FesztiválLengyel filmtavasz ősszelMegtörtént esetekPályi András
Az előítéletekkel, gyűlölettel, agresszióval teli lengyel társadalom körképe mellett a filmekben ott a vágyott Lengyelország is. Ragyogó nyári napsütés, némi párásság, üres országút, jobbra is parasztházak, balra is, egy asszony iparkodik két kisgyerekkel az út közepén, ki a faluból, de előkerül a holtrészeg férj, fenyegeti, kéri, könyörög, vissza akarja vinni magához a családot, nem sikerül, Iwonának (Agnieszka Skibicka) már elege van, többé nem hisz Michał (Marcin Zarzeczny) zagyva ígérgetéseinek, bizonyos Sławekhez (Maciej Braun) tart, akit a szeretőjének hinnénk, ám később kiderül, hogy az unokatestvére és a falu rendőre. Kis idő múltán fekete luxuskocsi söpör végig a falusi országúton, akár egy teljesen más világból eredő jelenés, benne fehér galléros, nyakkendős férfiú, lefékez a részeg mellett, az út iránt érdeklődik, Michał azonban, ahelyett, hogy válaszolna, megpróbál bemászni az autóba, ám az árokban végzi. Amíg édesen szundít az útmenti bozótban, nem sejti, hogy szinte karnyújtásnyire tőle az úton Dante tollára illő drámai jelenetek zajlanak. A fehér galléros celeb (Martin Hycnar), bizonyos kormányhivatal magas rangú képviselője, akit a tévéből mindenki ismer, tovább hajt, és percek múlva elüti Iwonát és a gyerekeket. Megrémül, félrerántja a kormányt, bemenekül az útmenti kukoricásba, onnan hívja mobilon az ügyvédjét. Jön a rendőrség, a mentő, újabb rendőrautó, tűzoltókocsi, mentő helikopter, a környék minden elérhető egyenruhása, a falu lakói, a helyi pap, a jegyző. A történet pörögni kezd, mind jobban pörög, mintegy a saját tengelye körül, megállíthatatlanul, magába szippantva minden színre lépő figurát, minden új helyzetet és minden emóciót. Mert kimondottan emocionális filmről van szó, amelyben a társadalmi naturalizmus rendőrségi drámával vegyül, a feszültség meg nő, egyre nő, a cselekmény egyre sűrűbb, már-már az az érzésünk, egy rossz mozdulat, egy óvatlanul meggyújtott gyufa elég, hogy bekövetkezzen a robbanás, és minden porig égjen. Ez a Szupernóva, a megkésett Lengyel filmtavasz nyitó darabja, az elsőfilmes Bartosz Kruhlik szerzői filmje. A budapesti Lengyel Intézet immár hagyományosan minden év tavaszán filmhét keretében mutatja be az előző esztendő legjobb alkotásait, az eseményt idén májusban azonban a járvány miatt őszre halasztották, és végül október közepén is csak online lehetett megrendezni, szerényebb keretek közt, mindössze négy filmmel, köztük Jan Komasa időközben Oscarra is jelölt, az idei európai filmdíj várományosai közt is számon tartott Corpus Christijével, amelyet – az őszi filmtavasz paradox következményeképp – már nálunk is játszották a mozik. Meglepetésnek és szenzációnak megmaradt hát a debütáns fiatal rendező Szupernóvája, akinek már a łódźi filmakadémia hallgatójaként készített etűdjeire is oda kellett figyelni, de aki most a görög drámák hármasegységét tudatosan vállaló filmjével, amelynek metaforikus címe nemcsak a nagyerejű, rendkívüli fényhatású kozmikus csillagrobbanásra utal jelképesen, hanem a filmre vitt tömény országúti esetben rejlő társadalmi robbanóerőre is, ugyancsak felhívta magára a figyelmet. A Szupernóva leginkább tehát egy olyan üst, amiben sok minden fortyog és zakatol. A tudathasadásos társadalom egyéni ambíciók zászlaja alatt vívott lengyel-lengyel háborúja vészt jósló közelbe hozza az óriásplakátok olcsó közhelyeit, olyasformán, ahogy Patryk Vega, a lengyel film újsütetű fenegyereke szereti elhinni és szó szerint venni e bombasztikus szólamokat. Ha aljasság, hát legyen szélsőséges és elvetemült, ha tragédia, hát legyen végzetes, hulljon darabokra tőle egész ismert világunk, minden érték veszítse el az értékét, az erkölcsi felháborodás meg forduljon csak véres útszéli bosszúba. A film dinamikája, sajátos pörgése aligha született volna meg Wojciech Smarzowski hatása, kemény társadalomkritikája és antiklerikalizmusa nélkül, de ott érezni benne a Małgorzata Szumowska-féle lengyel vidék provincializmusát és pietizmusát is, a leginkább azonban a társadalmi érzékenységükről ismert Dardenne fivérek verizmusát, akik mindig a kulturális és szociális nyomásnak kitett gyengébb hőst védik, és úgy dokumentaristák, akárcsak Kruhlik, hogy ragaszkodnak a jól kidolgozott színészi alakításokhoz. Kruhlik ráadásul kevéssé ismert, többnyire vidéki színházakban játszó színészekkel dolgozik, és egy sor nagyszerű alakítást tár elénk, a radomi Marek Braun rokoni rendőrében megrázó dráma dúl, Marcin Hycnar romlott politikusában önpusztító agresszivitás, ami nemcsak hazug életéből fakad, de abból is, hogy semmiképp sem kíván