Jancsó MiklósBeszélgetés Jancsó Miklóssal (1968) – 1. részKötések és oldásokSzekfü András
Förgeteg Balázs
Jancsó Miklóssal az Oldás és kötés Egyetemi Színpadi filmvitáján ismerkedtem meg 1963-ban. A hatvanas években minden filmjéhez rendeztünk ott premier előtti vetítést, vitát. 1968-ban, frissen végzett bölcsészként kérésemre Nemeskürty István beosztott lótifutinak (harmadik asszisztens) a Fényes szelek forgatásához. A jelen beszélgetés ezután két hónappal készült. Akkoriban nem volt szokás ilyen hosszú és részletes művészi életút interjúkat készíteni, a beszélgetés során Jancsó rá is kérdez erre. Két napon át ültünk a Rózsa Ferenc utcai (korábban és ma: Rózsa utca) lakás nagy szobájában, Jancsó egy szakajtó diót tett az asztalra (nem tett jót a hangfelvételnek), és vodkát, amiből csak óvatosan iszogattunk. Máig elképeszt és meghat, hogy az akkor már világhírű rendező milyen barátian és nyíltan beszélt velünk, pályakezdő fiatalokkal. Ez a beszélgetés most jelenik meg először nyomtatásban. Fiatalon meghalt barátom, Förgeteg Balázs, és a most elvesztett mester emlékének ajánlom. (Sz.A.)
*
Szekfü András: Milyen volt gimnazistának lenni 1935–39 között, mi volt, ami titeket akkor érdekelt, mi volt az, amit onnantól kezdve hoztál máig?
Kérlek szépen, teljesen vegyes dolgokat hoztam, vegyes dolgokat értem meg. Azt hiszem, elég vegyes volt a világról vallott felfogásom, az, amit egyáltalán megértettem a világból. A szüleim fogarasiak; apám megyei funkcionárius volt, nagyon fiatal emberként a főispán titkára volt, és akkor, tizenhétben ők eljöttek, és ugyan később többször visszamentek Erdélybe, de mindannyiszor visszamenekültek, míg véglegesedett az a helyzet, hogy Erdélyt Romániához csatolták. Anyám román családból való, egész pontosan: román, az egyik nagyapám székely paraszt volt, a másik pedig egy román pópa. Miután mindig erdélyinek neveltek, és minden évben jártam Erdélyben , gyermekkoromban elég hosszú időt is, elég furcsán dolgoztam fel a világot, már csak azért is, mert a két ág nem volt nagyon jóban. Illetőleg nagyon érdekes, hogy a román ágban egy csomóan magyaroknak vagy magyarbarátnak vallották magukat, ezek saját családjukon belül is állandóan rettenetes vitát folytattak, elsősorban nemzeti ügyekben. Egyetlenegy (közös) tulajdonsága volt mindkét ágnak, hogy a németeket nem szerették, a szászokat, de függetlenségiek (is) voltak. Szóval egy erdélyi nacionalizmust, vagy nem tudom, minek nevezzem, patriotizmust hordoztam magamban, és ugyanakkor magyar függetlenségi ügyeket. Hát… ez az, amit a családomtól kaptam.
Én iskolába Székesfehérváron jártam, a ciszterekhez, akik ugyan papok voltak, de elég liberálisak. Annyira nem liberálisak persze, hogy a vallásos nevelést ne vegyék viszonylag komolyan, mondom: viszonylag komolyan, mert azért nem nagyon erőltették, tehát nem olyan mértékben, hogy az terhes lett volna. Volt egy időszak, amikor elég vallásos voltam, kongreganista voltam, persze, mint nagyon sokat, de én elég harcos, újkatolikus kongreganista voltam, és ugyanakkor cserkész. A cserkészeten keresztül ismerkedtem meg voltaképpen a népies mozgalommal, amit csak ma hívunk népiesnek, mert a mozgalom magát népinek nevezte. Ez – nem tudom, mennyire tudjátok – azoktól a fiatal szociológusoktól, szociográfusoktól indult, akiknek a könyveit talán ismeritek, olvassátok – Szabó Zoltán, Kovács Imre, Darvas József és még sokan. Ezek 1937 körül szerveződtek meg – akkor már elég érett eszűnek gondolom magamat – most utólag. Jellegében azért nem volt politikai mozgalom mégsem, az a Márciusi Front volt… egy csomó fiatal író vett részt benne, meg ezek a szociológusok. Jobb híján szociológusnak kell nevezni őket ma, mert sok mindent csináltak. Ezek egy barátomon keresztül, aki osztálytársam volt, hatottak rám, és tulajdonképpen… elkezdtem népies lenni. A cserkészeknek egy ilyen, népies ágában vettem részt, ezek az úgynevezett regös cserkészek voltak. Tényleg viszonylag elég zavarosan láttam a világot, elég nacionalista voltam. Horthyt valamiképpen nem szerettem, valószínűleg azért, mert a családom sem