KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
   2020/augusztus
MAGYAR MŰHELY
• Szilágyi Ákos: „Túl nagy szavakat ne!” Létay Veráról
• Kovács Bálint: A rendszerből törölve Hol vannak a magyar filmek a kamaszlányokról?
• Schubert Gusztáv: Tékozló fiúk és lányok Beszélgetés Dombrovszky Lindával
• Parádi Orsolya: Mossa kezeit Pilátus
FILMTÖRTÉNET NŐNEMBEN
• Schreiber András: Mégis, kinek az egyenjogúsága? Margarethe von Trotta és a német nőmozgalom
• Vincze Teréz: Filmiskola kizárólag női oktatókkal Mark Cousins: Women Make Film
• Kelecsényi László: BB avagy az ellopott tükörkép (Egyfelvonásos)
NŐI KÉPEK
• Pethő Réka: Értékrend és hatalom Gileádban Margaret Atwood
• Herczeg Zsófia: Nők útjai a megváltásig Animáció nőnemben
• Kovács Kata: Közös sebek Alison Bechdel
ÚJ RAJ
• Jordi Leila: Mágikus neorealizmus Új raj: Alice Rohrwacher
• Pernecker Dávid: Boldog, hogy itt lehet Stand-up: Tig Notaro
NEMEK HARCA
• Varró Attila: Rémálmok csapdájában Női bűnfilmek
• Roboz Gábor: Kétes elégtétel Ausztrál bosszúfilmek
• Déri Zsolt: „Problémás csajok” Női punkfilmek
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: „Eredeti példány” Bódy Gábor: Egybegyűjtött filmművészeti írások 2.
TELEVÍZÓ
• Alföldi Nóra: A női lét elviselhetetlen könnyűsége Mrs. America
KRITIKA
• Margitházi Beja: Termodinamika, szabályok nélkül Ema
• Vajda Judit: A Pásztor az én uram A másik bárány
STREAMLINE MOZI
• Kálovics Dalma: Macska/lány Muge
MOZI
• Árva Márton: Egy nő láthatatlan élete
• Varró Attila: Jay és Néma Bob Reboot
• Kovács Gellért: Remény
• Kovács Kata: Pont az a dal
• Alföldi Nóra: Titkok és hazugságok
• Lovas Anna: Staten Island Királya
• Roboz Gábor: Teljes titoktartás
• Tüske Zsuzsanna: Ava
DVD
• Benke Attila: Gran Torino
• Kovács Patrik: A visszaút
• Pápai Zsolt: Halálos fegyver
• Varga Zoltán: A halott menyasszony
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Magyar veteránok

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Új raj

Új raj: Alice Rohrwacher

Mágikus neorealizmus

Jordi Leila

Alice Rohrwacher történeteit a profán és a szakrális világ, az anyagias szemlélet és a lélekkel teli élet közötti ellentét fűti. Hősei az érdekközpontú világba beilleszkedni nem akaró „szent bolondok”.

A világtól elzárt, szigorú szabályok szerint működő közösségek, az olasz vidék magánya és különböző mitologikus szimbólumok egyvelege hozza létre a toszkán származású Alice Rohrwacher filmjeire jellemző egyedi atmoszférát. A rendező először irodalmat és filozófiát tanult az egyetemen, majd később forgatókönyvírás lett a specializációja. Rohrwacher eddig három nagyjátékfilmet jegyez, ezek mindegyikét a Cannes-i Filmfesztiválon mutatták be először. A Corpo Celeste (Heavenly Body, 2011) címet viselő első alkotása a Quinzaine des Réalisateurs szekció nyitófilmje volt, a Le meraviglie (Csodák, 2014) a zsűri nagydíját nyerte el, legutóbbi filmje, a Lazarro Felice (A Szent és a farkas, 2018) pedig már az Arany Pálmáért versenyzett. A fesztiválon végül a Legjobb Forgatókönyv díját érdemelte ki.

