KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
   2015/március
OLASZ POLIP
• Nevelős Zoltán: Szemben az erőszakkal Olaszország ólomévei
• Bikácsy Gergely: Maffia-átvilágítás Francesco Rosi (1922-2015)
• Csiger Ádám: Minden maffiózó rohadék Gomorra-sorozat
• Soós Tamás Dénes: „A pisztoly marad, hozd a cannolit!” A maffia Amerikában
U.S. ARMY VS. DJIHAD
• Géczi Zoltán: Aszimmetrikus hadviselés Amerika terrorellenes háborúja
FRANCIA MULTICOLOR
• Barkóczi Janka: Meseváros végzete Timbuktu
• Szatmári Zsófia: Kirepülni szabad Party Girl, Csajkor, Küzdők
• Ádám Péter: A humor mártírjai Charlie Hebdo-per
MAGYAR MŰHELY
• Sándor Tibor: A paraszti sors változásai Vidéki Magyarország 1942-89 –3. rész
OROSZ HISTÓRIA
• Geréb Anna: Az utolsó orosz zsidó nemes Eisenstein tabui
• Veress József: „A múltat be kell vallani” Egy orosz szöveggyűjteményről
SVÉDKESERŰ
• Vincze Teréz: „Nézd legott komédiának…” Roy Andersson: Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről
• Varró Attila: Álomjáték Julia kisasszony-adaptációk
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Szigorúan ellenőrzött gyönyör E. L. James: A szürke ötven árnyalata
• Vajda Judit: Gyógyíthatatlanul romantikus Sam Taylor-Johnson: A szürke ötven árnyalata
KRITIKA
• Kovács Bálint: Dinnyeleves újhagymával Ujj Mészáros Károly: Liza, a rókatündér
• Fáber András: Filmet rendezni Alain Resnais: Szeretni, inni és énekelni
• Kránicz Bence: A simlis és a szende Tim Burton: Nagy szemek
MOZI
• Árva Márton: Rio, szeretlek!
• Forgács Nóra Kinga: Csodák
• Roboz Gábor: Fácángyilkosok
• Varró Attila: Kéjlak
• Tüske Zsuzsanna: Elemi szerelem
• Baski Sándor: Az új barátnő
• Kovács Kata: Ahol a szivárvány véget ér
• Kolozsi László: Őrült szerelem
• Sepsi László: Jupiter felemelkedése
• Kránicz Bence: Kingsman: A titkos szolgálat
• Huber Zoltán: Csocsó-Sztori
• Simor Eszter: Shaun, a bárány – a film
DVD
• Fekete Martin: Foto Háber
• Gelencsér Gábor: Vörös föld
• Pápai Zsolt: Az Élet Könyve
• Lakatos Gabriella: Ez történt Budapesten
KÖNYV+DVD
• Murai András: Örömtankönyv Varga Balázs: Final Cut – A tankönyv
• Gelencsér Gábor: Puszták képe Szekfü András: „Magánkalóz a filmdzsungelben”
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Rövid leltár az új szezon előtt

             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

U.S. Army vs. Djihad

Amerika terrorellenes háborúja

Aszimmetrikus hadviselés

Géczi Zoltán

 

Az amerikai filmgyártás sosem rendelkezett olyan hiteles forrásokkal a háborúra vonatkozóan, mint jelenleg, a filmvásznon megjelenő kép mégis torz és töredékes.

 

„Három kategóriában vagyunk világelsők: bebörtönzött állampolgárok aránya, felnőttek, akik hisznek az angyalokban, illetve védelmi kiadások terén, amiben a minket követő 26 országot együttesen is lekörözzük, holott közülük 25 a szövetségesünk.” – sorolja indulatosan a tényeket James McAvoy (Jeff Daniels) a Híradósok című sorozat pilot epizódjának briliáns nyitójelenetében, már-már gonosz precizitással cáfolva meg a hozzá intézett kérdés („Miért Amerika a világ legnagyszerűbb országa?”) ésszerű mivoltát. Aaron Sorkin figurája egy generáció frusztrációjának ad hangot a szerzőre jellemző, kíméletlen tisztánlátással: az Egyesült Államok immáron 13 éve áll folyamatosan háborúban, amely konfliktusokat a diadalmas nyitány, a végtelenségig elhúzódó, nagy áldozatokat követelő és botrányok által tagolt középjáték, majd a kínszenvedéssel felérő, az eredeti célkitűzésekhez mérten látványosan sikertelen lezárás csüggesztő menetrendje igazgat.

