Latin bűnökLatin-amerikai horrorfilmekFoggal-körömmelSepsi László
A latin-amerikai
horrorfilmeket a kényszerűen alacsony költségvetés fölöttébb kreatívvá teszi, ahhoz
hogy észre vétessék magukat, újra kell gondolniuk a stílust és a műfajokat.
Bár a dél-amerikai országok alacsony
költségvetésű zsánerfilmgyártása éppoly változatos terméssel gazdagította a
huszadik század filmkultúráját, mint az északi kontinens független stúdiói és
szerencsevadászai a keleti parttól Cormanig, érthető okokból a helyi
kultúrpolitika általában óvakodott attól, hogy szürreális horrorokat és
sikamlós szexfilmek tűzzön zászlajára a fesztivál-komfort új hullámok helyett.
Mint arra a Latsploitation, Exploitation
Cinema and Latin America című kötet szerzői kitérnek, a latin amerikai
exploitation – ide értve a horroron túl az összes, hagyományosan alacsony
státuszú kulturális formát, filléres fantasy-től a narcocinemáig – teoretikus
feldolgozása nem csupán azért nem kezdődött meg az ezredfordulóig, mert a
kritika eleve ódzkodik a témától, hanem mert az árnyékfilmgyártásnak helyt adó
országok a legkevésbé sem kívánták, hogy nemzetközi imázsukat befolyásolják az
olcsó, zsigeri és gyakran meglehetősen bizarr latsploitation-mozik. Miközben ez
a probléma nem csupán Latin-Amerikát érinti – lásd a nemzetközi kult-státuszba
került korai Peter Jackson-opuszok körül kialakult vitát Új-Zélandon, ahol a
kilencvenes elején a helyi média vérmes rosszallását fejezte ki, hogy a Hullajó nyomán a szigetország filmgyártását
afféle splatterparadicsomként bélyegezték meg a külföldi sajtóban –, mindez nem
akadályozta meg, hogy forgalmazói hálózatokba bekerült produkciók megtalálják
közönségüket a rendszerint minél egzotikusabb ingerekre vágyó paracinema-fogyasztóknál.
Éjféli vetítéseken pergő Jodorowsky-triptől rongyos VHS-en terjedő, brazil
E.T.-pornón át az itt forgatott, de USA-beli alkotók által gyártott belezős
exploitationig (The Slaughter/Snuff)
megannyi produkció öregbítette akarva-akaratlanul a dél-amerikai kultúra
hírnevét, aminek nyomán mára a hatvanas-hetvenes évek kavalkádjából sikerrel
emelkedtek markáns hanggal bíró szerzőik – mint a brazil José Mojica Marins
vagy az argentin Emilio Vieyra –, az ezredforduló után feltűnt új generáció
pedig szemérmetlenül keblére ölelte a hivatalos kánonokon egyelőre kívül
szorult tradíciókat. (Már ahol létezik ilyen – az olyan chilei fenegyerekek,
mint Patricio Valladares vagy Jorge Olguín helyi hagyományok híján
előszeretettel merítenek a globális kultúrkincsből, így munkáikban az
elsődleges referenciapontokat vámpíros szerepjátékok és a Texasi láncfűrészes mészárlás jelentik.)
A latin-amerikai horror
új hullám, amiben a nemzetközi filmkultúra némiképp kifogásolható
poszt-koloniális szemléletmódjának köszönhetően különösebb distinkciók nélkül
kerülnek egymás mellé chilei, argentin, brazil vagy akár kubai produkciók, a
2010-es évek után keltett feltűnést a horrora specializálódott fesztiválokon és
a független forgalmazók (Artsploitation Films, IFC Midnight) portfólióiban.
