KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
   2020/december
MAGYAR MŰHELY
• Petényi Katalin: Emléktöredékek Gyöngyössy Imre (1930-1994)
• Erdélyi Z. Ágnes: Kilépés a feledésből Beszélgetés Kabay Barnával
• Varga Zoltán: Rettegés a fűben Ulrich Gábor: Dűne
• Gelencsér Gábor: Töredék az élet Hét kis véletlen
ÖKO-ANIMÁCIÓ
• Gerencsér Péter: „Nincs ember, nincs probléma” Közép-európai ökoanimáció
• Barotányi Zoltán: Tragédia az erdőszélen Koszakovszkij: Gunda

• Megyeri Dániel: Felbolydult élet Michael DeForge: Ant Colony
KÍNA ÁRNYÉKÁBAN
• Géczi Zoltán: Sötétben köttetett alkuk Hollywood és Kína
• Stőhr Lóránt: A bomlás gyermekei Chang Tso-chi
• Jordi Leila: A tibeti masztiff halála A tibeti film elmúlt 10 éve
MOHOLY-NAGY
• Orosz Márton: Fénytér Moholy-Nagy László és az „avantgárd munkásfilm”
EVILÁGI ÉS TERMÉSZETFELETTI
• Bóna László: A mű egésze A Twin Peaks mitológia – 2. rész
• Bakos Gábor: Zavar és zűr Párhuzamos montázs: Kutya éji dala // Bűvös vadász
FESZTIVÁL
• Kovács Patrik: Boszorkányos esték Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok
• Pályi András: Megtörtént esetek Lengyel filmtavasz ősszel
FILM / REGÉNY
• Tüske Zsuzsanna: Nem gyerekmese Roald Dahl: Boszorkányok
• Vajda Judit: Banyapara Robert Zemeckis: Boszorkányok
KRITIKA
• Margitházi Beja: Tejfogak koccanása Amíg tart a nyár
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Viszik a bankot A bank
STREAMLINE MOZI
• Baski Sándor: A chicagói 7-ek tárgyalása
• Tüske Zsuzsanna: Rebecca
• Teszár Dávid: Túlélők
• Varró Attila: Gazfickók városa
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Az asszisztens
STREAMLINE MOZI
• Kovács Kata: Patrick
• Lichter Péter: Cobra Verde
• Parádi Orsolya: Átlagemberek
MOZI
• Alföldi Nóra: Tunéziai terápia
• Pazár Sarolta: Egy humorista élete
• Varró Attila: Bűvölet – Az örökség
• Vajda Judit: A beszéd
• Fekete Tamás: Fellini – A lélek festője
• Benke Attila: Doorman
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Gyöngyössy Imre (1930-1994)

Emléktöredékek

Petényi Katalin


90 éve született Gyöngyössy Imre filmrendező, költő, drámaíró.

 

Mágikus realizmus, a látomás és valóság szimbiózisa, költői, expresszív képek közvetítették több mint három évtizeden át Gyöngyössy Imre üzenetét a történelem áldozatairól, a hatalomnak, gyilkos testvérharcoknak kiszolgáltatott, szeretteiktől elszakított száműzöttekről, hontalanokról. Azokról a névtelen hősökről, akik belső energiájukkal, morális tartásukkal szembeszegülnek az erőszaknak. Filmjeiben, verseiben és drámáiban fejezte ki a testvéri sorsvállalást az üldözöttekkel, emberségükben megalázottakkal, fogalmazta meg újra és újra ars poeticáját: hitét az emberben, a szeretet teremtő erejében. Műveiben a szabadság határait – határtalanságát kutatta. Ellentmondott mindenfajta destrukciónak, diktatúrának és terrornak, a gyilkos indulatokkal szemben pozitív értékeket próbált felmutatni. „Gyöngyössy Imrét nemcsak nagy művésznek, de nagy humanistának is tartom. Olyan következetes humanistának, aki az embert legbensőbb érdeklődésének központjába állította, akiknek szabadságát, identitását és boldogsághoz való jogát védelmezni kell.” (Bruno Torri, az olasz filmkritikus-szövetség főtitkára, 2015.) „Életművében meghatározó volt az elkötelezettsége. A hatvanas években Gyöngyössy Imrének nagy szerepe volt a magyar új hullám megteremtésében. Személyes meggyőződését, társadalmi elkötelezettségét fejezte ki filmjeiben, melyek épp ezáltal váltak jelentőssé.” (Marcel Martin, francia filmkritikus, a FIPRESCI egykori elnöke, 1995.) „Úgy gondolom, a magyar film történetében öt-hat igazán nagy név marad fenn a hatvanas-hetvenes évekből. Ezekben az években Imre munkássága számomra meghatározó. Remélem, hogy filmjeit megőrzik és újravetítik majd, és az a retrospektív sorozat, amit én 1993-ban Franciaországban bemutattam, látható lesz 2003-ban, 2013-ban és 2023-ban is. Remélem, hogy a keserűségek és hányattatások ellenére, melyeket hazájában átélt, hiszen az ország történelmi sorsát saját bőrén tapasztalta, Gyöngyössy Imre neve fennmarad a jövő generációnak. Nemcsak mint rendezőnek, hanem mint karizmatikus embernek.” (Jean-Loup Passek filmtörténész, a párizsi Pompidou Centrum filmintézetének egykori igazgatója,1995.)