A hollywoodi filmipar, mint a populáris kultúra legnagyobb befolyással bíró szereplője, évtizedek óta követi az Egyesült Államok mindenkori katonapolitikáját és háborús szerepvállalását. A diadalittas második világháborús propagandamozik (Flying Tigers, 1942; Célpont: Tokió, 1943; Harminc másodperc Tokió felett, 1944) vagy az 1980-as évekre jellemző szupremácia-slágerfilmek (Top Gun, 1986; Elit kommandó, 1990) éppúgy a zeitgeist gyermekei, miként a máig lezáratlan koreai konfliktus (Acélsisak, 1951; Szuronyt szegezz!, 1951) vagy vietnámi fiaskó vádló hangvételű dokumentumai (A szarvasvadász, 1978; Apokalipszis most, 1979; Acéllövedék, 1987). A kortárs amerikai filmgyártás utolsó évtizede a súlyos kudarcokkal terhelt katonapolitika hiteles leképeződése: a forgatókönyvírók és a rendezők közelképekben gondolkodnak és korlátozott hadászati célokat fogalmaznak meg, hiszen stratégiai-geopolitikai sikerek nélkül ugyancsak hiteltelen és léha gesztus volna az ünneplés, ráadásul az újrafogalmazott hőskultuszokra a közönség is sokkalta fogékonyabb, mint a kritikai hangvételt sem nélkülöző, szükségképpen deprimáló következtetéseket megfogalmazó történetekre.




A távolodó valóság fikciója


A kortárs háborús mozi sosem volt még annyira realista, ugyanakkor oly epikus, mint a poszt-9/11 érában. A rendezők évtizedeken át hanyagolták a történelmi tényeket és a harcászati események valóságszerű ábrázolását (gondoljunk csak A halál 50 órája vagy a Kelly hősei fiktív motívumaira), ma viszont már presztízskérdés, hogy a lehető leghitelesebb irodalmi forrásokra építsék a filmeket, amelyeket rendszerint háborús veteránok (Marcus Luttrell: A túlélő; Chris Kyle: American Sniper: The Autobiography of the Most Lethal Sniper in U.S. Military History; Anthony Swofford: Jarhead) vagy kiterjedt tapasztalattal rendelkező újságírók (Mark Bowden: Sólyom végveszélyben; Rajiv Chandrasekaran: Imperial Life in the Emerald City: Inside Iraq’s Green Zone; Mark Boal: The Hurt Locker) tollából származnak. A cselekményépítés és a technikai kivitelezés vezérelvévé a realizmus vált, az írógép mellett kiötlött, látványos és dramaturgiailag hatékony, ám történelmileg és harcászatilag hiteltelen panelek betoldásának hagyománya szemétre került, miközben a stúdiók egyszerre kívánnak megfelelni a Védelmi Minisztérium hivatalos protokolljának és a fókuszcsoportok feltüzelt hazafiasságának.

Miként Kathryn Bigelow vonatkozó filmjei (A bombák földjén, 2008; Zero Dark Thirty, 2012), Clint Eastwood friss mozija is art brut alkotás, nyers és felkavaró, intenzív és mélyen személyes hangvételű darab, amely precíz portrét rajzol a hadsereg legeredményesebb mesterlövészéről, miközben egyetlen érvényes kérdést sem tesz fel a háború okaira és kimenetelére vonatkozóan. Eme trend legmarkánsabb képviselője a Bátrak krónikája (Act of Valor, 2012), amely voltaképpen a Truman Capote által meghonosított tényregény műfajának mozgóképes parafrázisa. A film készítői (Mike McCoy és Scott Waugh rendező, Kurt Johnstad forgatókönyvíró) a US Navy képviselőivel szorosan együttműködve dolgozták ki a szkriptet, valódi bevetéseket adaptáltak, felvonultatták a legkorszerűbb haditechnikai eszközöket, és a teljes körű technikai támogatáson túl még azt is sikerült elérniük, hogy aktív Navy SEAL tagok vegyenek részt a forgatáson, mint színészek és harcászati szakértők. Az FPS játékokhoz hasonló szubjektív kamera kiterjedt alkalmazása a tűzharcok intenzitásának érzékeltetését és a néző bevonását egyaránt szolgálja, a földön, vízben és levegőben zajló akciók pedig hiteles képet adnak a hároméltű alakulat alkalmazásáról. Ezáltal a Bátrak krónikája inkább tekinthető neorealista kampányfilmnek, mint fikciónak, ahogy a Zero Dark Thirty – A bin Láden-hajsza és az Amerikai mesterlövész sem kerülhette el a kritikát, miszerint gyanús mértékben szolgálja ki a katonai kudarcok által megroppantott arculatú Department of Defense PR-igényeit. Ezzel párhuzamosan zajlik a fiaskók sokasága által megtépázott CIA rehabilitációja az olyan, nagy sikerrel futó sorozatok által, mint a Homeland: A belső ellenség, (2011-) vagy Az elnök árnyékában (2014-).



