KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
   2020/december
MAGYAR MŰHELY
• Petényi Katalin: Emléktöredékek Gyöngyössy Imre (1930-1994)
• Erdélyi Z. Ágnes: Kilépés a feledésből Beszélgetés Kabay Barnával
• Varga Zoltán: Rettegés a fűben Ulrich Gábor: Dűne
• Gelencsér Gábor: Töredék az élet Hét kis véletlen
ÖKO-ANIMÁCIÓ
• Gerencsér Péter: „Nincs ember, nincs probléma” Közép-európai ökoanimáció
• Barotányi Zoltán: Tragédia az erdőszélen Koszakovszkij: Gunda

• Megyeri Dániel: Felbolydult élet Michael DeForge: Ant Colony
KÍNA ÁRNYÉKÁBAN
• Géczi Zoltán: Sötétben köttetett alkuk Hollywood és Kína
• Stőhr Lóránt: A bomlás gyermekei Chang Tso-chi
• Jordi Leila: A tibeti masztiff halála A tibeti film elmúlt 10 éve
MOHOLY-NAGY
• Orosz Márton: Fénytér Moholy-Nagy László és az „avantgárd munkásfilm”
EVILÁGI ÉS TERMÉSZETFELETTI
• Bóna László: A mű egésze A Twin Peaks mitológia – 2. rész
• Bakos Gábor: Zavar és zűr Párhuzamos montázs: Kutya éji dala // Bűvös vadász
FESZTIVÁL
• Kovács Patrik: Boszorkányos esték Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok
• Pályi András: Megtörtént esetek Lengyel filmtavasz ősszel
FILM / REGÉNY
• Tüske Zsuzsanna: Nem gyerekmese Roald Dahl: Boszorkányok
• Vajda Judit: Banyapara Robert Zemeckis: Boszorkányok
KRITIKA
• Margitházi Beja: Tejfogak koccanása Amíg tart a nyár
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Viszik a bankot A bank
STREAMLINE MOZI
• Baski Sándor: A chicagói 7-ek tárgyalása
• Tüske Zsuzsanna: Rebecca
• Teszár Dávid: Túlélők
• Varró Attila: Gazfickók városa
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Az asszisztens
STREAMLINE MOZI
• Kovács Kata: Patrick
• Lichter Péter: Cobra Verde
• Parádi Orsolya: Átlagemberek
MOZI
• Alföldi Nóra: Tunéziai terápia
• Pazár Sarolta: Egy humorista élete
• Varró Attila: Bűvölet – Az örökség
• Vajda Judit: A beszéd
• Fekete Tamás: Fellini – A lélek festője
• Benke Attila: Doorman
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok

Boszorkányos esték

Kovács Patrik

A nívós szolnoki fesztiválon ismét kiderült, mi is készül a filmművészet titkos látnokainak vegykonyhájában.

 

Egyedi színfolt a hazai fesztiválok palettáján a világhírű festőművész-látványtervező, Trauner Sándor (1906-1993) nevét viselő mustra. A felhozatal derékhadát általában olyan mozgóképek teszik ki, melyek elsősorban nem történetükkel, elbeszélőmódjukkal vagy formanyelvükkel, hanem rendhagyó vizuális megoldásaikkal gazdagítják a jelenkor filmművészetét. A fesztivál azonban nem csupán emiatt unikális, hanem azért is, mert a széles merítéssel válogatott darabok a képzőművészeti- és diákfilmes szcénát is lefedik. A legnagyobb figyelem persze az európai nagyjátékfilmek mezőnyét övezi. E kategóriában idén a Festett madár (Nabarvené ptáče, 2019) diadalmaskodott: Václav Marhoul háborús pikareszkjének középpontjában egy zsidó kisfiú, Joska (Petr Kotlar) áll, akit elsodor szüleitől a világégés forgataga, így hát vándorútra indul Kelet-Európa fegyverropogástól hangos poklába, hogy aztán szétmart lélekkel botorkáljon egyik „szövetségesétől” a másikig, s közben életre szóló leckét kapjon az emberi kegyetlenségből és szenvedésből. Joska útja pokoltól mennyországig ível, s e kétes „megváltástörténetet” olyan mágikus erejű, szinte már költői képek illusztrálják, mint a nyitány apokaliptikus tűzvésze vagy az idillikus hazaút a végkifejletben (mely szimbolikájával Giuseppe Tornatore Puszta formalitásának rendkívül hasonló befejezésére emlékeztet). És hogy mi vár a nézőre e két szélsőség között? Marhoul és Jan Vlasák látványtervező hol húsbavágó realizmussal ábrázolja, hol pedig groteszk módon rajzolja el az iszonytató kelet-európai senkiföldjét, de a Festett madár tobzódó erőszakossága is figyelmet érdemel. Némely mozzanat (például a házasságtörő asszony szeretőjének brutális megcsonkítása) már oly merészen szcenírozott, hogy Quentin Tarantino vagy Michael Haneke is elégedetten csettintene, ha látná. A harci jelenetek – melyekből egyébként kevés akad – viszont hollywoodiasan dinamizáltak, s a nemzetközi színészgárda (Harvey Keitel, Stellan Skårsgaard, Barry Pepper) is szavatol azért, hogy e gyomorforgató lélektani horror a tágabb közönség számára is befogadható legyen. Marhoul ráadásul seregnyi filmtörténeti klasszikust citál, egyrészt a sztori és a konfliktusépítés (Németország, nulla évben; Iván gyermekkora; Jöjj és lásd!), másrészt a dévaj hommage-ok (Nyolc és fél, Huszadik század) örvén. Érdemes külön kiemelnünk a Festett madár és Robert Bresson műremeke, a Vétlen Balthazár rokonságát: nemcsak az epizodikus cselekményszervezés, de a karakterizálás (zsarnoki uralomnak alárendelt, néma főhősök) és a tematika (az értelmetlen, cél nélküli szenvedés, a „megváltatlanságra” kárhoztatott emberi lélek bemutatása) is összeköti e filmeket.