Vajon beigazolódtak Jean-Loup Passek szavai? Él-e még emlékezetünkben Gyöngyössy Imre személyisége, láthatjuk-e filmjeit, olvashatjuk verseit, vagy a Biblia jóslata szerint – „Senki sem próféta saját hazájában.” – feledésbe merült sorsa, életműve? 1994-ben bekövetkezett halála után nemzetközi filmfesztiválokon, külföldi egyetemeken, kultúrintézetekben retrospektív vetítésekkel, cikkekkel emlékeztek meg Európában Gyöngyössy Imréről. Itthon a Szindbád moziban vetítették néhány filmjét, mint legközelebbi alkotótársai Kabay Barnával elkészítettük az In memoriam Gyöngyössy Imre dokumentumfilmünket, mely két díjat nyert a Velencei Biennálén, Utódom lesz minden halandó címmel válogatást adtunk ki verseiből. Azután több mint két évtizedes hosszú csend következett. Tavaly a Magyar Nemzeti Filmintézet digitálisan restaurált Jób lázadásának bemutatója sokak megrázó élménye volt, halála után huszonöt évvel sokan újra felfedezték művészetét. A Facebookra egy ismeretlen fiatalember feltette Gyöngyössy Imre fotóját „Egy elfelejtett zseni” felirattal. Több mint harminc éven át társa és tanúja voltam életének, vívódásainak, küzdelmeinek, fájdalmainak, örömeinek. Nemcsak két gyermekünk, Bence és Réka, a szeretet, a bizalom, az egymásért érzett felelősség kötött össze bennünket, de filmjeiben társíróként, művészeti konzultánsként, vágóként, később társrendezőként is részt vettem. Együtt jártuk a világot, távoli kontinensek menekülttáboraiban, a Gulágon, erdélyi falvakban Ceaușescu uralma alatt, latin-amerikai favellákban, a Dél-Kínai tengeren közvetítettük azok segélykiáltását, akiknek hangját nem hallotta meg Európa. Gyöngyössy Imre születésének 90. évfordulója alkalmából úgy érzem kötelességem, hogy felidézzem emléktöredékeimet, hogy együtt emlékezzünk a költő-filmrendezőre.

