KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
   2020/december
MAGYAR MŰHELY
• Petényi Katalin: Emléktöredékek Gyöngyössy Imre (1930-1994)
• Erdélyi Z. Ágnes: Kilépés a feledésből Beszélgetés Kabay Barnával
• Varga Zoltán: Rettegés a fűben Ulrich Gábor: Dűne
• Gelencsér Gábor: Töredék az élet Hét kis véletlen
ÖKO-ANIMÁCIÓ
• Gerencsér Péter: „Nincs ember, nincs probléma” Közép-európai ökoanimáció
• Barotányi Zoltán: Tragédia az erdőszélen Koszakovszkij: Gunda

• Megyeri Dániel: Felbolydult élet Michael DeForge: Ant Colony
KÍNA ÁRNYÉKÁBAN
• Géczi Zoltán: Sötétben köttetett alkuk Hollywood és Kína
• Stőhr Lóránt: A bomlás gyermekei Chang Tso-chi
• Jordi Leila: A tibeti masztiff halála A tibeti film elmúlt 10 éve
MOHOLY-NAGY
• Orosz Márton: Fénytér Moholy-Nagy László és az „avantgárd munkásfilm”
EVILÁGI ÉS TERMÉSZETFELETTI
• Bóna László: A mű egésze A Twin Peaks mitológia – 2. rész
• Bakos Gábor: Zavar és zűr Párhuzamos montázs: Kutya éji dala // Bűvös vadász
FESZTIVÁL
• Kovács Patrik: Boszorkányos esték Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál – Szolnok
• Pályi András: Megtörtént esetek Lengyel filmtavasz ősszel
FILM / REGÉNY
• Tüske Zsuzsanna: Nem gyerekmese Roald Dahl: Boszorkányok
• Vajda Judit: Banyapara Robert Zemeckis: Boszorkányok
KRITIKA
• Margitházi Beja: Tejfogak koccanása Amíg tart a nyár
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: Viszik a bankot A bank
STREAMLINE MOZI
• Baski Sándor: A chicagói 7-ek tárgyalása
• Tüske Zsuzsanna: Rebecca
• Teszár Dávid: Túlélők
• Varró Attila: Gazfickók városa
STREAMLINE MOZI
• Pethő Réka: Az asszisztens
STREAMLINE MOZI
• Kovács Kata: Patrick
• Lichter Péter: Cobra Verde
• Parádi Orsolya: Átlagemberek
MOZI
• Alföldi Nóra: Tunéziai terápia
• Pazár Sarolta: Egy humorista élete
• Varró Attila: Bűvölet – Az örökség
• Vajda Judit: A beszéd
• Fekete Tamás: Fellini – A lélek festője
• Benke Attila: Doorman
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Ulrich Gábor: Dűne

Rettegés a fűben

Varga Zoltán

„Ki és kit öl?” Ulrich Gábor Dűnéje minimalista animációs thriller hipnotikus képekkel és dermesztő hangokkal. 

 

William Somerset Maugham novellája, az Egy ember Glasgow-ból címszereplője hiábavalóan keresi a rejtélyes és felkavaró hangok forrását; a tébolyító zörejek a spanyol villa körül vagy a kísértetházból erednek, s akkor külső hangok, vagy pedig belülről hallhatóak csupán, így viszont a skizofrénia a magyarázatuk. Akárcsak Maugham novellája, Ulrich Gábor új animációja, a Dűne is felfogható úgy, mint invitálás az egymással összefonódó s egymástól mégis elváló hangok és képek értelmezésére – középpontban (vagy éppen a periférián?) egy bűntény, egy rémtett körvonalaival. A mindössze három és fél perces Dűne a kortárs magyar mozgókép egyik legnagyobb külföldi sikerszériáját tudhatja maga mögött, számos animációs fesztivál – köztük Annecy, Hirosima és Ottawa – versenyprogramjába beválogatták, s meghívásainak még koránt sincs vége.

