától. Ezek a filmek sokszor kevésbé ismertek, ám van köztük komoly kultuszstátusszal bíró alkotás is.  Számtalan olyan listát találni, ami a legfurcsább japán filmeket igyekszik összegyűjteni. Az alábbi három új film is ezek közé tartozik. legfőbb közös vonásuk, hogy valamilyen módon felülírják a hagyományos történetmesélés szabályait. Nehéz terhet próbálnak megemelni, a három dühös és kiábrándult experimentális alkotó önvallomása egyszersmind helyzetjelentés az egyre kaotikusabbnak érzett világ állapotáról.

Shion Sono, a japán film megalkuvásra képtelen fenegyereke Red Post on Escher Street (2020) című filmjében egy gyászoló, a produceri nyomás alatt összeroppanó fiatal rendezőt állít a középpontba. A Blue Spring és a 9 Souls ezredfordulós indie filmsikereit jegyző Toshiaki Toyoda a járványhelyzetről készítette friss filmjét, amelyben megjelenik az összes felgyülemlett frusztráció, ami a krízis helytelen spirituális kezeléséből fakad. A The Day of Destruction (2020) főszereplője egy a világtól elfordult férfi, aki képtelen feldolgozni húgának hirtelen bekövetkezett halálát. A mára kultuszhorrorrá vált Hausu (lásd Filmvilág 2014/1.) veterán rendezője, Nobuhiko Obayashi legutolsó filmje pedig egyfajta búcsúként, nosztalgikus visszatekintésként és tanmeseként is értelmezhető. A Labyrinth of Cinema (2019) a japán háborús filmeken keresztül igyekszik következtetéseket levonni az emberi lélek működése és a folytonos háborúzás összefüggéseiről.

*

Shion Sono a 80-as évek vége óta készít filmeket: mivel szinte évente jelenik meg újabb alkotása, lassan a negyvenedik filmjénél jár. A legfrissebb, az amerikai koprodukcióban (Nicolas Cage főszereplésével) készült Prisoners of Ghostland (2021) premierje januárban volt a Sundance Filmfesztiválon. A rendezőnek ez az első Japánon kívül forgatott filmje. Eddigi alkotásaira az extrémitás jellemző, a filmek bővelkednek az intenzív, érzelmileg felfokozott jelenetekben, melyeket erős stilisztikai megfogalmazás emel el a hétköznapi, kisrealisztikus ábrázolásmódtól. Sono talán legkedveltebb műfaja az abszurd egzisztencialista dráma, horror elemekkel keverve (Öngyilkosok klubja, Strange Circus, Exte). Filmjeinek többségében egy elnyomott, sokszor testi-lelki egészségétől megfosztott női karaktert látunk, aki a dühön, vagy a teljes nihilizmuson keresztül jut el a felszabaduláshoz.

A Red Post főhőse egy fiatal rendező, akinek a hősnőkhöz hasonlóan meggyűlik a baja elnyomott érzelmeivel. A film dramaturgiai érdekessége, hogy a főhős csak a cselekmény második harmadában kerül előtérbe. Nehezen beszélhetünk klasszikus értelemben vett filmes narratíváról, a cselekményvezetéshez hasonlóan a karakterek rendszere is igen szerteágazó: epizodikus szerkezete lehetővé teszi, hogy minden karakter saját részt kapjon főszereplőként. Legalább tíz figurát figyelhetünk meg – mindegyik a maga epizódjának mellékszereplőivel kiegészülve –, ahogy egymás után játsszák végig ugyanazt a történetet: részt vesznek a fiatal, tehetséges rendező amatőröknek szervezett meghallgatásán. A castingra rengeteg fiatal nő jelentkezik, hogy kipróbálja magát, ám valódi belső indíttatással csak egy fiatal özvegy rendelkezik. A rendező és a lány egyaránt gyászolnak: történetük összecseng, így nem meglepő, hogy a fiatal tehetség a szomorú sorsú lánnyal szeretne együtt dolgozni. A Red Post önreflexivitása nem csak a filmes szituációban jelenik meg, de érdekes módon a filmbe egy ponton beavatkozó producer személyében is, aki önkényesen akarja átvenni az irányítást az alkotás folyamata felett, semmibe véve a rendezői elképzeléseket. Sono külön figyelmet szentel a statiszták meg nem becsült helyzetének, kontrasztba állítva azzal a komikusan ható hisztériával, amely egy tehetséges rendező személyét sok esetben övezi. A mindent elsöprő, vak rajongás kerül szembe a látszólagos jelentéktelenségben megbúvó fontossággal.