1930. február 25-én született Pécsett. Gyerekkorát Értényben, egy Tolna megyei faluban töltötte, ahol édesapja körorvos volt. Az archaikus paraszti világ, az ősi rítusok, a természet és közösség harmóniájában élő ember élménye egész életében műveinek ihletői voltak. Tíz éves korában a Dante Alighieri Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba került. A szerzetesektől életre szóló hitet és morális tartást kapott. Itt ismerte meg az európai kultúrát, a világra nyitott, vallási türelmet hirdető, munkára épülő bencés szellemet. Anyanyelvi szinten beszélt olaszul, Dante és Petrarca költészetén nőtt fel. Itt írta első verseit, melyek a Piccolo című lapban jelentek meg, itt érettségizett magyar és olasz nyelven kitűnő eredménnyel. Még kamaszként itt találkozott először 1944-ben az otthonaikból elűzött, a kolostorba befogadott zsidó és más menekültekkel, és a bencés szerzetesek embermentő bátorságával, humanizmusával. A történelemnek kiszolgáltatott ember sorsa mindvégig visszatérő motívuma lett verseinek, filmjeinek. Az üldözöttek stigmáját Gyöngyössy Imre maga is homlokán hordta. 1951-ben mint olasz szakos egyetemi hallgatót letartóztatták. Egy koncepciós perben állam ellenes összeesküvés vádjával három év börtönbüntetésre, tíz év közügyektől való eltiltásra és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Két évig még a szülei sem tudták, hogy életben van-e. Csak 1994-ben rehabilitálták. „Álltam az akasztófa alatt. Szembenéztem saját és barátaim halálával. Az emberi lét mezítelensége, kiszolgáltatottsága, az élet-halál közelsége véste belém a művészetnek azt az elkötelezettségét, hogy az embereknek nem csak napi gondjaival, napi örömével kell foglalkozni. Megtanultam mit jelent az emberi egymásrautaltság, barátság, áldozatvállalás, a következő napba vetett hit ereje… A magánzárkában jöttem rá, mielőtt még Thomas Mann Józsefét olvastam volna, hogy minden embernek megvan az az adottsága, hogy a legnyomorúságosabb „kútban” is kitermelje magából saját létfenntartó energiáit, a túlélés energiáját, a reményt.” – emlékezett vissza börtönéveire Gyöngyössy Imre. A sztálinista politikai börtönökben papír és ceruza nélkül fejben verseket írt, melyek titkos jelekkel terjedtek a zárkákban a rabok között. A börtönben eltöltött évek és későbbi találkozásai a század üldözötteivel meghatározták életművét. 1954-ben súlyos betegségekkel szabadult. Tanulmányait nem folytathatta a Bölcsészkaron, mint börtönviselt fiatalt nem tartották alkalmasnak az ifjúság nevelésére. Hamis papírokkal tért vissza a fővárosba. Keresztury Dezső író, költő, a Széchenyi Könyvtár tudományos főszerkesztője segítette, mások neve alatt dolgozott különböző irodalmi kiadványokban, közben verseket és drámákat írt. 1956 tavaszán felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára Máriássy Félix osztályába. Gábor Pál, Szabó István, Elek Judit, Kézdi-Kovács Zsolt, Rózsa János, Huszárik Zoltán, Kardos Ferenc, Edouard Zahariev voltak osztálytársai. Szoros barátság és munkakapcsolat fűzte Gaál Istvánhoz és Sára Sándorhoz. Már főiskolai hallgatóként forgatókönyveket írt tanárainak, Fábri Zoltánnak és Makk Károlynak, segítette osztálytársai munkáit, alapító tagja volt a Balázs Béla Stúdiónak. 1961-ben filmíró, filmrendező diplomát kapott. Az Állambiztonsági Szolgálat ügynökein keresztül azonban továbbra is megfigyelés alatt tartotta. A Centro Sperimentale Cinematografia két éves római ösztöndíjat ajánlott neki, de a hatóságok az ösztöndíját nem engedélyezték. 1963-ig még szocialista országba sem utazhatott. 1964-ben a Balázs Béla Stúdióban rendezte Férfiarckép című dokumentumfilmjét, egy falusi orvosról: édesapjáról. A film szubjektív vallomás és tiszteletadás a másokért élő idős embernek. Az orvos hétköznapjai a falu közösségében, a gyógyítás, az öröm és gyász pillanatainak lírai képsorai Gyöngyössy Imre versét követik. A „filmversben” a költészet és a film különleges, érzelmileg telített szimbiózisban olvad egybe. A Főiskola elvégzése után társszerzője volt többek között Gaál István (Zöldár) és Kósa Ferenc (Tízezer nap) filmjeinek, közben drámákat írt. Csillagok órája című drámáját 1963-ban nagy sikerrel játszotta a budapesti Katona József Színház. Illyés Gyula, Kodály Zoltán az új magyar dráma megújulását látták művében. Későbbi drámái: Derékig földbe ásva (1964), Barokk Passió (1965). Börtönélményei alapján írta Gitárhang esőben című forgatókönyvét, melyet első szerzői játékfilmjeként akart megrendezni. A forgatókönyv megrendítő, szenvedélyes vallomás a barátságról és az áldozatvállalásról, ahol a belső szabadság, a képzelet víziói szétfeszítik a börtön falainak zárt világát, az áldozat morálisan gyilkosa fölé emelkedik, de tanúi lehetünk Gérecz Attila szökésének is. A MAFILM művészeti bizottságának ülésén Fábri Zoltán szuperlatívuszként beszélt a forgatókönyvről, méltatta újszerű stílusát, képi vízióit. A forgatókönyvet azonban a minisztérium betiltotta, „kultúrpolitikai szempontból megengedhetetlennek” tartotta. Gyöngyössy Imre filmtervét később sem tudta megvalósítani. A rendszerváltás után az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) végzett kutatásokból ma már bizonyítható, a titkosszolgálat évtizedeken át akadályozta pályája kibontakozását. 1968-ban végre elkészíthette első balladai ihletésű játékfilmjét, a Virágvasárnapot.