szerette. A németeket sem, ugyancsak ezért. A bátyám elég aktívan németellenes volt, sokszor baj is volt vele… Nem tudtam egész pontosan, hogy a világban mi történik. Attól kezdve, hogy teljesen világossá vált a háború, tehát amikor beléptek a németek a háborúba, attól kezdve tartózkodóbb lettem a világgal szemben. Addig nagyon lelkes híve voltam Magyarország visszaszerzésének, de, mondom, anélkül, hogy Horthyt vagy azt az egész társadalmat különösebben igeneltem volna. Ez azért volt furcsa, mert általában, mint minden társadalom, minket is konformizmusra neveltek. Azt hiszem, hogy én akkor már nem voltam az, személyes okokból. Nem szerettem a stílusát ennek a társadalomnak… egy ma már elképzelhetetlen stílus volt ez, talán a szüleitektől még tudhatjátok, hogy milyen volt, olyan fajta protekcionizmus, ami ma is megvan, de egy egészen… szóval, számomra be nem vehető formában. Mert nem az emberi értékeket, hanem a családi, politikai és egyéb kapcsolatokat használták ki vagy használták fel, és az egésznek a modora egy ilyen… ma már reprodukálhatatlan modor volt, szinte csak tényleg vezérszavakat tudok mondani, de ezek már tényleg elkoptatott vezérszavak… Mert azt mondani, hogy bokacsattogás meg hajlongás, meg ez meg az, ma már ennek rossz íze van, de ez akkor valóságos tényező volt, egy furcsa, kaszinói modorral. Most a stábban szoktuk játszani ezt a kaszinói modort már… Mert ez olyan jópofa, miután párbajkódexeket és egyebeket olvasunk most, mert egy olyan filmre készülök (Sirokkó – A szerk.), ami 1934-ben játszódik, úgyhogy most egy kicsit fölidézzük ezt a múltat.
Abban az ifjúságban, azt hiszem, még én is kevésbé voltam tipikus… A legtipikusabbak azok voltak, akik alig látták a világot és mindenképpen konformizálódtak. Az én osztályomban a cisztereknél, azt hiszem, 80-an lehettünk, (elég nagy létszámúak voltak ezek az osztályok) a legtöbben nem a társadalmi vezetők gyerekei voltak. A ciszterciták egy kicsit kultiválták is, hogy nem elsősorban a vezető réteg gyerekeit nevelték, viszont arra nevelték őket, hogy vezetők legyenek. Tényleg egyfajta konformizálódás zajlott le, ennek következtében nagyon sokan a homokba dugták a fejüket.
Nagyon furcsa, hogy az első olyanok, akik ez ellen a szabály ellen lázadtak, azok tulajdonképpen a sváb gyerekek voltak, akik már elég korán volksbundisták lettek, és ez egy kicsit meglepetés volt. Egyszer csak kiderült, hogy németek. Persze, addig is azok voltak, tudtuk, hogy svábok… nagyon sokan papnak készültek közülük, ciszternek, aztán közölték, hogy mégsem azok lesznek… És aztán egyszer csak németek lettek…
Egy nagyon jó barátom, osztálytársam volt, akiről úgy többé-kevésbé tudtam, hogy zsidó. Elég liberális gondolkodású fiú volt, a családja is, úgyhogy ebből is kaptam valamilyen befolyást. Később aztán a negyvenes évek az már furcsább, mert akkor én már Kolozsvárt éltem, és ott is végeztem el az egyetemet. Ott már erősen népies irányban voltam, ha ma megfogalmaznánk ennek a politikai színét, olyan középbal inkább, szóval a parasztpáriak körüli csoport volt az, Móricz Zsigmond és mások…
Sz.: Miért akartál jogásznak menni?
Te… az egy üsse kő-szakma, a jogász. Ha nem ez leszek, akkor amaz leszek… Rendező akartam egyébként lenni, színházi rendező, de az akkor egy alig ismert pálya volt. És mint mindenhez, ehhez is óriási protekciók kellettek. Németh Antal volt a főiskola igazgatója, a Nemzeti Színházé, és ő nevelt akkoriban egy-két rendezőt… és hát nem volt mód arra, hogy én odakerüljek. Akkor, mondom, üsse kő alapon jogász lettem, de nem nagyon foglalkoztam vele, őszintén mondom. Inkább csak a szigorlatok előtt. Néprajzot hallgattam és művészettörténetet. Akkoriban – nyilván tudjátok – szabadon lehetett felvenni – nem tudom, most hogy van – tárgyakat bármilyen szakból…
Sz.: Most eléggé meg van kötve.
Voltak olyan szabad bölcsészek is, akiknek nem kellett tanárképzőt végezniük, hanem csak felvették a különböző szakokat, és vizsgáztak. Így lehetett az, hogy jogász voltam, de fölvettem a néprajz szakot, illetve a néprajz szakon belül egy-két ágat és műtörténetet.