Rohrwacher filmjeiben mintha állandóan két világ vetekedne egymással: létezik egy realisztikus, a hétköznapi logika szerint működő dimenzió, ám ezalatt megbújik egy már elfelejtett, a modern ember által megtagadott másik világ, amit a mitológia és a vallás misztikus, megmagyarázhatatlan szabályai uralnak.

Az életmű központi motívumának és a történeteket mozgásba lendítő erőnek tűnik a realizmus és a fantázia világa között folyamatosan fellépő konfliktus.

A mitológia és a vallás jelenléte nagy hagyományokkal bír az olasz filmművészetben, olyan tematika ez, amely Fellinit és Pasolinit egyaránt foglalkoztatta. A keresztény hitvilág képei, a mítoszokból átvett történetszálak, és szimbolikus, jelentéssel bíró nevek ütköznek a sivár, reménytelen valósággal. Ebből a világból tűnnek ki, emelkednek felül a realitáson a rendező hősei, akik már puszta jelenlétükkel felhívják magukra környezetük figyelmét. A történetek mindig két szálon futnak, ami egyaránt értelmezhető a felnőtt és a gyermeki, a világi és a szakrális, a valóság és a misztikum ellentétpárja által. A naiv, ösztöneikre hallgató főhősök állnak közelebb a világ láthatatlan, de annál erősebb misztikus rétegéhez, míg akikkel konfliktusba kerülnek, a családjuk, a környezetük képviseli a csodákról régóta megfeledkezett, a patriarchális társadalom szabályainak behódolt emberek csoportját. Rohrwacher főhősei mintha képtelen lennének alávetni magukat ennek a szabályrendszernek, és hol akaratos tinilányként, hol ártatlan, a Szent Bolond figuráját idéző karakterként lázadnak, anélkül, hogy tudnának róla. Olyan emberekről szólnak ezek a filmek, akik valamiért nem akarnak, nem tudnak beilleszkedni, ösztönösen ellenállnak, és megkérdőjelezik a rendszert, amelyben élnek. Ám ezek a hétköznapi hősök olyannyira önfejűek, hogy kitartó viselkedésükkel, ha csak átmenetileg is, képesek változást hozni a környezetükbe: a mitikus és a szürreális veszi fel a harcot a spiritualitástól teljesen megfosztott patriarchális társadalmi renddel és a kapitalista gazdasággal.

 

Az első hittanórák

 

„Melyik volt a jó testvér Marta?” – teszi fel a kérdést a hittant tanító középkorú hölgy a serdülő Martának, aki hosszú csend után, félénk hangon felel: Marta. A válasz természetesen rossz, javítja ki gyorsan a nő, a bibliai történet szerint a jó testvér Mária volt. A csendes, türelmes, szerény testvér, aki bátyja, Lázár halála után megvárta, hogy Jézus maga jöjjön el hozzá, Mártával ellentétben, aki türelmetlen volt, akaratos és dühös, amiért Jézus túl későn érkezett, és hagyta, hogy meghaljon a testvére. A Corpo Celeste a megvetett testvérről mesél: a 13 éves Marta felnövésének és saját testéhez, valamint az őt körülvevő világgal való kapcsolatának a története, aki a megkövesedett egyházi tanmeséknek ellenállva csak egy dühös, az emberek viselkedésével elégedetlen Jézussal képes azonosulni. A film folytonosan vegyíti a dokumentumfilmekre jellemző és a játékfilmes képi világot, a kislányt egy állandóan mozgásban lévő kamera mutatja, testközelből megfigyelve, miközben több festményszerű kép is feltűnik. Rögtön a filmet nyitó jelenetben megjelenik a profán és a szakrális világ közötti ellentét: egy vallási szertartást látunk, amit a kisközösség láthatóan nagyon komolyan vesz, azonban az egész felhajtás egy mikrofon meghibásodásának köszönhetően abszurdba fordul át. A történet két elkülönült világot mutat be, amelyek bár összekapcsolódnak, egészen eltérően működnek. Az egyik réteg a főszereplő, Marta szemszögén keresztül jelenik meg, az ő reakcióit látjuk a környezetére. Egy zárt, intim világ ez, amely leválik a felnőttek által irányított másik, csodákat és őszinteséget nélkülöző világról.