„Akkor ismertem meg, amikor a Virágvasárnapot rendezte. Imrével és filmjeivel kapcsolatban legfontosabb számomra, hogy elsősorban költő volt. Mindent egy költő szemével, szívével és lelkével látott és láttatott. Ebből a költői látásmódból született meg játékfilmjeinek egyedülálló, jellegzetes képi világa, mint a Virágvasárnapé. Ez a rendkívül költői és fantáziagazdag alkotás sajátosan egyesíti a paraszti világot, a folklórt és a keresztény legendát: a pap és a forradalmárok halála a filmben passióként jelenik meg.” – értékelte David Robinson nemzetközi tekintélyű filmkritikus és esztéta a filmet. A Virágvasárnap főszereplői Simon, a katolikus pap (František Velec) és testvére Urénusz, a tanító (Tóth Benedek), akik mindketten az elnyomottak felszabadításáért, az egyenlőségen alapuló világért küzdenek, de ellenkezőképp: Simon pap szeretettel és békével, míg testvére fegyverrel. Így konfliktusba kerülnek egymással. Végül mindketten a hatalom áldozatai lesznek. A történet dramaturgiai centrumában a morális erőt jelképező anya alakja áll. Ez a bölcsődalt, sirató-éneket éneklő egyszerű asszony későbbi filmjeiben is vissza-visszatér. A film központi kérdése a személyiség, a közösség, az önfeláldozás és a megváltás problematikája. A dialógusokban sok az idézet az Újszövetségből, a filmbeli Simon pap csodákat tesz, a tömeg lelkesedik érte, ahogyan az evangéliumban Jézusért lelkesedtek. Az erősen spirituális film nagyon szokatlan volt 1968-ban, ezért a Filmfőigazgatóság kiküldte a kópiát Moszkvába, hogy ott döntsék el, bemutathatják-e. Imrének is ki kellett utaznia, s miközben az ítéletre várva idegesen sétált fel-alá a folyóson, felfigyelt egy fiatalemberre, aki ugyanolyan nyugtalanul rótta közelében az utat. Beszélgetni kezdtek franciául, kiderült, hogy ő is filmrendező, két éve várja, hogy bemutassák dobozban lévő filmjét. Mi a probléma a filmeddel?” – kérdezte a fiatalember. Elhangzik benne Szent Pál Szeretethimnusza. – válaszolta Imre. „Igen? Az én filmemben is.” Andrej Tarkovszkij volt a fiatalember, aki az Andrej Rubljov engedélyezésére várt. Végül mindkét filmet bemutatták. A pécsi Magyar Filmszemlén Imre elnyerte a legjobb rendező és megosztva a legjobb forgatókönyv díját. A Virágvasárnappal Gyöngyössy Imre nemzetközi hírnevet szerzett. A külföldi kritika a legnagyobb elismeréssel üdvözölte az elsőfilmes rendezőt, az olasz újságok „magyar Pasoliniként” emlegették. A film stílusát „spirituális realizmus”-ként jellemezték, ami később epitheton ornans-ként kísérte műveit.

Következő filmjében, a Meztelen vagy-ban (1972) a magyarországi cigányság sorsán keresztül szólt először a kisebbségek máig megoldatlan, drámai helyzetéről. Gera, a fiatal cigány festő barátjával visszatér Budapestről a cigánytelepre, ahol született és gyermekkorát töltötte, hogy segítsen egy jobb élet megteremtésében. A telepen még nagyon erősek az évezredes hagyományok, a két fiatalt bizalmatlanul, ellenségesen fogadják. Gera és társa felfedezik a mítoszt, az ősi rítusokat, de szembesülnek a múlt szenvedéseivel, a cigányok deportálásával is. A közösség nem érti meg Geráékat, a törvény elítéli, de az anya mitikus erejével újra életre kelti őket. A film belülről, mély empátiával láttatja a mindaddig tabunak tartott magyar cigányság sorsát. Majdnem két évig készítettük elő és forgattuk a filmet Kabay Barna társszerzővel, Kende János operatőrrel és Bódy Gábor, akkor még bölcsészhallgató első asszisztenssel Tarizsán, egy észak-magyarországi kis cigánytelepen, mely még a térképen sincs rajta. Bari Károly fiatal költő vitt el az egyik közeli cigánytelepre Balázs János akkor még ismeretlen naiv festőhöz, akinek képeit visszatérő motívumokként a film költői víziórendszerébe építettük. A főszereplő Oszter Sándoron kívül a szereplők a cigánytelep lakói voltak. „Vállaltuk, hogy nem professzionalista színészekkel dolgozunk, legtöbb szereplőnk csak az anyanyelvén beszélő analfabéta cigány volt. Hagytuk, hogy egyéniségükkel, világképükkel, életismeretükkel gazdagítsák a filmet. Egyre fontosabbá vált számunkra a „színészekkel” is közös team-munka, ami minden későbbi filmünknek lényeges része. Egzakt dokumentumfilm képsorokat ötvöztünk a „klasszikus” játékfilm elemekkel. Húsz évvel a koncentrációs táborok után megdöbbentő erővel robbantak ki először az öreg cigányasszonyokból a tragikus vallomások meghurcoltatásukról, Mengele gyermekeiken végzett „kísérleteiről”. Dialóg improvizációkban vallottak szereplőink a fajgyűlöletről, hátrányos társadalmi helyzetükről. Utolsó pillanatban sikerült még begyűjtetlen „népszokásokat” is dokumentálnunk a filmben, felismerni és megismertetni az ősi cigány törvénykezés „nomád” kódexét, rítusát.” (Graham Petri interjúja Gyöngyössy Imrével, 1985.) Gyöngyössy Imrét ebben a filmjében is, akárcsak a Virágvasárnapban, vagy a Szarvassá vált fiúkban a megváltás problematikája érdekelte: „Felszabadíthatja-e az egyik ember a másikat, megváltható-e ember ember által, az emberek közötti kapcsolatok jelenthetnek-e – és miként – valódi felszabadító emberi kontaktust, egy ember vagy több ember felszabadíthatja-e saját népét? Ez a kérdéskomplexum érdekel etikailag és filozófiailag, a legszubjektívebb szférákat érintően…” (Zsugán István: Passiójáték az értelmiség dilemmájáról, Beszélgetés Gyöngyössy Imrével, Filmkultúra, 1972/3) A filmet üzenetéért itthon sok támadás érte, a nemzetközi sajtó azonban sokra értékelte. Nagy öröm volt Imre számára, hogy a Velencei Biennálén a Meztelen vagy vetítése után Pasolini e szavakkal kereste meg: „Végre egy tisztességes, harmadik világról szóló európai film.”