2013 novemberében a Variety már „latin-amerikai
horror boomról” írt annak kapcsán, hogy a legnagyobb dél-amerikai filmpiac, a
Ventana Sur külön horror-szekciót nyitott Blood Window néven, amit elsősorban
az indokolt, hogy a korábbi évek olyan zsánerfilmjei, mint a Vagyunk, akik vagyunk (Somos lo que hay,
2010 – Jorge Michel Grau) és a Juan,
a zombivadász (Juan de los Muertos,
2011 – Alejandro Brugues) kiválóan szerepeltek a nemzetközi színtéren
(olyannyira, hogy előbbiből már az amerikai remake is elkészült). De a
közelmúltban mindezen túl is látványosan előtérbe kerültek a horror és
társműfajai a dél-amerikai filmkultúrában: Uruguay egy szokatlanul bátor
lépéssel a fillérekből forgatott La casa
mudát (Csendes ház, 2011 –
Gustavo Hernández) indította a legjobb külföldi film Oscar-díjért (végül a
jelölésig sem jutott el), a mezőnyben is kiemelkedően brutálisnak számító Hidden in the Woods (Az erdő rejtekében, 2014) állami pénzből
forgott (igaz, a rendező szociodrámát ígért a pályázatban, ami Valladares korábbi
munkáinak ismeretében azért bőven adhatott okot a gyanakvásra) és a mindig
trendérzékeny Eli Roth is megjelent a színen, hogy Chile egyik legnépszerűbb,
könnyed vígjátékokra specializálódott rendezőjével (Nicolás Lopez) leforgassa
az Utórengés (2011) túlélőhorrorját –
mintha Orosz Dénes Uwe Boll-lel karöltve megcsinálná a Hortobágyi gémeskutas mészárlást.
Hasonlóan az
ezredforduló utáni horrorfilm egyik meghatározó irányzatává vált francia
újextrémizmushoz, a latin-amerikai rémfilmek is elsősorban a hatványra emelt
brutalitáson keresztül próbálnak kitűnni a meglehetősen zsúfolt mezőnyből,
ugyancsak különös hangsúllyal a női szenvedés különféle formáinak bemutatásán (Baby Shower, Hidden in the Woods, A sikátor). Bár néhány esetben – mint a Juan, a zombivadász naplopóinak
kalandjaiban vagy a Sudor frío (Hideg
veríték, 2010 - Adrián Garcia Bogliano)
járókerettel és fecskendőkkel támadó nyugdíjasainak esetében – a francia kollégáknál
jóval hangsúlyosabban megjelenik a komikum (annak is egy komor, szatirikus
változata), a kortárs latin horror elsősorban a szexuális devianciák és a
testi-lelki erőszak formáinak kiváltképp ötletes halmozásával vívta ki a
horrorrajongók kitüntetett figyelmét. Mintha az érvényesülés immár csak az
ingerküszöb minél provokatívabb áttörése által volna lehetséges: a Hidden in the Woods csupán a játékidő
első tíz percébe belezsúfol egy feleséggyilkosságot, egy láncfűrészes
mészárszéket, egy vérfertőző és pedofil aktust, illetve egy sebtében világra
hozott, majd nyersen elfogyasztott csecsemőt. Habár a gore és torture porn
eleve különösen népszerű az aprópénzből forgató, pályakezdő rendezők körében, a
latin horror ilyetén kreativitását rendre zilált műfaji eklektika teszi még szembetűnőbbé:
az El callejón (A sikátor, 2011– Antonio Trashorras) kamarathrillere a fináléra
vérgőzös vámpírfilmbe fordul, az Ahí va
el diablo (Elvisz az ördög, 2011
– Adrián Garcia Bogliano) megszállt gyerekekkel operáló rémtörténetét egy
szinte mellékesen felbukkanó sorozatgyilkos teszi izgalmasabbá, az Utórengés pedig csak negyven percnyi
partyvideó után tér át a címben jelzett kataklizma bemutatására.