Az ezredforduló óta több mint tucatnyi animációs rövidfilmet jegyző kecskeméti alkotó képzőművészeti igénnyel megformált művei jórészt eddig is a halál témája, a vergődés kínjai, a testi lét törékenysége körül forogtak. Ilyen értelemben a Dűne következetes folytatása annak a filmkollekciónak, amely – Ulrich nyilatkozatai szerint – ha nem is ténylegesen, de jelképesen lezárulni látszott előző alkotásával, a Balanszszal. A Dűne azonban lehetséges új utak megalapozása is, amelyet a művésztől eddig nem látott lecsupaszítottság és a korábbi filmekhez képest drasztikusan eltérő hangkezelés (kizárólag zörejek és zörejértékű hangok használata) jellemez. A Dűne a vizualitás radikális minimalizmusának és a hangsáv zavarba ejtően gazdag összetettségének fordított arányaira épít, az Ulrich által létrehozott látványvilág absztrakt szikársága a hangsávot megtöltő több mint száz hangréteggel kerül kontrasztba (a hangtervezés Chris Allan Tod munkája). Ez a kompozíciós elv megfordítja kép és hang szokványos hierarchiáját, ámde – érdekes paradoxon – talán az ellenkező előjellel is megközelíthető a Dűne. Mert míg a hangi szféra csak sejtet, csupán töredékes történetet kínál, addig a látványvilág megszakítatlan (a film egyetlen folyamatos beállításból áll), s a maga módján teljességet, önálló mikrokozmoszt teremt.

A számítógépen megalkotott fekete-fehér képsorok végig fűszálakat és fűcsomókat mutatnak; a különböző alakzatokba és kompozíciókba – olykor labirintusokat idéző mintázatokba – rendeződő növények lengedezése, hajladozása, fodrozódása tölti meg a képmezőt, illetve úgy tűnik, hogy egyre mélyebbre ereszkedünk. A képvilág egyszerre húzza magába a nézőt s tartja fent megfigyelői, kívülállói pozícióját – miközben a hangvilág olyan események akaratlan (fül)tanújává tesz, amelyet talán jobb is, ha nem látunk közvetlen módon. A szél zúgása, a baljós morajlások kezdettől fogva arra hangolnak rá, hogy valami rossz – sőt, szörnyűség – közeleg (nem véletlenül utal Ulrich „absztrakt thrillerként” a Dűnére), s a rövid idő alatt is felgyülemlő suspense valóban rémségek bekövetkeztét vezeti elő. A zihálásokat és (halál)hörgéseket – részben a búgó-morajló környezethangokba olvadva – csupán halljuk, a történésekből mit sem láthatunk; a Dűne egyik bravúrja az, hogy elbizonytalanít, vajon a tájban vagyunk képtelenek meglátni valamit (tehát túl nagy terület tárul elénk), vagy ellenkezőleg, valójában minden, amit látnunk kellene, a képmezőn kívül történik (azaz túlontúl szűk a látóterünk). A Dűnében a bűnügyi rejtélynek végül nincs megfejtése; a természet – sőt, ha úgy tetszik, a kozmosz – közönye nyeli el a kiontott vért. Hogy mi (és kivel) történt, minden néző maga képzelheti el saját belső mozijában.

A lidércnyomásos álom által ihletett, „nyersváltozatban” egyetlen hétvége alatt elkészült Dűne beleillik a kortárs film azon vonulatába, amely a képi minimalizmust a (sokszor módfelett nyugtalanító) hangsávban elrejtett többletinformációkkal kombinálja – Nemes Lászlótól (Saul fia) Robert Eggersig (A világítótorony) –, egyúttal a David Lynch-életmű egyik legemlékezetesebb képsorának variációjával is szolgálhat. Ulrich Gábor Dűnéje mintha a Kék bársony fűszálak alá merészkedő, rovarnyüzsgésbe bepillantó bizarr prológusának egyéni változata is volna, ahol az aláereszkedés ugyan nem fejeződik be, nem érünk a rovarhad közelébe – ám a nézőt így is egyszerre hipnotikus és mélyen felkavaró élménnyel teszi gazdagabbá.

 

Dűne - magyar animációs film, 2020. Rendezte: Ulrich Gábor. Hangtervező: Chris Allan Tod. Gyártásvezető: Vécsy Vera. Producer: Mikulás Ferenc, Muhi András. Gyártó: Kecskemétfilm Kft. / Focusfox Kft. 3 és fél perc.

 

A cikk szerzője a Magyar Művészeti Akadémia Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasa.

 

 

 

 

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/12 15-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14730