Neofita patrióták


„Van valami harsány érzés az amerikai honfitársainkban, valami mohó és eksztatikus láz, amit mély szükségletek fűtenek. Ezt érzékeli a honfitársunk, és kell neki egy darab belőle, ezért a hellyel-közzel gazdag ügyvédek, fogorvosok, focistaanyukák, céges alelnökök, mindannyian törik magukat, hogy valahogy kapjanak egy darabot abból az alig felserdült közkatonából, aki évi 14 800 dollárt keres.” – mereng a narrátor Ben Fountain 2012-ben megjelent regényében (Billy Lynn’s Long Halftime Walk). A közhellyé vált frázist („Our thoughts and prayers…”) a gyakorlatban is igazolva a közvélemény nem csak gondolatban és imádság által, de a moziban is a harcoló csapatokkal van: a Bátrak krónikája 70 milliós bevételt ért el, az Amerikai mesterlövész pedig, dacára az R korhatárnak és a merőben kedvezőtlen bemutatási dátumnak, négy hét alatt 200 millió dollárt gyűjtött össze hazai forgalmazásban.

Az amerikai hadsereg professzionális mivoltából adódóan az átlagos állampolgár eltávolodott a fegyveres erőktől, az amerikai népesség kevesebb, mint egy százaléka teljesít vagy teljesített katonai szolgálatot a vonatkozó konfliktusokban. Minden épeszű ember örül neki, hogy az állampolgárok egyre csekélyebb hányadának kell tevőlegesen részt vállalni a tényleges harcokban, ugyanakkor ezáltal a háború egyre absztraktabb formát ölt: a fegyveres konfliktusok a képernyőre és a vászonra költöztek, a fikció teret nyert a valósággal szemben. „Háború zajlik és emberek halnak meg. És senki még csak nem is beszél róla, mintha mi sem történne. Működik a mobiltelefonom, élem az egyszerű, hétköznapi életemet. Még a hírekben se mondják be, miért is törődne ezzel bárki?” – dühöng vezetés közben Chris Kyle (Amerikai mesterlövész) a hazafias érzelmű amerikai átlagpolgár neofita buzgalmán. 


Baráti tűzben állva


„Egy gyerek volt, éppen csak kölyök. Az anyja adott neki egy gránátot, és elküldte tengerészgyalogosokat ölni” – számol be áldozatáról az Amerikai mesterlövész főszereplője, aki első bevetésén egy tíz-tizenkét éves gyereket és egy nőt semlegesített, akik fegyverrel támadtak a járőröző osztagra. Korántsem ölt kétségek nélkül: „Te is látod? Meg tudod erősíteni?” – kérdezte rádión bajtársát, mielőtt meghúzta a ravaszt. „Negatív. Kövesd a ROE-t.” (Rules of Engagement, azaz bevetési szabályzat) – jön a válasz. A mesterlövész megfigyelője így felel: „Ha ezt elszúrod, kurvára börtönben fogunk kikötni.”

Az amerikai hadsereg és a szerződtetett fegyveres biztonsági szolgálatok, valamint a Központi Hírszerző Ügynökség által elkövetett háborús bűncselekmények, visszaélések és tévedések meghatározó témává váltak az elmúlt évtizedben. Az új média legtöbbet vitatott intézménye, a titkosított dokumentumok feltárására és publikálására szakosodott WikiLeaks weboldalról indult botrányokat a régi média dagasztotta globálissá: a 2011-ben kirobbant Guantánamó-fiaskó alapjaiban rengette meg a CIA és a hadsereg reputációját, ahogy az Afganisztánban és Irakban készült, polgári áldozatokat és járulékos civil károkat (collateral damage) demonstráló videókat is mély megrökönyödéssel fogadta a közvélemény. Tüntetések szerveződtek és kongresszusi vizsgálatok indultak, fejek hullottak, a botrányok hatalmas hullámokat vetettek az amerikai bel- és külpolitikában egyaránt, miközben a vádak legjava egyszerűen értelmezhetetlen a negyedik generációs konfliktusokat vívó katonák és hírszerzőtisztek számára.