1974-ben a Szarvassá vált fiúkban Gyöngyössy Imre egy megtörtént eseményen, a sátoraljaújhelyi börtönkitörésen keresztül állított emléket az 56-os forradalom áldozatainak, azoknak, akik a szabadságért feláldozták életüket. A játékfilm ihletője Bartók Béla Cantata Profana-ja és a román népballada a kilenc szarvasról, a szabadság szimbolikus megtestesítőiről, akik a szabadságot választják „mert a mi szarvunk ajtón be nem férhet, a mi szájunk nem iszik pohárból, csak tiszta forrásból…” A történet 1944-ben játszódik. Amikor a nácik elfoglalják Magyarországot, egy észak-magyarországi kis börtönben a politikai foglyok választás elé kerülnek: kitörjenek-e a börtönből, vállalva a kitörés kockázatát, vagy önfegyelemből bennmaradnak, de a rabok többségéből kirobban az elementáris szabadságvágy. A kitörés népfelkeléssé nő. A közeli erdőben egyformán lesz áldozat ember és vad. „A Szarvassá vált fiúkban az emberi szabadság határait, határtalanságát, belső és külső lehetőségeit kutattam. A történelem, vagy saját személyes létünk börtönébe való bezártság és kitörés lehetőségeit. Az áldozatvállalás értelmét vagy irracionalizmusát. A film azt a kérdést veti fel, mi lesz a mártírokkal haláluk után. Van-e értelme egyáltalán az önfeláldozásnak?” (Luigi Rondi: Hét kérdés Gyöngyössy Imréhez, 7 domande ai 49 registi, Torino, 1975.) A különböző emberi sorsok drámája nagyszerű színészi alakításokban (Törőcsik Mari, Lukács Sándor, Kozák András, Kútvölgyi Erzsébet, Todor Todorov, Gyöngyössy Katalin) és szimbólumokban gazdag képsorokban (Kende János operatőr) bontakozik ki. Félelem, bizalom, a szabadság eufórikus mámora és a puskacsövekkel riadtan szembenéző tekintetek költői képekben jelennek meg. A film végének szürreális montázsa a rendező igazságba vetett hitét és a jövő reményét hordozza: a menekülésük közben lelőtt forradalmárok újra és újra feltámadnak, az áldozat morálisan legyőzi gyilkosát.

