KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
   2020/augusztus
MAGYAR MŰHELY
• Szilágyi Ákos: „Túl nagy szavakat ne!” Létay Veráról
• Kovács Bálint: A rendszerből törölve Hol vannak a magyar filmek a kamaszlányokról?
• Schubert Gusztáv: Tékozló fiúk és lányok Beszélgetés Dombrovszky Lindával
• Parádi Orsolya: Mossa kezeit Pilátus
FILMTÖRTÉNET NŐNEMBEN
• Schreiber András: Mégis, kinek az egyenjogúsága? Margarethe von Trotta és a német nőmozgalom
• Vincze Teréz: Filmiskola kizárólag női oktatókkal Mark Cousins: Women Make Film
• Kelecsényi László: BB avagy az ellopott tükörkép (Egyfelvonásos)
NŐI KÉPEK
• Pethő Réka: Értékrend és hatalom Gileádban Margaret Atwood
• Herczeg Zsófia: Nők útjai a megváltásig Animáció nőnemben
• Kovács Kata: Közös sebek Alison Bechdel
ÚJ RAJ
• Jordi Leila: Mágikus neorealizmus Új raj: Alice Rohrwacher
• Pernecker Dávid: Boldog, hogy itt lehet Stand-up: Tig Notaro
NEMEK HARCA
• Varró Attila: Rémálmok csapdájában Női bűnfilmek
• Roboz Gábor: Kétes elégtétel Ausztrál bosszúfilmek
• Déri Zsolt: „Problémás csajok” Női punkfilmek
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: „Eredeti példány” Bódy Gábor: Egybegyűjtött filmművészeti írások 2.
TELEVÍZÓ
• Alföldi Nóra: A női lét elviselhetetlen könnyűsége Mrs. America
KRITIKA
• Margitházi Beja: Termodinamika, szabályok nélkül Ema
• Vajda Judit: A Pásztor az én uram A másik bárány
STREAMLINE MOZI
• Kálovics Dalma: Macska/lány Muge
MOZI
• Árva Márton: Egy nő láthatatlan élete
• Varró Attila: Jay és Néma Bob Reboot
• Kovács Gellért: Remény
• Kovács Kata: Pont az a dal
• Alföldi Nóra: Titkok és hazugságok
• Lovas Anna: Staten Island Királya
• Roboz Gábor: Teljes titoktartás
• Tüske Zsuzsanna: Ava
DVD
• Benke Attila: Gran Torino
• Kovács Patrik: A visszaút
• Pápai Zsolt: Halálos fegyver
• Varga Zoltán: A halott menyasszony
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Magyar veteránok

             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Ema

Termodinamika, szabályok nélkül

Margitházi Beja

Táncoló testek, eltévedt lelkek és egy igen bizarr családalapítási kísérlet Pablo Larraín új filmjében.

 

Füstölve ég a háromszínű közlekedési lámpa egy kereszteződésben Valparaíso néptelen éjszakai utcái fölött. Sehol egy lélek, nem zúgnak a tűzoltószirénák, nincsenek sebesültek. Csak egy hidrogénszőke lány figyel a távolból, és indul hajnali sétára, kezében lángszóróval, a chilei kikötőváros partjainál. Az Ema enigmatikus nyitóképe egyszerre utal a következő 107 perc zakkant, kaotikus történéseire, foglalja össze Pablo Larraín provokatőri és kompozíciós érzékét, valamint a rombolást szépségbe oltó főszereplőjének angyali-démoni karakterét.

