MoziA Grand Budapest HotelBaski Sándor
The
Grand Budapest Hotel – amerikai, 2014. Rendezte és írta: Wes Anderson. Kép:
Robert D. Yeoman. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Ralph Fiennes (Gustave), Tony
Revolori (Zero), Edward Norton (Henckels), Willem Dafoe (Jopling), Adrien Brody
(Dmitri). Gyártó: Scott Rudin Productions / Indian Paintbrush. Forgalmazó:
InterCom. Szinkronizált. 99 perc.
„Majd kinövi” – ezzel a mantrával szokták
nyugtatni magukat és egymást az aggódó szülők csemetéik kamaszos különcségeivel
szembesülve. Wes Anderson, túl a negyvenen, már egészen biztosan „úgy maradt”,
eszében sincs megkomolyodni, vagy akár kilépni a komfortzónájából. Nincs is rá
oka, stílusát a rajongói továbbra is töretlenül imádják, a sztárszínészek
sorban állnak a legapróbb epizódszerepekért is, így minden új bemutatója
automatikusan eseményfilmnek számít. Láthatólag nem zavarja, hogy masszív
kultusz övezi munkásságát, különben aligha készített volna egy olyan filmet,
amely tételesen felsorolja és ötvözi az eddigi életmű összes fontos motívumát. A Grand Budapest Hotel műfaját és
burleszkszerű akciójeleneteit illetően A
fantasztikus Róka úr caper-komédiáját idézi, romantikus hajlamait a Holdfény királyságtól örökölte, az Utazás Darjeelingbe road movie-jához
hasonlatosan egy egzotikus, idegen kultúrában játszódik, és a két főszereplő, a
címbéli hotel főportása és kifutófiúja révén ugyanúgy egy generációs kapcsolat
dinamikája mozgatja, mint a Tenenbaumot
vagy az Édes vízi életet.
Ezen a ponton Anderson
talán már fél kézzel, rutinból fel tudná skiccelni sajátos szerzői univerzumát.
A Grand Budapest Hotelben éppen ezt
teszi, ellenállhatatlan zsenialitással, nem lenne ugyanakkor fair elhallgatni,
hogy repertoárja új elemekkel is bővült. A politikai-közéleti affinitással
eleddig kevéssé vádolható rendező felismerhető történelmi periódusba, a
harmincas évek kelet-közép-európai közegébe helyezte a történetet, és bár a
helyszín, a Zubrowka Köztársaság fiktív, a háttérben zajló események erősen
rímelnek a valóságra. Anderson persze, Tarantinóhoz hasonlóan, elsősorban nem
egy történelmi korszakra, hanem a korszak filmes reprezentációjára reflektál –
erre utal a képaránnyal való játék –, a fasizmus mementói ennél fogva épp
annyira hangulatfestő elemek csak, mint a szereplők bizarr arcszőrzete, a
szürreális színkompozíciók vagy az európai népzenei hagyományokból merítő
soundtrack. A csavarosnak tűnő, mégis roppant egyszerű történet álcája mögött a
Grand Budapest Hotel valójában azt a
saját útját járó, öntörvényű életművészt ünnepli – legyen az főportás vagy
filmrendező –, aki akkor is makacsul ragaszkodik sosemvolt álomvilágának
illúziójához, ha az a külvilág szemében menthetetlenül korszerűtlennek minősül.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 370 átlag: 5.79 |
 |
|