A Festett madárhoz hasonlóan a huszadik század egyik traumatikus pillanatát örökíti meg Ivan Ostrochovský Szolgák (Služobníci, 2020) című történelmi drámája. A nyolcvanas évek szocialista Csehszlovákiájában járunk, a Husák-korszak derekán, amikor is néhány kispap rendszerellenes gesztusokra vetemedik, s hamar kivívják a titkosrendőrség nemtetszését. Nem kérdés, hogy melyik fél kerül ki győztesen a klérus és a diktatórikus államhatalom párharcából – a Szolgák történetét tekintve tehát egyáltalán nem eredeti, viszont művészileg nagy hozamú képi megoldásokkal mutatja be a teológiai szeminárium erkölcsi széthullását. A film noirokat idézően gazdag, kontrasztos képek már eleve sokatmondó metaforái annak, hogy a történetben megjelenő világnézetek összefésülhetetlenek. Gondoljunk csak a nyitány – később újra felbukkanó – éjszakai gyilkosságjelenetére. Csupán egy földön heverő emberi testet, egy nyitott csomagtartót és egy sárral pettyezett cipőjét tisztogató férfialakot látunk, ám e szikár képek is gyomorszájon ütnek, s tudatosítják: a husáki elnyomógépezet zsarnoki igyekezettel törekszik a civil társadalom megfojtására. Ostrochovský – aki nem csupán rendezőként, de látványtervezőként is jegyzi a mozit – imád fix beállításokkal dolgozni, állóképszerű kompozíciói, mozdulatlanságba dermedő tömegjelenetei pedig erősen kidomborítják a Szolgák amúgy is áporodott kriptahangulatát. Sokszor, ha dinamikusnak is tűnik a mozgás egy képen belül, az is óraműpontossággal ismétlődő elemekre épül (lásd a kispapok gépies masírozását a csigalépcsőn). Ostrochovský emellett egymásra fényképezéssel, a tükröződő felületekkel űzött mesteri játékkal, továbbá a tárgyi világot átszövő, elegáns metaforákkal emeli a Szolgák látványértékét (ez utóbbi legszebb példája, amikor a főhős barátja, Michal köré „börtönrácsokat” rajzol a felette lévő, matracától megfosztott emeletes ágy). És jóllehet a film elsősorban vizuális blikkfangjaival ejti rabul a nézőt, nem mehetünk el szó nélkül a rokonszenvesen visszafogott, ellipszisekre építő cselekményvezetés, valamint a klasszikus kísérőzenét nélkülöző, lidérces zörejekkel-zajokkal telített hangsáv mellett sem.

Szintén az állóképszerű, ám tűpontosan megszerkesztett kompozíciók jellemzik Roy Andersson Történetek a végtelenségről (Om det oändliga, 2019) című groteszkjét, mely a seregszemle egyik non plus ultrája. A mozi – csakúgy, mint a rendező korábbi alkotásai – szkeccszerű, egymáshoz lazán vagy egyáltalán nem kapcsolódó epizódokból épül fel, bravúrosan ragadva meg a hétköznapi emberi élethelyzetekben feltárulkozó lidérces abszurditást. A Történetek a végtelenségről hosszúbeállításos, szinte teljesen statikus élőképei olyanok, akár a megelevenedett festmények. A mérhetetlenül művi díszletek, a holtsápadttá maszkírozott, bábfigurákként mozgó szereplők, valamint a remekül összeválogatott, fakó színek azt a benyomást keltik a nézőben, mintha egy képzőművészeti tárlat tételeit böngészné. A hamuszürke, lerongyolódott nagyváros felett lebegő, angyalszerű emberpár képe pedig tényleg festővászonra kívánkozik – ráadásul e varázsos pillanatokban még Wim Wenders Berlin felett az ég című kultmozija is feldereng előttünk. Paweł Borowski a Most hazudok (Ja teraz kłamię, 2019) című, a nagyjátékfilmes kategóriában ezüstéremmel jutalmazott művének legüdítőbb erénye nem a megtévesztések spiráljára épülő, nyakatekert fordulatokkal tűzdelt történet, hanem az alaposan kiérlelt vizuális világ. A díszletek – science fictionről lévén szó – futurisztikusak ugyan, ám minden ízükben emlékeztetnek jelenünk, sőt a mögöttünk hagyott évtizedek uralkodó építészeti- és öltözködési divatáramlataira is. A geometrikus formák, az erőteljes színek, valamint a modern technológiai eszközök ravasz újrafazonírozása szintén méltányolandó écák.