Várakozók (1975) című játékfilmjét Gyöngyössy Imre a háborúban fiaikat elvesztett anyáknak ajánlotta. Ebben a filmben is a történelem, a személyes kiszolgáltatottság és a belső szabadság kérdése érdekelte. A történet a második világháború alatt egy budai villában játszódik, ahol az anya, (Törőcsik Mari) gyermekeinek egykori dajkájával (Maja Komorowska) együtt fiai hazatérését várja a frontról. Nem akarja tudomásul venni, hogy mindhárom fia elesett a háborúban, irracionális anyai ösztönnel várja vissza őket. És ahogy a frontvonal egyre közeledik, fiaiként fogadja be az ismeretlen sebesülteket, partizánokat. „A század destrukciói közepette is hiszünk az alapvető emberi kapcsolatokban. Az anya-fiú- testvérek drámájában kerestük azt a morális erőt, amit nemcsak a mítoszok cselekvésköltészete inkarnál, de a mai ember minden konstruktív aktivitásában is benne van. Csak ezekkel tudunk ellentmondani a világot fenyegető apokalipszisnek.” (Graham Petri interjúja Gyöngyössy Imrével, 1985.) Az oltalmazó, teremtő anya mitikus alakja visszatérő motívuma filmjeinek. „A fiait temető anyát a Virágvasárnapban, a gyermekeit örökké hazaváró anyát a Várakozókban, a Szarvassá vált fiúk vajúdó fiatalasszonyát, vagy a születendő gyermeke után vágyódó Yermát furcsa módon fűzi össze a szeretett lény elvesztésének fájdalma és a szeretet mindenek feletti ereje, az ősi tűz szikrája, mely Herakleitosz tüzéből fakad és mely minden dolgok eredete.” (Elena Matacena: Gyöngyössy Imre, a magyar Pasolini emlékére, Cinema sessanta, 1994.) A háború apokaliptikus képei és az anya vágyódásainak víziói, a film szokatlan új stílusa annyira zavarta a MAFILM Budapest Filmstúdiójának vezetőjét, hogy kivágatta a szürreális montázsokat. Imre egész életében torzónak tekintette filmjét és szerette volna újra megrendezni, de erre nem volt lehetősége. 1976-ban a zürichi repülőtéren figyeltünk fel egy ünneplőbe öltözött idős paraszt emberpárra, akik tanácstalanul várakoztak az emberáradatban. Az idős férfi kezében egy papírt tartott, amire nagy betűkkel írta valaki: „I don’t speak English, please help me.” Megszólítottuk őket, jól sejtettük, magyarok voltak egy észak-magyarországi kis faluból, akik távolra szakadt fiúkat mentek meglátogatni. Ez az élmény ihlette a Két elhatározás című filmünket azokról a parasztasszonyokról, akik életükben még falujuk határát sem lépték át, de egyszercsak szülői ösztöntől hajtva minden nyelvtudás nélkül elindultak az ismeretlen felé, hogy szeretteiket újra láthassák. Így találtunk rá Rimócon Verus nénire, aki férjét, fiait a háborúban vagy természeti csapások miatt elvesztette. Egyetlen fia maradt életben, aki 1956-ban, hogy életét mentse, Londonba emigrált, mert a forradalom előtt hamis vádakkal életfogytiglan tartó börtönbüntetésre ítélték. A dokumentumfilm Verus néni két elhatározásáról szól: hogy halála előtt fiát még egyszer láthassa és hogy az öreg, kiszáradt szőlőt megművelje. Az utazáshoz a pénzt két keze munkájával teremti meg. Az idős asszony korát meghazudtolva dolgozik, műveli földjét, kenyeret süt, kendert áztat, vásznat sző, imádkozik, gyapjút fon, búcsújáróhelyre zarándokol. „Azt a hőst találtuk meg benne, akit minden filmünkben kerestünk, a másokért élő, saját, zárt, személyes dimenzióján túlnövő embert, aki haláláig le tudja győzni élete végességét. Máig őrizzük emberségét, derűjét, bölcsességét, földközeli gazdagságát. Ez a film volt első közös rendezésem Kabay Barnával. Az én mágikus, spirituális látásomat ideálisan egészítette ki Barna groteszk iránti érzékenysége, dokumentarista felfogása. Munkánkat egy team nemesebb és már objektivizálható szintjére emelte Petényi Katalin esztétikailag és morálisan is szeizmográf érzékenységű vizuális látásmódja, képzőművészeti, irodalmi műveltsége. Szabó Gábor, kiváló operatőr kézikamerájával közvetlen közelből követte Verus néni hétköznapjait.” (Graham Petri interjúja Gyöngyössy Imrével, 1985.) A német közszolgálati televízióval (ZDF, Kleines Fernsehspiel) koprodukcióban készült dokumentumfilmünket a forgatás alatt kétszer betiltották. Azzal vádolták Imrét, hogy együtt ült a börtönben Kis Bertalannal, Verus néni fiával, akit soha életében nem látott, és hogy ez a film az 56-os évfordulóra készül. Útleveleinket bevonták, a faluban elterjesztették, hogy mi oda többé már nem jövünk, mert letartóztattak bennünket, a vágószobát lepecsételték. Végül Dósai István, a Hungarofilm igazgatója a német koprodukció miatt úgy döntött, hogy mégis hagyják befejezni a filmet, és ha elkészül, akkor meglátják, hogy bemutatható lesz-e. Mikor újra visszatértünk a faluba, hogy folytassuk a forgatást, az öregasszonyok sírva öleltek magukhoz, mert azt hitték, hogy már a börtönben vagyunk. A sok viszontagság között forgatott film nemzetközi siker lett. Első külföldi rendezőként Gyöngyössy Imre és Kabay Barna megkapták Németországban a Grimme-díj arany fokozatát, a Chicagói Nemzetközi Filmfesztiválon a Gold Hugo-t és még nyolc nemzetközi díjat. Néhány idézet a korabeli kritikákból:

„Az alkotók csodálatos dokumentumot nyújtanak a nézőknek az eltűnőben levő paraszti életről. A film rendkívül átütő epikus és költői tehetség műve.” (Giovanni Grazzini, Corriere della Sera, Roma, 1977.) „A magyar parasztasszony csodálatos alakja az életben való mindig megújuló reményt példázza. Az epikus, elégikus hangvétellel összhangban állnak a finom tónusok és a feszült elbeszélés ereje.” (Sandro Borelli, L’Unità, 1977.) „Egy hetven éves, fekete népviseletbe öltözött parasztasszony egy kis magyar faluban úgy beszél, mint egy mesebeli figura – pontosan és tele költészettel, egzaktul és metafórákban gazdagon… Ez a parasztasszony a szántóföldeken olyan szavakat használ, melyeket Brecht is megirigyelhetne…” (Dr. Walter Jens, Die Zeit, 1977.) „Kántor Veronika, ez a hetvennégy éves parasztasszony nem csupán a paraszti múlt néprajzi értékeinek hordozója, hanem a jövőt is jelenti, mert örök emberi értékeknek hordozója… Szó és tett gyönyörű harmóniája árad minden pillanatból.” (Csák Gyula: Ahogy az élet rendez, Filmkultúra, 1977/1) A Tengerre néző cellák (1978) című tévéfilmjében a bebörtönzött görög szabadságharcosok tragikus sorsán keresztül elevenednek fel Gyöngyössy Imre személyes börtönélményei az ötvenes évekből. A filmet a váci börtönben forgatták, ahol jól ismert minden cellát, folyosót, műhelyt, ahol 25 évvel azelőtt raboskodott. Ugyanebben az évben egy megtörtént eset alapján a Norddeutscher Rundfunk felkérésére készítette az Orvos vagyok című dokumentumjátékot. Egy középkorú értelmiségi asszony csalódva az életben öngyilkos lesz. A mentők kórházról kórházba viszik, de senki nem akarja befogadni a halottnak hitt asszonyt. A Honvéd Kórház portájánál egy fiatal orvos 24 órás ügyelete után épp hazamenni készül, mikor felfigyel a portás és a mentős vitájára. Elvállalja, hogy megmenti ezt az asszonyt, akiről semmit sem tud, visszatér a kórházba és egy héten át éjjel-nappal küzd a reménytelennek látszó feladattal, míg végül sikerül az életbe visszahozni a beteget. Az asszony hihetetlen ajándékot kapott: életében először érzi, hogy ő fontos volt valakinek. Ez most már kötelezi, hogy soha nem dobhatja el magától az életet. A kórházban azonban megindul a féltékenység és irigység az orvossal szemben, feljelentik, hogy nem tartotta be a szabályokat, végül a fővárosból egy vidéki kórházba helyezik. Nemcsak a filmet, de az orvost és az egészségügyet is támadások sora követte. Egyaránt kifogásolták a témaválasztást, a szokatlan stílust, Imre személyét is sértő kritikák jelentek meg. A hetvenes évek végén Imre kora társadalmának ellentmondásos kérdéseihez fordult. Szenvedélyesen bírálta a hazugságokkal teli légkört, az emberi kapcsolatok elhidegülését, miközben nem adta fel jövőbe vetett reményét. A hazai kritika értetlenül, sőt támadóan fogadta filmjeit, melyeket a német televíziók nagy sikerrel sugároztak.

A következő játékfilm, a Töredék az életről (1979) főszereplője, Bogár Éva (Kovács Mária), egy nagyüzem ünnepelt igazgatója nyugdíjba megy, és elhatározza, hogy új életet kezd, visszatér falujába, a gyökerekhez, édesanyjához és lányaihoz, akiket karrierje építése során elhanyagolt. Késve érkezik, a faluban már anyja temetésére készülődnek. Éva a gyász fájdalmán keresztül szembesül mindazzal, amit életében elmulasztott. Hogy sose tudta kifejezni szerettei iránti érzelmeit. A filmben tanúi leszünk egy család morális széthullásának, a múlt eltitkolt személyes tragédiáinak és a jelen erőteljes társadalomkritikájának. Éva katartikus utat jár meg, de nem adja fel a reményt a megtisztulásban, az újrakezdésben.