A film kezdetén a 13 éves Marta és családja Svájcból költöznek haza, a dél-olaszországi Reggio Calabria városába. A kislánynak nincsenek barátai, ezért beilleszkedésének megkönnyítése érdekében a helyi hittancsoportba kezd el járni. Marta a családján belül is nehezen találja meg a helyét, nővére állandóan kioktatja, édesanyja pedig képtelen kiállni érte. Miközben a hittancsoporttal elsőáldozásra készül, folyamatosan konfliktusba kerül a tanárával, aki a film egy kulcsjelenete során büntetésül csoporttársai előtt nyilvánosan alázza meg.

Marta próbál beilleszkedni, de ebben önálló gondolkodása akadályozza. Kérdéseire nem kap kielégítő választ, a tanítások, az imák, a szépelgő magyarázatok az emberi test és Jézus spirituális teste közötti különbségekről nem segítik a kislányt abban, hogy kialakítson egy koherens világképet, amiben hihet. A hagyományos felnövéstörténet során a lány testileg és lelkileg is komoly változásokon megy keresztül: miközben fokozatosan öntudatra ébred, az első menstruációja is jelentkezik, amit egyszerre humoros, és sokat mondó módon reagál le a középkorú helyi pap. A katolikus vallás és a női test mibenléte nem is állhatna távolabb egymástól, a hittantanárnő szabadkozása és a spirituális testről való zavart magyarázata ellenére sem, Marta mégis ezen „tanok” között kénytelen kapaszkodót találni. A film végére képes lesz azonosulni Jézussal, miután egy megöregedett, magányos pap végre először őszintén beszél róla: elmondása szerint Jézus dühös az emberekre, amiért állandóan csak csodákat és magyarázatot várnak tőle, anélkül, hogy önállóan mernének létezni. A film elején Marta még idegenkedve nézegeti kisfiús testét a tükörben, egy ponton mégis mintha kibékülne a testiséggel: a beporosodott keresztre feszített Jézus szobor minden szegletét végigsimítja. A film végére túlesik az elsőáldozáson, ám a katolikus egyház segítsége nélkül, ő maga válik éretté és megtisztulás gyanánt még a vízbe is belesétál, anélkül, hogy tudná pontosan, mit tesz. Végül a záró jelenetben Martát megkérdezi egy fiú, hogy szeretne-e csodát látni, Rohrwacher következő filmje pedig egy csodák után vágyakozó vidéki lányról szól.

 

Mágikus országúton

 

Alice Rohrwacher második filmjében egy méhészettel foglalkozó család serdülő korú lányának a változás és a csodák iránti vágyódását követhetjük végig, miközben konfliktusba kerül a családi hagyományokkal, a kötelezettségeivel, valamint a belső kényszerrel, hogy szigorú apjának megfeleljen. A Csodák életrajzi ihletésű, mivel a rendező is méztermelő családból származik. A főhősnő, Gelsomina (beszélő név: Isten ajándéka, virág, és Fellini Országúton című filmjére is utalás) egy lenyűgözően szép tévés műsorvezetővel (Monica Bellucci) való találkozása után ébred rá, hogy többet akar az élettől, mint ami neki ez idáig megadatott. A család az elszegényedés szélén áll, így jól jönne nekik a vidéki vállalkozások megsegítésére induló tévéműsor, ám az apa Gelsomina minden próbálkozása ellenére sem hajlandó benevezni.