Az aszimmetrikus hadviselés legfontosabb jellemzője, hogy a reguláris katonai alakulatok nem reguláris hadsereggel állnak szemben; polgári személyekből toborzott milíciák, robbanómellényt viselő öngyilkos merénylők, kalózok, felfegyverzett civilek, ne adj’ isten: AK-47 gépkarabéllyal hadonászó gyerekek jelentik az ellenséget. Mogadishuban kevesebb, mint 24 óra leforgása alatt mintegy 5000 milicista és civil vált az amerikai különleges alakulatok martalékává (Sólyom végveszélyben, 2001), az afganisztáni háború legszerényebb becslések szerint is legalább 20 000 polgári áldozatot követelt, Irakban pedig minimum 100 000 civil vesztette életét a katonai műveletekben. Éles harci helyzetben őrjítően nehéz megkülönböztetni a valódi civileket a kombattáns elemektől, holott a legcsekélyebb tétovázás is végzetessé válhat; a lövésznek nincs lehetősége kongresszusi vizsgálóbizottság felállításának kezdeményezésére, miközben bajtársai élete vagy az objektum biztonsága múlhat a döntésen.

„A ma harcoló amerikai katona ezzel a nehézséggel szembesül, az állandó aggodalommal a szabályok áthágása, valamint az amerikai média miatt, amely nagy élvezettel próbál ízekre szedni minket, amire mi semmivel sem szolgáltunk rá.” – a Sólyom végveszélyben, az Amerikai mesterlövész, vagy A túlélő egyaránt bemutatja a Marcus Luttrell által megfogalmazott dilemmát. 2005. június 28-án Luttrell szakaszparancsnoka (A túlélő) elutasította a tálibokat szolgáló fegyvertelen civilek lelövését, a szabadon engedett kecskepásztorok pedig rájuk uszították a milicistákat. A tiszt a ROE előírásai szerint cselekedett, és döntésének következtében a Red Wings-hadművelet irdatlan vérfürdőbe torkollott: tizenegy Navy SEAL és nyolc Nightstalker (160. különleges műveleti légi ezred) halt hősi halált az afgán hegyek között, mind magasan képzett katona, és a szárazföldön bevetett négyfős osztagból egyetlen férfi élte túl a balsorsú missziót. A nagy áron mért lecke ellenére az amerikai közvélemény továbbra is igényt tart a szeplőtlen háború tévképzetére, hogy igazolva lássa önnön álláspontját, miszerint a közel-keleten vívott harcok nemzetbiztonsági szempontból elkerülhetetlen konfliktusok, amelyek a térség demokratizálódását segítik elő.


Pénz, fegyverek, korrupció


A Védelmi Minisztérium csúcstechnológiába vetett hite kikezdhetetlen, miközben a negyedik generációs konfliktusokban rendre olyan erőkkel szemben maradt alul az amerikai hadsereg, amelyek 30-40 éves haditechnikával, az elképesztően költséges high tech fegyverrendszerekhez mérten csupán csúzlikkal és botokkal harcolnak. A közel-keleti háborúk felettébb diszkréten kezelt, ám jelentőségénél fogva meghatározó aspektusával, az amerikai hadiipari megakorporációk befolyásával sajnálatosan kevés film foglalkozik; olyan ideggóc ez, melynek stimulálása veszedelmes ingereket kelthet, s miután a fegyverlobbi átláthatatlanul szövevényes hálózat által érvényesíti akaratát, a kölcsönös szívességekből, politikai és gazdasági érdekekből, valamint a korrupcióból épült labirintusban szinte lehetetlen pontosan eligazodni a kívülállók számára. James Fallows okos, alapos és provokatív publikációja (The Tragedy of the American Military, The Atlantic, 2015. január) szerint a hadügyminisztérium „túl sokat és túl hülyén költ a seregre”, „nem megfelelő dolgokat vásárol nem megfelelő áron”, s miközben „a védelmi költségvetés a politika beletörődő hozzáállása mellett egyre csak nő és nő”, „alig zajlik érdemi párbeszéd” a milliárdos kiadásokról, holott „a költségvetési folyamatokat egyre súlyosbodó diszfunkciók és korrupció jellemzi”.

