Fantasztikus jövő időSzép új világAlvajárók UtópiábanSchubert Gusztáv
Aldous Huxley kilencven éve vetette papírra a XX. század egyik legkülönösebb jövővízióját.
A filmre nehezen adaptálható esszéregénnyel legutóbb a Netflix próbálkozott.
A
jövő azé, aki megműveli. Aki utópiát ír, legalábbis így képzeli, legyen a földi
siralomvölgyből menekülni igyekvő hedonista álmodozó, szenvedélyes
világmegváltó vagy akár a jövő mérnöke, a holnapot körzővel, vonalzóval
megtervező hidegfejű és magabiztos társadalomtudós. Aldous Huxley, az 1920-as, 30-as
évek egyik legműveltebb, legszellemesebb írástudója, a szebb jövőről álmodozók egyik
csoportjába sem tartozott. A Szép új világ írója már Bergyajevtől kölcsönzött
mottójával figyelmezteti önmagát és olvasóit az álmodozás veszedelmes voltára. „Úgy
tetszik, az utópiák sokkal inkább megvalósíthatóak, mint ahogyan azt hiszik… Az
élet az utópiák felé halad. S voltaképpen egy sokkal nyugtalanítóbb kérdés előtt
találjuk magunkat: hogyan kerüljük el határozott megvalósulásukat?” A mottó
egyben műfaji jelzet is a könyvet forgatóknak, „szép új világról” fognak ugyan olvasni,
mint minden utópiában, de fölöttébb szokatlan fénytörésben. Minden utópista
filozófus vagy regényíró egy jobb és boldogabb társadalomról álmodik, de Huxley
álma éber álom. Szép új világa – boldog világ. Csak épp a könyv minden mondata
mögött ott fészkelődik a kérdés, hogyan lehet mindezt az áldást elkerülni?
*
Lássuk
tehát, miféle boldog Seholországtól lesz igencsak boldogtalan a róla fantáziáló
író és a nyomában álmélkodó olvasó. Van min ámuldoznia, mert Huxley Világállamában
a szűkölködők minden ősi vágyálma megvalósult. Igaz, nem kevés súlyos
mellékhatással.
A rendíthetetlen
boldogság utópiáját a sokkhatás szülte. Az A.F. 141-ben kitört Kilencéves
Háború és az azt követő Nagy Gazdasági Összeomlás. Ennek részleteiről csak
futólag értesülünk, de a trauma nyomán felépített társadalom intézményeit és
szokásait részletesen bemutatja az író. A történet A.F. („After Ford”) 632-ben indul.
A hagyományos társadalomból a háború után kimetszettek, kidobtak mindent, ami a
világégéshez vezetett.
Az egoizmussal,
féktelen bírvággyal, irigységgel, önpusztító szenvedélyekkel, agresszióval, gyűlölettel,
kis és nagy zsarnokokkal, véres háborúkkal teli „csúf régi világ” helyébe egy békés,
„bombabiztos”, érdekellentétektől és viszálykodástól mentes jóléti társadalmat
álmodtak meg, ahol az erőszak, a bűnözés, a háború, az ínség és a betegség
ismeretlen fogalmak.
A „szép
új világ” lefőbb alapelvei – „Közösség, Azonosság, Állandóság” – ezt a kiegyensúlyozott
nyugalmat hivatottak garantálni. Csakhogy e végcélokért a gyakorlatban súlyos
árat kellett fizetni, mert mind a konzervatív értékekkel (Isten, Haza, Család),
mind a polgári forradalom ideáival (Szabadság, Egyenlőség, Testvériség), mind a
homo sapiens természetével szembe mentek. A Világállamban nincs Isten, vagy ha
van is, az már nem a Biblia istene, helyére az ipari tömegtermelés „feltalálója”
Henry Ford („Our Ford!”) lépett. Nincs haza: a Világállam 10 egyenrangú zónára
oszlik. Nincs család: merthogy az alapítók szerint minden rossznak a családi
zsarnokság az ősforrása. („A mi Freudunk volt az első, aki rámutatott a családi
élet elképesztő veszedelmeire.”) És emiatt – ez a leglidércesebb ebben a falanszterben
– többé szülők sincsenek, se apa, se anya, mert immár minden embrió lombikból „születik”.
A „anya”, „szülés”, „születés” obszcén és tilalmas kifejezések, mert egy ősi, „állatias”
állapotra emlékeztetik a szép új világ lombikból „lefejtett” lakóit.