Sz.: Vártad, hogy mi lesz belőled?
Akkor Kolozsvárott ügyvédjelölt voltam, ügyvédbojtár voltam. Még nem végeztem, de az olcsóbb volt az ügyvédnek, hogy egyetemistákat vettek föl bojtárnak, azt lehetett. És akkor úgy nézett ki, hogy az leszek… hogy ügyvéd leszek.
Sz.: Egyszer azt mondtad, hogy nagyon szerettétek egymást Móricz Zsigmonddal.
Hát nézd, ez túlzás, hogy szerettük egymást, én szerettem… Ő… hát vele voltam erdélyi útján, nem csak én, többen, azt hiszem, hogy megjegyzett magának… Szóval, ez nem volt olyan erejű kapcsolat, hogy valamilyen közeli barátok lettünk volna…
Sz.: Mikor utaztatok?
Te, azt hiszem, ez 1941-ben lehetett…
Sz.: Halála előtt nem sokkal…
Igen, vagy 1940-ben, nem tudom pontosan.
Sz.: Az Emberek a havason-t azt még akkoriban láttad?
Akkor, persze.
Sz.: És volt rád valamilyen hatással? Akkor.
Minden mozgalom volt akkoriban, az irodalom is. Legalábbis így éltük meg ebben a körben, az úgynevezett népi mozgalomban. Annyira, hogy tulajdonképpen az, hogy valaki a mozgalomban részt vegyen, annyit jelentett, hogy író is, vagy megpróbál írni. Úgyhogy mindenki, mindenki próbálkozott ezzel. Én is, de meg sem próbáltam publikálni valamit. Ezeknek nagy része amolyan szociográfia-féle volt.
Sz.: És úgy éreztétek, az Emberek a havason hozzátok tartozó film?
Ezért kezdtem ezt mondani, mert revelációként hatott, hogy végre megjelenik az, amit mi vártunk és akarunk, és amit szeretnénk, megjelenik filmen is, mert hát egyik vesszőparipája volt mindenkinek akkor, aki egy kicsit értelmes volt, mindenhol, szóval nemcsak a népieseknél, hanem, mondjuk, az urbánusoknál is, a magyar filmnek a szidása. Tényleg ocsmányak voltak általában a magyar filmek, egy-két kivétellel. Az Emberek a havason azért volt érdekes, mert különleges forma és nagyon tisztességes emberi tartalom ötvöződött benne, mert néhány korabeli, érdekes magyar filmben erős politikai tendenciák voltak – erősen jobb fele hajló tendenciák, és azzal nem nagyon értett egyet ez a mozgalom. Voltak ugyan a népiek közt, hogy mondjam, jobboldaliak is, de azért az egész inkább középbal társaság volt. Az Emberek a havason tehát egy mozgalmi filmnek tűnt akkor, azt hiszem, valamennyien értékeltük, tettnek éreztük.
Sz.: Kik tartoztak ehhez a baráti körhöz olyanok, akiket ismerhetünk?
Nem nagyon ismerhetsz senkit, mert ezeknek egy része Erdélyben van, más része pedig elment 1945-ben Nyugatra, szétszóródtak.
Förgeteg Balázs: Még egy kérdés ehhez – mi volt nektek akkor a véleményetek a Nyírőről?
Nagyon nem szerettük. Konformista, édes írónak tartottuk…
Sz.: Azokat a dolgait is, amiből a Havason… készült?
Persze, azt is… A népies forma aprópénzre váltását láttuk benne, úgyhogy Nyírő vörös posztó volt… Jópofa, már ahogy most visszagondolok ezekre, tulajdonképpen rettentő élesen elválasztva látta akkor az ember a világot: hogy ez igen, és akkor az nem. Én egy picit kivétel voltam, ezekkel az urbánus beütéseimmel, meg a gimnáziumi baráti körömmel, szóval nem utasítottam el a másfajta szemléletű magyar irodalmat, ha az irodalom volt… Szóval ennek a mozgalomnak jellegzetessége volt, hogy csak a saját berkeiben lévőket vagy azokat, akikre ez a „népi” jelző is ráillett, azokat tartotta embereknek, műveknek, alkotóknak. Elég körülhatárolt világ volt ez, gondolom most utólag.
F.: Ezek szerint a Szőts-film egy rossz irodalmi alapanyagból készült nagyon jó film, ugye?
Fogalmam sincs, hogy így van-e vagy sem. Az Emberek a havason nagy film – hogy a Nyírő valóban milyen író, azt nem tudom, mert akkor elfogult voltam vele szemben, ma pedig nem olvasom. Nagyon jópofa, hogy akkor az egyik isten Tamási Áron volt – ma sajnos nem tudok Tamási Áront olvasni, mert annyira idegesít, annyira csináltan népiesnek tűnik nekem, hogy képtelen vagyok olvasni.