Larraín neve ugyanazzal a hullámmal került fel a nemzetközi térképre, amely a kétezres évektől több fiatal dél-amerikai rendezőt is a külföldi sikerekig emelt. Ezt a vívőerőt a koprodukciós, gyakran fesztiválpartneri filmkészítési lehetőség jelentette, mely egyszerre kínált megoldást a finanszírozás és a bemutatás kihívásaira, így ezeknek a filmkészítőknek a nevét rögtön a Sundance vagy A-kategóriás európai fesztiválok közvetítésével, és a közben rendszerint begyűjtött Oscar- és/vagy Golden Globe-jelölések társaságában ismerhette meg a nyugati közönség. A leghíresebb kortárs chilei rendező is hasonló pályaívet járt be, másfél évtizede visszatérő vendég Cannes-ban, Velencében és Berlinben, aki ez idő alatt színvonalas és szabálytalan munkákat szentelt a Pinochet-éra tabutémáinak (Tony Manero, Santiago ’73, No), áldozatok és elkövetők tragédiájának (Fuga, A klub), illetve hírességek élete egy-egy epizódjának (Jackie, Neruda).

A minden történelmi utalástól vagy politikai aktualitástól mentes, ízig-vérig 21. századi Emában Larraín évek óta csiszolt kézjegyei – traumák utóélete, mániákus karakterek, egyedi nézőpontok és választékos vizuális stílus – köszönnek vissza. Története látszólag egy örökbefogadott, majd eltaszított kisfiú körül forog, de valójában családi kapcsolatokba sűrített identitáskrízisekről, és ezek brutális feloldási kísérletéről szól. A hétéves Polót a huszonéves táncosnő Ema (Mariana Di Girolamo) és 12 évvel idősebb koreográfus férje, Gastón (Gael García Bernal) fogadják örökbe, a gyerek által okozott balesetben azonban megsérül egy családtag, így a pár lemond a gyámságról. Az állami gondozásba visszakerült fiú új nevelőszülőket kap, Emáék azonban nem tudnak együttélni a hiánnyal és bűntudattal, ami végül Ema mindent felforgató küldetésében ölt testet. Larraíntól a lehető legtávolabb áll a pszichologizálás, így a terápiáért kiáltó alaphelyzetet és a traumatizált, instabil karaktereket nem feltárni vagy megérteni akarja, hanem felfokozni és stilizálni. A cselekmény előrehaladtával párhuzamosan konstruálja meg szilánkokból az előtörténetet, egyensúlyoz az abszolút protagonista Ema és a népes mellékszereplő-gárda között, és teremti meg a neonszínekben pulzáló reggaeton táncosvilág extatikus, buja atmoszféráját.

A végeredmény egy korunk számtalan ellentmondását egyetlen karakterbe sűrítő, igazi krízis-kori teremtéstörténet. A karcsú, szorosan hátrazselézett hajú, bő melegítőnadrágokban és színes, testhez simuló felsőkben táncoló, orgazmusból orgazmusba suhanó Ema szinte szétfeszíti a film kereteit, miközben lázadó lányként, csábító nőként, anyatigrisként, gondos szeretőként, csalfa feleségként és nagylelkű barátnőként mindent és mindenkit kielégít, táplál, majd félredob. Larraín poszt-punk istennője nem is azért ellentmondásos, mert egyszerre érzéki, elegáns, romlott és végtelenül naiv, hanem mert miközben szabadon kísérletezik barátság, szexualitás és szerelem átjárhatóságával, a tradicionális házasság- és családfogalmat nem szétrobbantani, hanem saját világába illesztve újradefiniálni igyekszik.

A film végére Ema képtelen terve hajmeresztő valósággá válik, a vágyott család fogalma viszont paródiába fordul. Folytatható-e a lázadás az újradefiniált világban? Larraín a végső válasszal, talán szándékosan, adós marad – így viszont lélegzetelállító képekkel, hipnotikus zenével, merész húzásokkal megkomponált filmje kellően felkavar, zavarba ejt és elgondolkodtat ugyan, de megoldáshoz nem vezet. Legfeljebb egy délutáni sétára, a benzinkútra.

 

EMA (Ema) – chilei, 2020. Rendezte és írta: Pablo Larraín. Kép: Sergio Armstrong. Zene: Nicolas Jaar. Szereplők: Mariana Di Girolamo (Ema), Gael García Bernal (Gastón), Santiago Cabrera (Aníbal), Paola Giannini (Raquel), Giannína Fruttero (Sonia). Gyártó: Fabula. Forgalmazó: magyarhangya. Feliratos. 107 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2020/08 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14614