A Mark Wahlberg főszereplésével forgatott Orvlövész (2007) intrikusai eme érdekcsoportból kerülnek ki: a korrupt kongresszusi képviselő, a katonai magánszolgálat vezetője és a milliárdos fegyvergyárosok az elnök elleni merénylettől sem riadnak vissza, hogy biztosítsák a zsíros megrendelések folyamatos áramlását. A dolgok állása (2009) nemkülönben az amerikai törvényhozás és a private security contractorok ármánykodásának kellős közepébe helyezi a Russel Crowe által alakított oknyomozó újságírót, aki önerőből fejti fel a kibogozhatatlannak tűnő szálakat, rádöbbenve, hogy a milliárdos nagyságrendű biztonságpolitikai biznisz vezetői a profit jegyében törekednek a hadsereg marginalizálására. Hasonlóképpen egyenlőségjelet tesz a háború és az üzlet közé Tom Tykwer mozija (A bűn árfolyama, 2009), amelyben egy Interpol-nyomozó kerül szembe a nemzetközi fegyverkereskedelmet finanszírozó pénzintézetekkel és a biztonságtechnikai szolgáltatásokból profitáló magánhadseregekkel, amelyek csalárd módon destabilizálják a kormányokat és támogatják a terrorista szervezeteket, mert a háború igencsak jövedelmező biznisz. A Fegyvernepper (2005) zárójelenetében a forgatókönyvért és a rendezésért egyaránt felelős Andrew Niccol az illegális fegyverkereskedelem elleni fellépés totális kudarcát mutatja be: a hadiipari cégeknek voltaképpen teljesen mindegy, hogy ki és hová szállít fegyvereket, hiszen az ő termékeiket adja el, s miután a konzorciumok rég zsebre vágták Washingtont, a legsúlyosabb gaztetteket is büntetlenül úszhatják meg a kereskedők.

Tekintettel arra a tényre, hogy a 2001 októberében kirobbant, 2014 decemberében hivatalosan lezártnak minősített afganisztáni konfliktus legalább 1500, más becslések szerint 4500 (!) milliárd dollárba került (az alacsonyabb becslés tizenötszöröse a magyar GDP-nek), vaksággal határos derűlátás szükségeltetne ahhoz, hogy a laikus adófizető kétségbe vonja a hadiipari konszernek és a hivatalos katonapolitika mély összefonódását. Ugyanakkor a politikailag, gazdaságilag és jogilag egyaránt szörnyen kínos kérdések feszegetése komoly bátorságot követel meg a rendezőktől és a finanszírozó stúdióktól, s miután a fenti filmek közül egyik sem bizonyult igazán népszerűnek (az iraki invázió valódi okait firtató Zöld zóna [2010] is megbukott a pénztáraknál), kevés esély mutatkozik rá, hogy a jövőben a mozgókép médiumán keresztül ismerhetnénk meg a gonosz üzelmek valódi anatómiáját.


Fütyörészés a sötétben

A poszt 9/11 generációnak dicstelen, mocskos és nyomorult háborúk jutottak; az amerikai hadsereg soha nem volt ennyire tökéletesen felszerelt, soha nem szolgált benne oly sok kiválóan kiképzett és elhivatott katona, mint korunkban, ugyanakkor soha nem bizonyult ennyire eredménytelennek a konfliktusok kezelésében és megoldásában. Az amerikai katona public image-e erősebb és árnyaltabb, mint valaha, miközben az amerikai hadsereg, s tágabb értelemben véve az Amerikai Egyesült Államok katonapolitikája igencsak megszenvedte a negyedik generációs konfliktusokban elszenvedett sorozatos kudarcokat, melynek folyamodványaként a terror elleni háború sikeres megvívhatóságának illúziója végképp tovaszállt. A vonatkozó filmek a személyes helytállás és áldozathozatal, a súlyos veszteségek és a frusztrált düh elégiái, de minden valószínűség szerint évtizedeknek kell még eltelnie ahhoz, hogy felmerüljön az események újraértelmezésének igénye. Addig is készülhet megannyi mozi Afganisztánról és Irakról, de félő, hogy nyilvánvaló érdemeik ellenére sem adnak, nem adhatnak hiteles képet korunk fegyveres konfliktusairól. James Fallows kijelentése, miszerint „Az ország túl ritkán és túl fennkölten gondol arra az egy százalék amerikaira, akik a mi nevünkben állnak az ellenséges tűzben. […] Az amerikai közvélemény és a politikai vezetés bármit hajlandó megtenni a hadseregért, mármint attól eltekintve, hogy komolyan vegyék”, Hollywoodra vonatkoztatva is érvényes állításnak tekinthető, így Clint Eastwood aktuális filmje elismerésre méltó kvalitásai mellett sem több mint kedélyjavító fütyörészés az amerikai globális katonapolitika vaksötét éjszakájában.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/03 18-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12099