F.: Az egész kérdés onnan jutott eszembe, hogy a Szabó Laci felvásárolta az összes Nyírő-könyvet most…
Hát a Szabó Laci, az egy javíthatatlan romantikus. Persze más dolog szellemi munkát végző emigránsnak lenni nyugaton. A legtöbb emigránsban rettenetes nosztalgia van. Én a Szabó Zoltánnal találkoztam tavaly tavasszal, Párizsban, valami olyan mérhetetlen nosztalgia van benne az egész ország, a kultúra, az irodalom íránt, hogy az ember tényleg csak sírni tud. Akiknek konkrét szakmájuk van, nem egy ilyen hülye, mint a mienk, azok jobban megússzák ezt. Laci azért ilyen, mert ő színész, forgatókönyvíró, filmes, keresi a saját gyökereit, ott, amik nincsenek meg. És ezekben találja meg, ezekben a rettenetes dolgokban…
Sz.: Valamit szerettem volna még megkérdezni az előbb, a cisztereknél. Ez az a fajta attitűd, amikor ott a Fényes szelek-ben, nem is tudom, melyik srác játszotta, elveszi a miseruhákat a lányoktól, és akkor azt mondja, hogy: a jókedvű bűnösnek az Isten is megbocsát. Szóval ez a fajta…
Igen, igen. A Fényes szelekben nagyon kevés van a diákkoromból, a ciszterek nem voltak ennyire merevek, mint amilyen itt a papok és diákok viszonya, szóval tényleg csak villanásszerűen van ez fölvetve. Tényleg nagyon barátiak voltak, szóval közvetlenek. Vagy fogalmazzuk így, hogy demokratikusak voltak. A többi rendeket nem ismertem. A bencések merevebbek voltak, és a jezsuiták a legmerevebbek. Volt egy osztálytársam, aki az utolsó évben jött, érettségi előtt, és előzőleg a jezsuitáknál járt, ő mesélte a különbséget.
F.: Most már akkor a felszabadulásnál vagyunk. Van neked egy filmed, az Így jöttem. Az érdekelne, hogy milyen élményeid voltak a felszabadulással kapcsolatban. Erről az Így jöttem-ben vagy akár a Fényes szelekben – hiszen az is ide tartozik még talán – beszélsz.
Szintén elég vegyesek. Engem 1944-ben avattak doktorrá. Méghozzá azért, mert húztam az időt. Nem vittek katonának, amíg egyetemista volt az ember. Ez még egy Kállay Miklós-féle vívmány volt.
Sz.: Szóval még a világháborúban sem.
A világháborúban sem. Tehát mindenki megpróbált ezzel driblizni. 1944 elég emlékezetes, mert március 18-án avattak doktorrá, és másnap volt az effektív német megszállás Magyarországon. Akkor abban reménykedtünk lényegében, hogy a Kállaynak sikerül kiugrania. Emlékezetes március 15-i ünnepélyünk volt Kolozsváron. Tamási Áron beszélt egészen röviden, pár mondatot. Emlékszem, frenetikus hatása volt, mert arra utalt, hogy most ennek vége lesz, és jön egy új és demokratikus világ. Az avatás után egy nappal bevonultak a németek.
Sz.: Ezt az egyetemistákból álló közönség előtt nagy sikerrel mondta el Tamási Áron?
Igen, igen. Furcsa társaság volt a kolozsváriak, mert először is volt ez az erdélyi öntudata az egésznek. Később, amikor látszott, hogy a németek elvesztik a háborút, akkor arra játszottak, hogy legalább egy fél-független Erdély jöjjön létre. A jaltai határozatról vagy ilyesmiről (pontosabban az előményeiről) nem tudtunk. Fogalmunk se volt, hogy mit kell tenni. Mindenki várta azt, hogy itt változás lesz. Egyébként a kolozsvári egyetemen úgynevezett egységes diákszervezet volt. Nem tudom, mikor is került vissza Kolozsvár…
Sz.: A második bécsi döntéssel kapcsolatban…
Igen, úgy körülbelül 1940-ben lehetett. Akkor a diákság vezetői elintézték, hogy a különféle diákszervezetek – amikből rengeteg volt Magyarországon –, hogy azok ne működhessenek ott, úgyhogy egységes diákszervezet jött létre, és ebben a – mondjuk így – népies középbal vezetett. Persze azután, mint mindenütt, a vezetőkből kis funkcionáriusok, állami funkcionáriusok lettek vagy próbáltak lenni. Érdekes módon az egyik főtitkára éppúgy főispáni titkár lett, mint az apám volt, azelőtt néhány évtizeddel. De volt egy németellenes íze az egésznek. Egy ilyen népies íze. Egy ilyen magyarkodó íze. Ezért mindenki várta, hogy itt valami változás lesz. Amikor a németek bevonultak, összeült a vezetőség, aminek én is tagja voltam, elég széleskörű volt, és azt kellett eldönteni, hogy állást foglalunk‑e a németek ellen vagy sem. Nem mertünk állást foglalni. Mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a németek nyomban letartóztatnak és elvisznek. Végül az volt a döntés – vagy inkább illúzió –, hogy az ember maradjon a helyén, mert még mindig jobb, ha mi maradunk a helyünkön, mintha más jön a helyünkre. Meg ott volt a félelem is. Ha nem is tudtuk, hogy mi folyik Németországban, mert nem tudtuk – lényegében utólag tudtuk meg az egészet, a koncentrációs táborokat –, Kolozsvár akkor a leghátsó vonala volt a németeknek. Itt fogták el a szétzilált alakulatokat. Láttuk, hogyan nyírják ki a saját embereiket.