A Red Post kiábrándító képet fest arról a kortárs tendenciáról, ami immár a stúdiórendszeren kívüli alkotókat is utoléri: a pénzemberek irányítanak, a művészi szabadság egyre inkább a háttérbe szorul. A producer saját maga boldogulása és nőügyei miatt akarja a nagy sztároknak adni a főszerepet, annak ellenére, hogy a szóban forgó színésznők tehetségtelenek, és a rendezőhöz közelálló összes kolléga az amatőrök pártját fogja. Sono mintha az őt is utolért kiégésről készített volna filmet, amely arra a gondolatra épül, hogy szeretné visszahozni a szenvedélyt, amit akkor érzett, amikor először filmezni kezdett, ám ezt a produceri hozzáállás megakadályozza.

A film erős üzenettel zárul, a sok különálló epizód a film forgatásán egyesül. Mivel egyetlen amatőr sem kapott szerepet, statisztaként gyűlnek össze az egyik utcai jelenet felvételeihez, és végül összefogva szabotálják a forgatást. A rendező menekülőre fogja, miközben első filmjének nemrég elhunyt hősnője kísérti. Utóbbit üldözi az első asszisztens, akinek érzelmi kirohanása az egyik legmeghatóbb pillanat a filmben: önmagát feláldozva mindent megtett a produkcióért, de eljön az az idő, hogy már ő sem bírja tovább. A film záróképein egy rendőr vet véget az ámokfutásnak, egyszerűen elkobozza a kamerát az operatőrtől, a hatalom és az erőszak maga alá gyűri a művészi szabadságot. A narratív kísérlet sikeres: lehet a filmkészítés anti-demokratikus helyzetéről beszélni, és egyszerre formailag is alátámasztani azt. A karakterek közötti hierarchia hiányának ellenére is működik az érzelmi azonosulás, a mondanivaló követhető, az alkotói szabadság pedig érdekesen egyedi filmet hoz létre.

*

Toshiaki Toyoda is dühödten sürgeti a változást a The Day of Destruction (A rombolás napja) című filmjében. A mű lírai képsorait áthatja a kiábrándultság, a filozófiai elmélkedések pedig önvizsgálatra késztetnek. Kiindulópontja egy bányakatasztrófa, amely során mutáns szörnyeteg szabadul el, majd hét évre rá járvány tör ki a faluban. A fekete-fehér képsorokat lassú kameramozgás kíséri, a hangulat David Lynch korai filmjeit, illetve egy kultikus japán darab, az 1988-as Tetsuo: The Iron Man világát idézi. A nyitányt követő váltás éles: punk-rock zene szól a környezetszennyezésről, az erőforrásokat eltékozló kapitalizmusról, miközben Tokió városképén pásztáz a kamera, majd egy mumifikálódott, szakrális ruhába öltöztetett csontvázon állapodik meg. Toyada a film szinte minden képében a kortárs világot támadja, ám néhány karaktere bölcsességén keresztül mégis képes valamiféle reményt sugallani. Az emberiséget felemésztő járvány megfékezésére egyetlen megoldást lát: szembe kell nézni az emberi lélek démonjaival, meg kell tanulni együtt élni velük, és mindenkinek muszáj változtatnia önmagán.

A The Day of Destruction főszereplője egy fiatal férfi, aki készen áll feláldozni magát, annak reményében, hogy véget vessen a pandémiának.  Mindezt egy bizarr szertartáson keresztül igyekszik véghez vinni, ahol maga is múmiává válik. A kibontakozó cselekményből kiderül, hogy a férfi képtelen erre, mivel tele van felgyülemlett, elfojtott haraggal, nem tudja feldolgozni, hogy húga a járvány áldozata lett. A mindössze nyolc nap alatt forgatott film az elmaradt tokiói olimpia tervezett nyitónapján került a mozikba, ami különösen érdekes, hiszen a filmben a férfi főszereplő éles kritikával illeti a nyári játékokat. Toyoda műve nem csak a punkzenétől hangos, üvöltenek a szereplők is, akik a helyes utat nem találva bolyonganak a város utcáin. A falu, ahol kitört a járvány épp olyan nyugtalan, mint Tokió. A szerzetesek a szentélyekben próbálnak megoldást találni, de kevés sikerrel. Egy irodai munkás bezárt ajtókon kopogtat, és a kormányt támadja a történtekért, de hangját mintha senki sem hallaná. Egy őrület szélén álló nő a falu kellős közepén roppan össze, képtelen elfojtani dühét. A film néhány nyugalmat sugalló képe mindig azokban a jelenetekben látható, amelyekben feltűnik az elhunyt húg szelleme: olyan, mintha egy másik világ, egy másik dimenzió csúszna át a kellemetlen jelenbe, hogy észhez térítse a jelenkor tehetetlen, önmagával is háborúban álló emberét. A The Day of Destruction audiovizuális ördögűzés az emberiség jövőjéért, amely a kétségbeejtő helyzethez képest viszonylag optimistán zárul, és a minden elsöprő harag feldolgozásán át változásra ösztönöz.  