Ezt a – low-budget
filmekben egyébként nem ritka – motívumhalmozást formailag a technikai
lehetőségekhez képest feltűnő stilizáció erősíti, lásd a Csendes ház kézikamerás hosszúbeállításait, az Elvisz az ördög európai művészfilmeket idéző szótlan fojtottságát
vagy A sikátor rágógumi-pop
színvilágát. Ugyanakkor a latin-amerikai horrorfilmek vonzódása a stílusok és
műfajok hibrid újragondolásához kiváltképp szembetűnő annak fényében, hogy –
újfent a költségvetésre visszavezethető okokból – legtöbbjük zárt térben vagy
erősen lehatárolt helyszíneken játszódik. Dzsungelmélyi bunker (Az osztag – El Páramo, 2011), egy
önkiszolgáló mosoda (A sikátor) és
labirintusszerű lakóházak (Penumbra, Csendes ház, Hideg veríték) adják az
erőszakos konfliktusok legjellemzőbb színtereit, ahonnét a kelepcébe szorult
főhősök általában csupán kiadós tortúrák és foggal-körömmel megvívott
közelharcok árán szabadulhatnak. A korlátozott mozgástér és az abból való
kitörés legalább annyira problémája a többségükben pályakezdő filmeseknek, mint
főhőseiknek – árulkodó Patricio Valladares esete, aki többek között azért is
egy isten háta mögött erdőben forgatta a Hidden
in the Woods-t, hogy az állam menet közben ne tudja ellenőrizni, mire költi
a tőlük kapott pesókat –, munkáikban pedig mintha ezt kellemetlen alaphelyzetet
fordítanák le a horrorfilm nyelvére. Hőseikhez hasonlóan a kitöréshez – vagy
érvényesüléshez – pusztán a legegyszerűbb eszközök állnak rendelkezésükre: a
kortárs latin-amerikai horrorfilmek nyers brutalitással és stílusukban is
érvényesülő sokkesztétikával veselkedtek neki, hogy általuk egy nyolcvanas évek
után született generáció (Valladares, a Bogliano-fivérek, Gustavo Hernández és
társaik) kitörjön a szűk provinciális lehetőségek közül és belekarcolja a nevét
a nemzetközi filmkultúra térképébe.
A generációs öntudatot
nem csupán Az erdő rejtekében vagy a Hideg veríték karcos megformálatlansága
és „ajtóstul a házba” brutalitása jelzi, de számos esetben a filmek
alapkonfliktusa is az apafigurákkal és hagyatékukkal való leszámolás. A
dél-amerikai horror hőseit az előző rendszerből visszamaradt, perverz öregurak
(Hideg veríték) és arrogáns
kartellvezérek (Az erdő rejtekében)
kínozzák, a diszharmonikus szülő-gyerek kapcsolatot démoni megszállottság teszi
még bonyolultabbá (Elvisz az ördög),
az örökifjú léhűtőket pedig kapitális katasztrófák kényszerítik önvizsgálatra
és korábbi kényelmes életmódjuk feladására (Juan,
a zombivadász, Utórengés). Hőseihez hasonlóan a fiatal latsploitation is
szakadó hússal és csontropogással küzd az önállósodásért, miközben ez a
folyamat – kitörni a dobozból, felülemelkedni a kulturális korlátokon, és
önerőből kilépni a nemzetközi piacra – korántsem kecsegtet egyértelmű sikerrel.
Az erdő rejtekében hősei végül egy
szimbolikus tengerparti jelenetben szabadulnak meg a rájuk száradt vértől, erdei
kabinok és lerobbant lakóházak klausztrofób terei után végre előttük az egész
horizont; velük ellentétben A sikátor és
az Utórengés hősnőit a megannyi
tortúra után sem várja megnyugtató beteljesülés. Az ugyan biztos, hogy a
kortárs latsploitation útja vérrel és szenvedéssel van kikövezve, de azt még
nem tudni, hová vezet.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 458 átlag: 5.8 |
 |
|