Gyöngyössy Imre számára a hetvenes évek végén egyre nehezebbé vált a filmkészítés. Terveit elutasították, külföldi megbízásait akadályozták, a pártállam által irányított filmkritika filmjeit nyíltan támadta, telefonjainkat lehallgatták. Verseinek kiadását Kardos György, a Magvető könyvkiadó igazgatója, az Állambiztonsági Hatóság egykori alezredese, majd a katonai elhárítás főosztályvezető helyettese elutasította, versei életében csak olaszul jelentek meg nagy sikerrel Rómában. (Imre Gyöngyössy, Cineasta e Poeta, Róma, 1983.) Csak később, halála után, az ÁBTL-ben végzett kutatásaink során tudtuk meg, hogy Gyöngyössy Imre a hetvenes években is az Állambiztonsági Szolgálat célkeresztjében állt. Ebben az időben megváltoztak a módszerek, már nem börtönnel, hanem ellehetetlenítéssel támadták a nem kívánatos személyeket. Imre úgy érezte, hogy mindenütt falakba ütközik, hogy „elfogyott a levegő körülötte”. Ezért 1980-ban hosszú vívódás után alkotótársával Kabay Barnával együtt elfogadta a ZDF és a müncheni Tellux Film meghívását. Az Interkoncert közvetítésével utaztunk ki Németországba, mint a cirkuszosok és a cigányzenészek, vállalva, hogy minden jövedelmünk 20 %-át visszafizetjük a magyar államnak, de nagyon fontos feltétel volt számunkra, hogy bármikor hazatérhessünk, és tovább készíthessük magyar és kelet-európai témájú filmjeinket. Nehéz szívvel jöttünk el a budai vároldalban levő házunkból. Nekem különösen nehéz volt otthagynom a tanítást a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, a szülőket, barátokat, zeneakadémiai koncerteket, el se tudtam képzelni, mihez kezdek Németországban. De Szécsényi Médi kolléganőm, a Főiskola vágó tanára megtanított a filmvágásra, és ezután külföldi tartózkodásunk alatt legtöbb filmünket már én vágtam. Így még jobban bekapcsolódhattam a közös filmkészítésbe: rendkívül izgalmas volt egy gondolat születését követni, alakítani a forgatókönyvtől, a felvételeken és a vágóasztalon át a végső megvalósulásig. Mindent elölről kellett kezdenünk, de szép feladatok vártak ránk. Az Alpok lábánál, a Starnbergi-tó partján hamarosan sikerült újra otthont teremteni és megalapítani a Starnbergi Alkotóműhelyt. Németországban is tudatosan vállaltuk magyar identitásunkat. 1981-ben, a Westdeutscher Rundfunk megbízásából készült dokumentumfilmünk, a Pusztai emberek fájdalmas elégia a puszták népének eltűnőben levő világáról. Ez az a nemzedék, mely tanúja és szenvedője volt a XX. század háborúinak, forradalmainak, történelmi mozgásainak. A film két részből áll: „Akik elmennek” és „Akik maradnak”. Az első rész egy parasztasszony és férje sorsát mutatja be, akik fiatal korukban távol a köves utaktól saját kezükkel házat építettek a pusztában. Emberfeletti erővel küzdöttek a szegénységgel, a természeti erőkkel és felnevelték öt gyermeküket, akik naponta kilométereket gyalogoltak a havas mezőkön, erdőkön az iskolákig. Miután felnőttek, egyik tanár, másik pap, de mind értelmiségiek lettek és beköltöztek a városba. Idős korukban végül a szülők is a városi életet választják, de mielőtt elhagynák a pusztát, lebontják házukat, amit egykor saját kezükkel építettek, nehogy az enyészet áldozata legyen. A búcsú fájdalmas, a múlt emlékei kísérik minden mozdulatukat. A második rész – „Akik maradnak” – a puszták utolsó juhászait szólaltatja meg. A sokszor írni-olvasni alig tudó öregek utolsó krónikásokként emlékeznek a múltra, ugyanakkor a természetben élő ember derűjével tudnak még örülni és rácsodálkozni a teremtett világ harmóniájára. A romantikus pusztával szemben Illyés Gyula Puszták népének a régi nagybirtokok peremén rekedt utolsó tanúi vallanak életükről, a szabadság élményéről, a kolomp, a furulya hangjának szépségéről. László Gyula, a kiváló régészprofesszor így írt a filmről: „A remek dokumentumfilm láttán sajogni kezdett a szívem: Istenem, ha nekünk régészeknek ilyen életképünk lenne az elmúlt korokból, 50 év múlva a múlt hiteles felidézésével ez a film történelem, sőt a „filoszok” szemében már adat is lesz…. A film az élő beszéd józan természetéhez közelít, kizárja a szabad képzettársításokat, a szürrealizmus izgalmát, és helyette a súlyos hétköznapok valóságát hozza. Abból csinál művészetet, amit mindannyian egyformán látunk. Olyan ez a film, mintha öreg emberek csendes szavát hallanánk, a falu rejtve marad a nehéz élet végezni való munkájában, az élet nem állhat meg.” (László Gyula: Pusztai emberek, Magyar Filmintézet, 1981.) Míg a Westdeutscher Rundfunk a sikerre való tekintettel rövid időn belül többször megismételte a Pusztai emberek adását, Magyarországon a film dobozban maradt, a hivatalos szervek nem engedélyezték bemutatását. Évtizedekkel később azonban beválasztották a 100 legjobb magyar dokumentumfilm közé.

(Folytatjuk)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/12 04-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14733