Jeanne D’Arc históriáját megannyi neves rendező vászonra álmodta már, Bruno Dumont azonban pár éve úgy érezte, elérkezett az idő, hogy lefújja a vastag porréteget a franciák egyik leghíresebb nemzeti hőséről. Most kétrészes eposzának második, Jeanne (2019) című felvonását tekinthette meg a fesztiválközönség. Míg az előző epizód, a Jeannette: Jeanne D’Arc gyermekkora (2017) meseszerű elemekkel tarkított, musicalbe oltott vállalkozás volt, addig a folytatásban csak elvétve fakadnak dalra, s a hangvétel is komorabb, ám Dumont nem kovácsol erényt a stíluscseréből. Inkább végletesen lecsupaszítja az orléans-i szűz tragikus történetét – nem is csak arról van szó, hogy kifejezetten szegényes, minimalista díszletezésű filmje mindösszesen két-három helyszínen játszódik, de Jeanne D’Arc hírhedt perének jelenetei sem roskadoznak a feszültségtől, ráadásul egynémely mellékszereplő otrombán túljátssza a figuráját. Tanel Toom Orcád verítékével (Tõde ja õigus / Truth and Justice, 2019) című darabja a jeles észt író, Anton Hansen Tammsaare Igazság és jog című monumentális regényciklusa nyomán készült. Igazi monstreprojektről van tehát szó: átokverte hősei a 19. század alkonyán, egy lápos-mocsaras, zord paraszttanyán gürcölnek a napi túlélésért, a történet pedig a boldogság délibábját kergető, ám megszállott családfő (Maiken Schmidt) fokozatos elállatiasodásáról szól. Az Igazság és jog következetes realizmusával, az izzadságos paraszti hétköznapok gazdag és precíz illusztrálásával vált az észt próza egyik csúcsteljesítményévé, s e tekintetben a filmadaptáció sem marad el mögötte. A terméketlenséggel, a mocsokkal és a makacs haszonállatokkal folytatott küzdelem képei tényleg szívet sajdítóak, ám ennél is lehengerlőbb a tájábrázolás: a felvevőgép lázasan kutatja, s meg is találja a poros kisparaszti birtokok leplezett szépségeit – mutatkozzanak meg akár a néma hóhullásban, a szél ringatta mezőben, vagy a kies, mégis furcsa otthonosságot sugalló lápvidékben.

A mezőny egyik legihletettebb dokumentumfilmje, a cseh-szlovák koprodukcióban készült, Pavol Pekarčik rendezte Néma napok (Hluché dny, 2019) egy halmozottan hátrányos társadalmi réteg, a hallássérült roma fiatalok titkos, ki nem mondott vágyait fürkészi – teszi mindezt úgy, hogy nyakas tárgyilagossággal viszonyul a témához, a nyomorúságos bádogházak és omladozó csirkeólak miliőjét pedig nyers őszinteséggel, olykor csodás kameramunkával hozza testközelbe. A diákfilmes szekcióban Almási Zsolt Figyelj már oda! című, már-már burleszkre hajazó, ám súlyos generációs ellentéteket is felvillantó dolgozata hódította el az aranyérmet, míg Marek Głuszczak Közel hozzádja a modern párkapcsolatok és az internetes társkeresés mételyeinek izgalmas bemutatásával érdemelte ki a második helyet. Rófusz Ferenc Az utolsó vacsorája az animációs kategória gyöngyszeme: a rendező nem csupán kiemeli hagyományos kontextusából a világhíres Leonardo-freskót azáltal, hogy „megmozdítja”, de negyven éven át készült „festményfilmjével” radikálisan új stiláris és formai minőséget is teremt. Az Alexandre Trauner ART/Film Fesztivál idén is hozzájárult ahhoz, hogy a filmművészet háttérben szorgoskodó vizionáriusai, a látványtervezők tágabb teret kapjanak a szakmai diskurzusokban. Boszorkányos estéknek lehetett tanúja, aki októberben Szolnokon járt: a kortárs film legélénkebb képzeletű látnokai bűvölték el. Borítékolható, hogy jövőre sem lesz ez másképp.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/12 48-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14744