Sz.: Nem voltak illúziók.
Nem voltak illúzióink. Amikor aztán jött a Sztójay-kormány a zsidóellenes intézkedésekkel, a háborúba mindjobban belementek – akkor teljesen elvesztettük az illúzióinkat. Nem tudtuk, hogy mit kell tennünk. Amikor a románok kiléptek a háborúból augusztus 23-án, nagyon elkeseredtem. Akkor már tudtam, hogy ez azzal is jár, hogy Erdély elveszett, és nem lesz demokratikus lehetőség arra, hogy valami modus vivendit lehessen találni.
Elvileg ennek a csoportnak egy Duna-völgyi konföderáció volt az elképzelése. Ezen belül lett volna független terület Erdély.
Sz.: Amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, az ottani románokkal milyen viszonyban álltatok?
A román értelmiségből nagyon kevés maradt Észak-Erdélyben. Azok visszatelepültek. Elsősorban parasztok maradtak. Hát azokkal viszonylag jó viszony volt. Nekem speciel azért is, mert a nélkülözés miatt nagyon sokat jártam köztük, és családilag is egy kicsit, mert Olt vidékiek az én román rokonaim…
Sz.: Tudsz románul?
Valamit. Irodalmi nyelvet nem tudok. Miután a családom egy része románul beszél, és én különböző román vidékeken jártam hozzájuk gyerekkorom óta. Lényegében nem tudok beszélni, de ha beszélnek hozzám, mindent megértek.
1945. Úgy emlékszem, hogy én tulajdonképpen féltem az oroszoktól. Nem tudtam, hogy mit hoznak. Valószínűleg azért is, mert egész gyerekkoromban nyomták a sódert a vörösökről és a vörösök ellen…
F.: A rémtetteikről…
Igen, a rémtetteikről. Tehát nem voltunk tisztában azzal, hogy mit hoznak. Ennek ellenére, többek befolyására, mint Móricz Zsigmond vagy Kovács Imre, akivel többször találkoztunk…
Sz.: Illyés orosz könyvének hatására is?
Igen, Illyést elég korán olvastam – ezek befolyására tudtam elvileg, hogy nem szabad félni. De gyakorlatilag, mivel látszott, hogy közeledik a háború és az előrenyomuló katonaság, azért féltem. Mondom, augusztus 23. óta a saját bőrömmel foglalkoztam, és nem foglalkoztam semmiféle világmegváltással. Eljöttem Kolozsvárról, és a nővéremékhez mentem, akik Székesfehérváron laktak. Hát ez már egy típuskaland: hogy hívtak be, hogy vittek el, hogy lógtam meg, lefizettem az őrmestert – mindez nem érdekes ez ügyben.
Akkor aztán, 1944 végén, valaki beköpött, és csendőrök vonultattak be, akkor már harmadszor. Nem lehetett mit csinálni, a sógorom repülőtiszt volt, magához vett az alakulatához, nem voltam semmire kiképezve, csak egyenruhában voltam, és akkor így estünk fogságba Körmendnél. Elmehettünk volna nyugatra, de a sógorom, aki délvidéki sváb, illetve félszerb-félsváb, az se szerette valami okból a németeket. Hazafi volt, nem akarta elhagyni az ország területét, tehát ott maradtunk, hogy majd belépünk az új magyar hadseregbe, mert akkor már tudtuk, hogy létezik. Illetőleg ő tudta, mert ő volt a hivatásos katonatiszt. Mivel szerbül beszélt, az oroszokkal jóban volt, és megbízták egy összegyűjtött fogolytranszport parancsnokának. Tízezer ember parancsnoka lett. Mindig mondtam, hogy lépjünk le, lógjunk meg, de ő nem, mert ő meg van bízva. Így kerültem fogságba egy fél évet, ő meg két évet. De hát ezek nem túl érdekesek, és eléggé típusosak.