A hagyományos filmszalagra forgatott alkotás képi világára a lassú, hosszan kitartott felvételek, és az előző filmből már ismert olajfestményekre emlékeztető színek jellemzőek, melyek segítik létrehozni a hétköznapi világ alatt megbújó szürreális réteget. A családot mintha minden oldalról a változás szele próbálná kibillenteni az állóvíz biztonságos, ám fejlődésre képtelen állapotából, még egy problémás, javító intézetes gyereket is magukhoz vesznek, a gondozásáért kifizetett pénzösszeg reményében. Míg a Gelsominát körülvevő felnőtteket az érdekeik és félelmeik irányítják, a gyerekek sokkal érzékenyebben reagálnak az őket körülvevő jelenségekre. Ennek az érzékeny jelenlétnek köszönhető a szürreális beszivárgása a hétköznapi világba. A csoda jelen van, ám a gyerekek ezt nem merik megosztani a felnőttekkel, csupán a néző látja, ami a többi szereplő háta mögött történik: Gelsomina csak a film végén avatja be felnőtt családtagjait. A tévéműsor felvétele során mindenki végignézheti, ahogy egy méh kimászik a lány szájából: a jelenet a családban dolgozó vendégmunkás nőt rögtön sírásra készteti.

A felnőtt és a gyermeki között feszülő ellentétet erősíti a család hozzáállása a javítóintézetes kisfiúhoz, akinek a némasága és az érintéstől való viszolygása nem hagyja nyugodni a család idősebb tagjait. A normalitás mibenlétének birtokában gyanakvó szemmel nézik a fiút, próbálják megtörni, rávenni az érintésre, a beszédre, míg a gyerekek elfogadják a fiú dacát, és ezzel sokkal közelebb kerülnek hozzá. A család számára a globalizált világhoz képest máshogy telik az idő, Gelsomina érzi elmaradottságukat, ám apja ragaszkodik a hagyományokhoz, és sérti egóját, hogy serdülő korú lánya önálló döntéseket hoz, anélkül, hogy beavatná elhatározásaiba. Míg a Corpo Celestében az egyház lelketlen hierarchiája, és a hasonló mechanizmusok szerint működő iskola kritikáját láttuk, addig itt a Család elnyomó, és ugyanúgy a hatalommal visszaélő rendszere kerül górcső alá. A csoda után vágyakozó Gelsomina a kihívó, aki előremutató tudást és a túlélés esélyét hozza el környezetébe, ám a hagyományokat képviselő apa képtelen élni ezzel az ajándékkal. A rendező első filmjében a főszereplő szemén keresztül tapasztalhatta meg a néző a testi és lelki változásokkal járó nehézségeket, a Csodák középpontjában inkább a karaktereknek a változó világhoz való kapcsolata, és a fejlődés lehetőségére adott válasza áll. Gelsomina apja saját családját buktatja bele abba, hogy képtelen megtenni a lánya által sugallt lépést.

 

Lázár legendája

 

Alice Rohrwacher legújabb filmjével tovább haladt az eddig megkezdett úton, immár letisztultabban ábrázolva a korábbi alkotásokban felmutatott konfliktusokat. A kizsákmányoló kapitalizmus, és az elnyomó hatalmi rendszerek kritikája vezérli az A Szent és a farkas dramaturgiáját, ám ezúttal egy bibliai történet keveredik a hétköznapival a világtól elzárt, középkori körülmények szerint működő falu lakosairól mesélő alkotás narratívájában. A rabszolgaságba hajszolt közösség története egyébként valós alapokon nyugszik, a rendezőt egy, az esetről írt újságcikk inspirálta. A filmben két élesen elkülönülő réteg találkozik a főhős Lazzaro köztes létezésének köszönhetően. Erőteljes auditív és vizuális elemek erősítik a történet szürreális hatását: a hosszú beállítások, visszafogott színek használata, a visszatérő totálok az éjszakai égről és az olasz vidék végtelen sivárságáról mind hozzájárulnak annak az érzetnek a megteremtéséhez, hogy a valóságos, hétköznapinak vélt világon túl egy másik is működésben van. A fiúban megelevenedik Szent Lázár alakja, aki halálából feltámadva csodákat visz véghez az emberek körében. Inviolata, a világtól elzárt falu lakosai mit sem tudnak a már régen más szabályok szerint működő modern kapitalista Olaszországról, még mindig feudális viszonyok szerint élnek, pontosabban próbálnak túlélni, mivel a földbirtokosok szerint állandó tartozásukat sosem tudják kiegyenlíteni. A faluban semmi sem utal arra, hogy a világ már az 1970-es években jár, erről pusztán akkor értesülünk, amikor a földbirtokosok fiatal rokonai, többet között egy punk fiú is odalátogat. A fiú rácsodálkozik a falusiak életére, Lazzaro alakja pedig egyenesen megbabonázza. Érzékeli ugyan Lazzaro elsöprő erejét, mégis szolgaként utasítja őt kénye kedve szerint. Amikor évek múltán a feltámadt Lazzaro újra találkozik a falu közösségével, a városban összefut a már középkorú punk fiúval is. Fájdalmas látni a sorsokat, az örök fiatal Lazzaróhoz képest, mindenki megtörtnek és szomorúnak tűnik. A földbirtokosok minden vagyonukat elvesztették, ám ezt bevallani képtelenek, és a szegény falusi közösségből próbálnak ismét hasznot húzni. Lazzaro ugyan „átaludta” a változást, amikor újra bekapcsolódik a történések menetébe mégis az az érzésünk lehet, hogy bár a világ látszólag megváltozott, a szegények és gazdagok közötti dinamika nem.