*

Nobuhiko Obayashi szinte egész életművét a kísérletezésre fordította, filmjei mind vizuálisan, mind narratív szerkezetükben kiemelkednek az átlagos, konvencionális formákat követő alkotások közül. A 82 éves korában, 2020-ban elhunyt rendező utolsó filmje háromórás eposz, ami a klasszikus japán háborús filmeket megidézve néz szembe a háborúzás gyilkos szenvedélyével. A Labyrinth of Cinema hangvétele meglehetősen nosztalgikus, de a szentimentalizmus erős üzenettel társul. A fentebb tárgyalt filmekhez hasonlóan ezt az alkotást is áthatja a nagyfokú kiábrándulás és harag – ugyanakkor egy nagymester tanítószándékú hagyatéka is az utókor számára.

A film önreflexív időutazás a japán filmtörténeten keresztül. Szamurájfilmek, Zatoichi, Mikio Naruse háború utáni prostituáltakról szóló darabjai, és maga Ozu is feltűnik a filmben.

Obayashi a régi háborús filmeken keresztül hívja fel a figyelmet a japán történelem huszadik századi embertelenségeire. Műve a távoli jövőben indul, oly korban, amikor a fiatalok már nem ismerik a háború fogalmát. Végig jelen van egy kísérőként szolgáló karakter, aki egy időgép segítségével egy régi moziba kalauzol minket, magyarázatot, kommentárt adva a látottakhoz, újra és újra kiszól a nézőkhöz. A film újra és újra áttöri a negyedik falat, kikezdi az illúziót. Egy inzert fel is hívja rá a figyelmet: ez a film elmossa a valóság és a képzelet közötti határvonalat.

A történet szerint három fiatal fiút beszippant a mozivászon és belekeverednek az elfelejtett régi filmek cselekményébe, majd végig azon fáradoznak, hogy megmentsék az atombomba ledobásakor szörnyű halált halt fiatal hősnőt. A film egyszerre próbál szembenézni a japán hadsereg túlkapásaival a mandzsúriai területeken, sőt a saját népe ellen, Okinavában elkövetett háborús bűnökkel is. Megtört családokat, idejekorán véget érő életeket látunk. A sort az atombomba zárja. Obayashi a komoly üzenet ellenére a tőle megszokott játékos formába ágyazza a jeleneteket: hajdani némafilmes technikákkal kísérletezik, inzerteket használ, egymásra montíroz képeket, ám oly módon, ahogy manapság már ritkán látni. Kísérőszövege kommentárként használja a „japán Rimbaud”, Chuya Nakahara (1907-37) verseit. A hősnő halála a filmszalagon is testet ölt: a celluloid elakad, elszakad, végül elég. A film betekintést nyújt a hajdani mozigépészek világába is: Obayashi egy egész jelenetet szentel annak, hogy elmagyarázza, hogyan kellett egymáshoz ragasztani, majd befűzni a filmszalagokat, hogy ne szakadjon meg a vetítés.

Egyfajta izgalmas történelemóra zajlik, amelyet a diákok személyesen élhetnek át a filmek segítségével. A rendező felhívja a figyelmet a mozi médiumának fontosságára is, tételmondata a következő: a távoli jövőből, de akár már a jelenkorból is visszatekintve, rengeteget tanulhat abból az emberiség, ahogy a háborúkat ábrázolták a filmeken. A Labyrinth of Cinema szerzői hattyúdala egyben a nagy alkotók lelkes elsőfilmjeit idézi, amelyekből egyetlen személyes gondolat vagy sajátos képi megoldás sem maradhatott ki.

*

A japán filmtörténet bővelkedik a fentebb tárgyalt filmekhez hasonló, kísérletezőbb hangvételű alkotásokban, ám az a tény, hogy az elmúlt években három, a jelenkorra reflektáló kísérleti alkotás is gazdagította a japán filmtermést, külön figyelmet érdemel. A három markáns experimentalista művész vallomása indulatos és kiábrándult panoráma a széthulló világról.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2021/05 22-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14895