Hernádi még csak katona sem volt, nem úgy, mint én. Persze lényegében én sem voltam, csak be voltam öltözve. Különben ez volt a szerencsém, hogy így voltam katona. Úgy voltam beírva, hogy hajózó távírász. Máig sem tudom, hogy mi lehet az. Amikor 1945-ben hazajöttem, le kellett szerelni, akkor megkérdezték, hogy mi vagyok, mondom, hajózó távírász. Egyáltalán nem hívtak be soha. A kollégáim mentek a Farkas Mihály alatt mind nyári táborba, sőt, téli táborba, de engem soha nem hívtak be. 1958-ban derült ki, hogy ki sem vagyok képezve. Valószínűleg azért nem hívtak be soha, mert mit kezdjenek egy hajózó távírásszal?
Hernádi fiatalabb volt nálam vagy négy évvel. Ő nem volt katonaköteles. Mint leventét vonultatták be. Azt meg az apjának köszönheti, aki pannonhalmi főjegyző volt. Nem mentek Németországba, hanem valahol elkapták őket. Így került fogságba, és ő elég hosszú ideig volt fogságban.
F.: Hogyan kerültetek össze ketten?
Nemeskürty hozott össze, 1959-ben. Hernádi akkor munkásíró volt. Annak számított a Deszkakolostor alapján.
F.: Nemeskürty volt A Péntek lépcsőin irodalmi szerkesztője.
Igen, a Magvetőtől került Nemeskürty a HDF-be, amikor ott a játékfilmgyártás elindult. Mint új seprő, új szervezetet hozott létre. Kereste az írókat, sokat ismert a Magvetőtől. Hernádit akkor nagyon támogatták, mert ő volt a munkásíró. Amíg meg nem írta a Péntek lépcsőint, mert akkor kiderült, hogy… Az igazgató egy nagyon harcos bolsevik volt, azt hiszem, előtte V. kerületi párttitkár, részt vett az illegális mozgalomban, ifjúsági mozgalomban. Elég szemellenzős volt, most a Képzőművészeti Lektorátusnak a vezetője. Ő nagyon támogatta Hernádit, amíg ki nem derült, hogy Hernádi megírta a Péntek lépcsőint, és emiatt óriási balhék voltak. Akkor aztán nehéz volt filmet csinálni. A Deszkakolostort akartuk megcsinálni, azt először támogatták, de akkor jöttek a balhék, ezért valami mást írtunk, azt sem fogadták el. Akkor az Oldás és kötést csináltam, Lengyel József elküldte a novellát Nemeskürtynek, és Nemeskürty azt mondta, hogy csináljam én. Akkor megkerestem Gyuszit, és együtt írtuk meg. De Nemeskürty ennél a könyvnél sem engedte, hogy Hernádi szerepeljen, mint író. Ennél sem és a Szegénylegényeknél sem.
Sz.: Reálpolitika…
Igen, ezek olyan reálpolitikai meggondolások voltak. Persze utólag azért közöltük, meg elmondtuk. Mindig balhék voltak abból, hogy rajta van a filmen, nincs rajta a filmen…
F.: Novák Márknak láttad a Deszkakolostor című filmjét?
Láttam.
F.: Mi a véleményed róla?
Úgy emlékszem, nem volt rossz.
F.: Kibővítettétek volna az eredeti novellát? Mert az tényleg nem több mint egy kisfilm. 30 perces.
Igen, a mienk egy elég romantikus, bő történet volt. Annyira, hogy már előkészítési engedélyünk is volt, szóval elfogadták. Hildebrand lett volna az operatőr. Somlót nem engedték akkor dolgozni. Azt mondták, hogy lassú. 1958-ban megcsináltuk a Harangokat, és akkor az egyik gyártásvezető is fúrta, hogy nagyon lassú.
F.: Somlóval hogyan kerültél össze?
Deák Gyuri hozott össze vele, a HDF (Híradó és Dokumentumfilmgyár) igazgatója. Alatta indult el a játékfilmgyártás. 1957-ben, nem tudom, miért akarta, hogy megcsináljam a Város peremént. Horváth Márton jött neki ezzel a javaslattal, ő pedig nagyon tisztelte Horváth Mártont, akinek 1957-ben még élt a régi tekintélye. Valahogy rám esett a választása. Talán azért, mert előzőleg csináltam Móricz Zsigmondról egy kis hülyéskedést. Gondolta, hogy ez is életrajzi jellegű lesz. Somlóval tett össze, hogy így mondjam. A Város peremén jó nagy blődség lett. Nem tudom, hány hétig csináltuk. A forgatókönyvét valahol egy hegyi üdülőben írtuk két hétig. Akkor még az a nagy korszak volt, hogyha így esik be a fény, akkor úgy kell állni a színésznek. Nagy iskola volt, Eiben István csinálta mindig ezt a precíz fények iskoláját. Másfél millió forintba került akkor, ami iszonyatos pénz volt.
Sz.: 850 méter.