A Szent és a Farkas egyszerre kegyetlen és szatirikus ábrázolása annak, hogy miként öröklődött át a középkori kizsákmányolás a modern kori kapitalizmus rendszerébe. Bár a lakosokat egy idő múlva „megmentik”, sorsuk nem fordul jobbra, sőt a korábbinál is nehezebben boldogulnak. Ezek az emberek, az előző film karaktereivel ellentétben, nem ellenállnak a változásnak, hanem az elnyomó hatalom által megfosztatnak tőle. A változás, amely végül bekövetkezik, hamis, hiszen gyakorlatilag ugyanaz a rendszer működik tovább, egy lépéssel sem jutnak előbbre. A nehézségekből mintha egyedül Lazzaro maradna ki, aki minden körülményhez szó nélkül képes alkalmazkodni, segíteni próbál, anélkül, hogy viszonzást várna, mintha ez lenne a világ legkézenfekvőbb dolga. Lazzaro az emberi kapcsolatokon felülemelkedve létezik, egyszerre kötődik mindenkihez és senkihez, a falu lakosai számára csak egy bolond, együgyű fiú, akit mindenki kénye kedve szerint ugráltathat. A főhős hamisítatlan mitikus alak, a hétköznapok és a transzcendens határán mozog: mindenki felett eltelik az idő, ám ő nem változik, alakja örök. Lezuhan a szakadékba, majd egy farkas segítségével újjáéled.

Az emberek azonban félnek a csodától, nincsenek rá felkészülve, így Lazzarót is mindenhol gyanakvással fogadják, ahogy a legenda szerint az emberek közé tévedt farkassal is tették. Lazzaro feltámadása után sem illeszkedik be, annak ellenére sem változik jelleme, hogy az eddigieknél is erősebben lökik el maguktól őt az emberek, naivitására pedig agresszióval válaszolnak. Pilinszky János Fabula címe versét juttathatja eszünkbe a film: „Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy magányos farkas. Magányosabb az angyaloknál.” Lazzaro alakja valóban a legmagányosabb, nem tartozik sem helyhez, sem időhöz, és jelenléte épp ettől válik oly felkavaróvá. Akárcsak a rendezőnő korábbi hősei, Lazzaro a társadalomból kirekesztett magányos figura, aki a világ már elfeledett, mitikus rétegével való kapcsolatának – valódi erejének – következtében válik száműzötté. Ezek a fiatal lázadók olyan alakok, akik megkérdőjelezik a fennálló rendet, a működőképesnek látszó, de valójában élhetetlen, és minden csodától megfosztott rendszert. Alice Rohrwacher éles kontrasztot teremt varázslatos filmtrilógiájában: azáltal, hogy képes beemelni a mitikust, a szakrálist a leghétköznapibb történetekbe, a modern világ egyszerre érzékeny és szatirikus kritikáját nyújtja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/08 36-38. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14625