A
regény első fejezetében Huxley végigvezet bennünket a Belső-Londoni Keltető és Kondicionáló
Központ részlegein, ahol megalapozzák a szép új világ stabilitását. A családokban
és az állami iskolákban folyó nevelés végeredménye bizonytalan, ha viszont a magzat
in vitro a Keltető futószalagjain előrehaladva növekszik („napi nyolc
méteres sebeséggel, összesen 267 napig”), akár különféle fizikai és kémiai
behatásokkal befolyásolni lehet testi és szellemi adottságait. Itt dől el, ki
milyen kasztba kerül, Alfa, Béta, Gamma, Delta vagy Epszilon lesz-e. Vagyis a
szabad akaratnak a születés (értsd: „lefejtés”) pillanatában vége: a szép új
világ minden tagjának sorsa eleve meghatározott. Egyik kasztból a másik kasztba
átlépni nem lehetséges, nem törvény tiltja, hanem a magzati kondicionálással
kialakított biológiai adottságok. A kasztrendszer lényegében a társadalmi
munkamegosztásra épül, az Alfák az irányítók, a többiek a végrehajtók. „És vízvonal
alattiak boldogok?” – csodálkozik a civilizált világba vetődő John Savage, aki Voltaire
civilizálatlan, de tiszta erkölcsű Vademberét testesíti meg Huxley utópiájában.
Vitapartnere, Mustapha Mond, a tíz világellenőr egyike, felvilágosítja, hogy mindenki
tökéletesen elégedett, akkor lennének boldogtalanok, ha más kasztba kerülnének.
A kondicionálás ugyanis csecsemő és kisgyermekkorban is folytatódik, részben Pavlov
kísérletei, részben a hipnopédia segítségével. És ha valami sötét gondolat mégis
megzavarná a boldogságot, jöhet a szabadszerelem vagy a a stresszoldó szóma. („Már
egy köbcenti helyrebiccenti!”)
A Világállam
alapzata tehát a modern tudomány. Amikor a szerző a Visszatérés a szép új
világba című 1958-as esszékötetében felmérte, hogy közelebb került-e utópiájához
a világ, azt mindenesetre elégtétellel állapíthatta meg, hogy a genetika, az agy
biokémiája, a mesterséges tudatmódosítószerek kutatása – ahogy megjósolta – igencsak
előrehaladt, de ment-e előre általuk a világ? Ment, de nem feltétlenül jó
irányba: „Az egyén genetikai tipizálása egyelőre még lehetetlen, de a Nagy
Kormány és a Nagy Üzlet vagy már magáénak tudhatja, vagy hamarosan kifejleszti
a Szép új világban leírt elmemanipuláló módszereket…” „Soha nem manipulált
ilyen kevés ember ilyen sokat.”
*
Huxley
esszéíróként zseniális, regényírói tehetsége szerényebb, a Szép új világ
nem igazán jól megírt regény, Orwell 1984-e lélekrajzában, stiláris és
dramaturgia szempontból messze felülmúlja. Orwellnek persze könnyebb dolga
volt, ő nem a boldog jövőről írt, hanem a boldogtalanról. Írói szempontból a
disztópia szükségszerűen izgalmasabb és tágasabb, mint az utópia. Ezzel
szembesíti a rendkívül művelt világellenőr a Vadembert: „nem lehet tragédiákat
írni társadalmi instabilitás nélkül”. Ahol kiiktatják a szabad akaratot, ott eltűnik
az egyéniség is, anélkül pedig sem művész, sem művészet nem létezhet. Film
ugyan még készül Ford Után 632-ben is, de a „tapinak” már semmi köze Buñuel,
Bergman vagy épp Tarantino filmjeihez. A „tapi” virtuális volta ellenére
tökéletesen élethű testi élmény, de hősei, története, lelke nincs. Ahogy a Szép
új világ szereplői sem rendelkeznek ezzel az aprósággal, ezért történetük
sem nem tragikus, sem nem komikus, és cseppet sem változatos. Az utópiákban a
boldogság ára a sors és az egyéniség elvesztése, ha minden vágyad teljesül, nem
tudsz már vágyni semmire. Életed üressé válik, és azt sem tudod, miért. A „boldogok
szigetét” nem hús-vér emberek, hanem alvajárók lakják, csak akkor lesz izgalmas,
elmesélhető történetük, ha valamelyikük felébred. A legtöbb rendhagyó, „boldogtalan”
utópia épp ezért az ébredésről szól. Lehetőleg egy férfi és egy nő párhuzamos
ébredéséről és a feleszmélés bűnében egymásra találásáról. Ez ugyan megtörténik
Huxleynél is, csakhogy Bernard és Lenina sehogysem képes egymásra hangolódni, így
hamar elszáll a romantikus szerelem esélye. A Szép új világ minden adaptációja
igyekszik őket összehozni, a Leonard Nimoy 1998-as változatában ez olyannyira
sikerül, hogy még gyerekük is születik, ugyanez történik a legújabb
tévésorozatban, de ott Lenina nem a fölöttébb ellenszenves Bernarddal vonul ki
a civilizációból, hanem a Vademberrel.