Nem sokkal került kevesebbe, mint akkoriban egy nagy film. Ami két és félmillió körül járt.
Sz.: Azt szeretném megkérdezni, milyen élmény volt a hadifogság. (Attól eltekintve, hogy minden hadifogság szörnyű.) Aki baloldali szimpátiákkal került ki annak az országnak a hadifogságába…
Érdekes, mert akármilyen rosszak voltak a körülmények, nagyon nyitottan közeledtem az oroszokhoz. Rájöttem, amit mindenki tud, hogy magánemberként nagyon rendes emberek. Kedvesek, nagyon segítőek. Csak nagyon megdöbbentő volt látni azt a félelmetesen szétpusztított országot. Valami iszonyatos volt. Addig nem tudtam, mert nem láttam, nem voltam fronton, nem is nagyon érdekelt, nem beszéltem azokkal, akik ott voltak. Ami az újságokban megjelent 1944 előtt meg 1944-ben, az propagandaszólam volt. Józanul felmértem, hogy belekerültem egy gépezetbe a történelemben, próbáltam megérteni az oroszokat, és tulajdonképpen meg is szerettem. Nagyon érdekes volt látni azt is, hogy ugyan fogságban voltunk, de a polgári lakosság semmivel nem élt jobban. Olyan mértékben látták el a hadifoglyokat, ahogy talán a polgári lakosságot sem.
Az alatt a rövid idő alatt néhány azonos korú fiatalemberrel kerültem össze. Politikai iskolát próbáltunk szervezni. Valamit nem mondtam még nektek. Ha jól emlékszem, 1942-ben ismerkedtem meg Muharay Elemérrel, aki kultúraszervező volt. 1945 után volt egy ének- és táncegyüttes, olyasmi, mint az Állami Népi Együttes ma. Ez volt az első, amelyik a nevét hordta, Muharay együttesnek hívták. Ő volt a vezetője, koreográfusa, Szabó Iván a szobrász, Vitányi Iván is ott volt, Vass Lajos zeneszerző és mások. 1945-ben, amikor hazajöttem, vele vettem föl a kapcsolatot, és eljöttem az ő együttesükhöz. Ott voltam titkár. Innen mentem át aztán a Főiskolára, illetve a Horváth Árpád kollégiumba. Ez 1947 körül lehetett. A Muharay együttes az egy önálló társaság volt, önálló állami támogatást kapott. Muharay nagyobb szabású kulturális akciót akart szervezni. Hasonló együtteseket akart szervezni, azokhoz akart kinevelni koreográfusokat. Komplex elképzelése volt, a népiesek filozófiai abszurditását egészen a szélsőségig fokozta ezekkel az elképzeléseivel. Elég konzervatív is volt, mert a parasztira épített mindent, mint örök értékre. Egy kollégiumot akart szervezni. Így került kapcsolatba az együttes a NÉKOSZ-szal. Sok NÉKOSZ tag volt az együttesben, például Benedek Árpád, aki most színházi rendező. Benedek volt a NÉKOSZ kulturális osztály vezetője. Megszerveztük a kollégiumot, aminek én voltam az igazgatója. De a NÉKOSZ nem nézte jó szemmel az önálló csoportosulásokat, úgyhogy ezt föloszlatták. Így kerültem a Horváth Árpád kollégiumba. A Györffy kollégiumból került ki a Kardos Laci, Kovács Andris. Amikor én a Horváth Árpádba kerültem, akkor ő volt a kollégium titkára. Azért kerültem egyáltalán oda, mert Fehér Imre, aki egyik vezetője volt a kollégiumnak, Kovács Andris és még valaki kolozsváriak voltak, és együtt voltunk cserkészek. Ők fiatalabbak voltak, én cserkész-fej voltam.
Sz.: Milyen kollégium volt ez, hogyan élt, mi volt a célja?
Kardos elképzelése az angol college rendszeren alapult. Tehát hogy a kollégiumok egyúttal nevelő intézetek. Eredetileg főiskolás kollégiumok voltak. Később, amikor a NÉKOSZ terjedt és nagyobb lett a hatásköre, akkor szerveztek középiskolásokat, sőt, még általános iskolaiakat is, elsősorban vidéken. A Horváth Árpád kollégiumban csak színművészeti főiskolások voltak. Csak színészek és rendezők. A legtöbb mai, én korombeli színész és rendező kollégista volt. Kardos elég erősen centrista volt, és begyűjtötte őket. Kardos elképzelését azonban nem lehetett megvalósítani, mert léteztek az egyetemek és főiskolák, a NÉKOSZ azt próbálta, hogy a főiskolákon nagy befolyást szerezzen. A színművészetin könnyű volt, mert legtöbben NÉKOSZ tagok voltak. Hont Ferenc, az igazgató, barátja volt a NÉKOSZ-nak, és támogatta ezt. Nem igazán volt tanítás. Annyira nem, hogy mi magunk, akik főiskolára jártunk, ugyanakkor tanítottunk is. Marxizmust tanítottunk, magyar irodalmat is. Felemás dolog volt. Kardos teóriájából is adódott ez, hogy ebben a történelmi korszakban a neveletlenek neveletleneket nevelnek.