tükörbe nézni. Adva van egy közúti baleset, ami önmagában szörnyűség, Van tettes, vannak áldozatok, vannak tanúk. És ott van benne a mai agresszív, megfélemlített, részeges, bigott Lengyelország, de ott van benne a csupa érzelem és csupa vágyakozás Lengyelország is. De létezik a filmnek egy intimebb olvasata is: az egymással összefonódó és egymással összeegyeztethetetlen emberi sorsok egész galériáját bemutatja. Erős, magával ragadó, jól megcsinált mozi. Nekem ez a film volt az idei lengyel filmhét igazi tétje. Természetesen a Corpus Christi mellett, amelyről Pauló-Varga Ákos méltán állapította meg a májusi Filmvilágban, hogy a kortárs lengyel film megkerülhetetlen remeke, mintegy a kallódó huszonévesek világáról. Számomra az a leginkább irigylésre méltó a filmben, ahogy a rendező Komasa ennek az isten háta mögötti falunak a sérült közösségét látja, amelyet teljesen megbetegített és gyűlölettel itatott át a közelmúltban történt, fiatal halálos áldozatokat követelő autós baleset. Daniel, a javító intézetből szabadult álpap (Bartosz Bielenia), aki alig érti a rituálét, aminek eleget igyekszik tenni, nagyon is érti azt a valamit, ami Komasa szerint a lényeg, az „isteni szikra”, a keresztény hitben rejlő társadalmi kötőanyag, ami újra egységbe forraszthatja az atomjaira hullott közösséget. A film elhiteti velem, hogy Daniel igazabb pap és főként igazabb ember, mint azok a papok, akik közé kíváncsiságból, vágyakozásból és – nem túlzás – hivatástudatból ügyesen betornászta magát. És akik közül – hisz utána nyúlnak egykori csibésztársai, de amúgy is leleplezné az egyházi rendszer mechanizmusa – előbb-utóbb kivetik. De úgy vetik ki, mint igazat a hamisak közül, és nem fordítva, ami formálisan vagy jogilag maga a tényállás. Vagyis a hamis pap az igazi, nem az igaziak – micsoda bibliai történet, tessék csak elolvasni Jézus konfliktusait kora papságával! –, mert jobban érti az eljátszott szerepben rejlő hivatást, mint akik e hivatásra tették fel az életüket, de elkényelmesedtek és elfásultak, amit ő nem engedhet meg magának, mert akkor miért csinálja. Komasa, aki egy interjúban hívőnek vallja magát, nem Smarzowski vagy Szumowska antiklerikalizmusával nézi ezt a történetet, hanem belülről, mintegy az önkritikus hívő szemével, és így mond humanista ítéletet – kivételes intelligenciával és empátiával –, ami azokat is elgondolkoztatja, akik az egészet kívülről szemlélik, és kissé megmosolyogják. Ettől lesz Daniel különös és kissé perverznek tűnő kalandja, látványos bukása ellenére reménykeltő. És ebben hasonlít mind a két film – ez is, a Szupernóva is – mert hisz a beteg, megosztott, gyűlölettel átitatott társadalom gyógyulásában. A másik két film, az Ikarosz. Mietek Kosz legendája és Az edző lánya kevesebb szellemi muníciót tartogatott, noha két erőteljes rendezőegyéniségéről van szó és két tiszteségesen megcsinált filmről. Kétségkívül a Maciej Pieprzyca rendezte Ikarosz az erősebb, díjat is nyert tavaly a gdyniai filmfesztiválon, David Ogrodnik alakítása emlékezetes a címszerepben. Magát a filmet mégis Mietek Kosz, a vak zongorazseni története élteti, aki a hatvanas években virágkorát élő lengyel jazz meghatározó egyénisége volt, számottevő hatást gyakorolt a hangzásvilágára, fejlődésére. Minden sikere ellenére azonban végzetesen magányos maradt, míg egy szép napon kilépett az ablakon – van, aki ma is meg van győződve, hogy Ikarosznak hitte magát, el akart szállni, ahogy vallomása szerint a zenével is mindig repült, azért tette. Pieprzycának mégsem sikerült e szívszorító történetből kiolvasni a mai katarzis lehetőségét, az Ikarosz egyszerű életrajzi film maradt. Az edző lánya még annyi sem. Łukasz Grzegorzek filmhőse egy teniszedző, aki tizenhét éves lányából zseniális játékost szeretne nevelni. Egy darabig megy a dolog, együtt járnak mindenféle teniszversenyre. Ám egyszer hozzájuk csapódik egy Igor nevű fiú, ő is teniszezik, de más dolgokra is rányitja a lány szemét, cigarettára, alkoholra, szerelemre. A lány fellázad, szembeszáll a zsarnok apával, többé nem akar teniszütőt látni. A szerencsétlen edző kénytelen megelégedni lánya szerelmével: Igorból próbál igazi teniszezőt faragni, aki szívesen dolgozik a keze alatt. A tanulságot el sem mondom, annyira közhely. A saját ifjúkori vágyait lányán beteljesíteni igyekvő apára, aki – ráadásul híján minden empátiának – elég nagy akarnok, csak kudarc és boldogtalanság várhat. Kérdés, hogy ez a tanulság megér-e egy filmet. Érdekes egybeesés, hogy mind a négy film megtörtént esetet dolgoz fel. Hogy mennyire más eredményre jutottak, az külön tanulságos.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