A Szép
új világ izgalmas esszéregény, de drámai vagy regényes eseményekben nemigen
bővelkedik. Emiatt igen nehéz belőle sikeres filmet készíteni. Ha a rendező hűséges marad az eredetihez, mint
Burt Brinckerhoff puritán díszletezésű 1980-as tévészériája, a rengeteg párbeszédtől
filmszerűtlenné válik. Ha pedig felturbózzák a regény vékonyka cselekményét,
csorbulhat az írói szándék. Huxleynál sem a vademberek nem lázadnak fel, sem a munkások.
Nem úgy, mint Grant Morrison, Brian Taylor és David Wiener akcióorientált tévésorozatában.
A Vadember (Alden Ehrenreich) fellázítja az epszilonokat, nem mintha forradalmi
elképzelései lennének egy még szebb új világról, hanem mert megcsömörlik az
utópista fogyasztói társadalom ürességétől (pedig ő nem is Shakespeare-drámákon
nevelkedett, mint a regénybeli Vadember). Bőszíti a promiszkuitás is, amit
nehezen tud összeegyeztetni a szépséges Lenina (Jessica Brown Findlay) iránt érzett
szerelmével, akinek a szabadszerelemmel nincs igazán gondja, hiszen erre kondicionálták.
A társadalomkritika sokkal hitelesebb lenne egy Spike Lee filmben, a szerelmi bonyodalom
pedig mondjuk Noah Baumbach Házassági történetében, mint a fordiánus
falanszterben, ahol történetesen sem nyomornegyedeket, sem romantikus szerelmespárokat
nem találunk. A szexhez elég két test, a szerelemhez viszont két személyiség is
kellene, de hát a stabilitásnak épp az egyformaság volt az ára.
Az
igazi problémát mégsem a szerelmi szál okozza, hanem Huxley társadalmi ideáljának
félreértése. Huxley regénye ugyanis tényleg utópia, a szép új világot ugyan
furcsának és tökéletlennek látja, de sok mindenben mégiscsak jobbnak tartja,
mint nyomortól és világháborútól sújtott saját korát. A tévésorozat végkifejlete,
amikor is az epszilonok legyilkolják az Alfákat és Bétákat, teljesen idegen Huxley
elképzeléseitől. A mészárlás nem megoldás, hanem egy diktatúra kezdete lenne. Huxley
a korabeli, anarchiába zuhanó demokráciák (Weimari Köztársaság) láttán a rendpárti
diktatúrák elkerülésének módját kereste. És közben felfedezte, hogy a tudomány,
a technológia, a kommunikáció eszközei valamint a népesedési trend változásai
miatt a zsarnokság formája is folyamatosan változásban van. Hitler és Sztálin ugyan
épp a következő években fogja kiépíteni minden idők legszörnyűbb zsarnokságát, de
a Szép új világ (amit nyilván egyikük sem olvasott), épp arról szól,
hogy a hagyományos diktatúrák anakronisztikusak, mert tűzzel, vassal,
erőszakkal akarják kikényszeríteni a társadalom stabilitását, miközben a „rend”
és az „egység” humánusabb módszerei már rendelkezésre állnának. Persze a fordiánus
jóléti kapitalizmust is áthatja manipuláció, de Huxley falansztere sokkal
humánusabb, mint Orwell disztópiája. Az 1984 Nagy Testvére a félelemre
és a gyűlöletre építi rendszerét, a Szép új világ Alfái a bőségszaru és a
„boldogok szigete” ősrégi vágyálmára. 2021-ben, a fake news, a mobiltelefon, a
facebook és a populizmus korában Huxley jobb látnoknak tűnik, mint Orwell.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