Sz.: Ez mikor volt? 1947-től?
1946-tól vagy 47-től voltam Horváth Árpádos, 1948-tól főiskolás.
F.: Bacsóék évfolyama alatt?
Igen, eggyel. Ők voltak az első osztály, amelyik végzett. 1950-ben végeztek, én pedig 1951-ben. Kovács, Bacsó, Makk, Révész, Fehér, Nádasy, Banovich végeztek az első évfolyammal. A mi osztályunkba járt Mészáros Gyula, Koza Dezső, Badal János, Takács Gabi, én. Nem ebben az osztályban indultam, de mivel volt egy diplomám, kibuliztam.
Sz.: Nem azért, mert divatos, de említetted, hogy tanítottatok marxizmust. Hogy kezdtétek tanulni?
Már 1944-ben kezdtünk mindenféle füzetekből érdeklődni.
Sz.: Marxista füzetekből vagy marxistákról szóló füzetekből?
Egy-két kőnyomatost ismertem. Erdélyben voltak baloldali pártok, ha fedőszervvel is. A szociáldemokrácia elég erős volt. Kapcsolatban voltunk Balogh Edgárral, aki Felvidékről jött át Erdélybe. Valamit sejtettünk, hogy ez a világ úgyis afelé fog változni, tehát tájékozódtunk. Teljesen zavarosan, persze. 1945-től, amikor a Kommunista Párt megalakult, akkor rengeteg könyv, tanulmány jelent meg. Sorozatok. Ebből tanultunk. Másrészt a NÉKOSZ kötelezte a tagjait, hogy tanuljanak. A NÉKOSZ-iskolák a többiek előtt jártak. Persze, a NÉKOSZ nem volt azonos a párttal. Rényi Péter most nézte a Fényes szeleket, és többek között az volt a kifogása, hogy ez a pártról szól. Próbáltam elmondani neki, hogy ez nem a pártról szól. Ez egy plebejus forradalmi megmozdulás volt, amelyiknek nagyon halvány kapcsolatai voltak a párttal. A főiskolán nálunk ez teljesen nyilvánvaló volt, mert mi ugyan párttagok voltunk, de tulajdonképpen a NÉKOSZ volt a pártunk, és ennek semmi jelentősége nem volt. Emlékezetes történet ez, mert aztán a Szabad Nép hosszan pertraktálta ezt. 1950-ben, Rajk kivégzése után, amikor fölszámolták a NÉKOSZ-t, kiderült, hogy Kovács Andris, aki a főiskola párttitkára volt, nem is volt párttag. A Szabad Nép ebből aztán éles hangú következtetést vont le, hogy mennyire nem volt pártszerű, ami a NÉKOSZ-ban történt.
Nem vitás, hogy volt valami vörösgárdista jellege az egésznek. Mögötte állt az államhatalom, a rendőrség, akkor is, ha fegyelmezetlen csoport volt is. Rajk a NÉKOSZ mögött állt, ő volt a NÉKOSZ díszelnöke vagy nem tudom pontosan, mije. Nagyon szerette ezt a társaságot. Bárkihez fordulhattál, mindig téged támogattak. Mindig neked adtak igazat. Ehhez pluszként a kollégiumunk igazgatója, Kerékgyártó Elemér, Rákosi személyi titkára volt. Benn volt az egész a hatalomban. Ennek ellenére forradalmi ügyek voltak. A purifikáció jegyében. Tényleg figyelték, ki hogy öltözik, mennyire kispolgár. Különösen azután, hogy a főiskola összeolvadt a két másik iskolával, a színészegyesületi színészképzővel meg a Gertler-iskolával.
Az egyesületi iskola egy smafu dolog volt. Sok lány járt oda, akinek ez egy fedő ügy volt, enyhén szólva kurvák voltak, és abból éltek. Amikor összeolvadt a két iskola, elkezdődött a purifikáció. Sok tagot nem vettek vagy nem vettünk fel, mert lényegében mi intéztük az egészet. A legszűkebb vezetőség kezdetben Kovács András és Fehér Imre volt. Később mi is közelebb kerültünk a vezetéshez.
F.: Téged tanított még Radványi Géza és Balázs Béla?
Persze. Balázs Béla később a Filmtudományi Intézet vezetője lett, aztán 1949-ben meg is halt. 1949 táján a hithű, rákosista irány kezdett uralkodni. Azt hiszem, mi elég teljes szívvel csatlakoztunk ehhez, mert azt hittük, ez a forradalom. Elég sok szarságot csináltunk ebben is. Balázs Béla, hogy mondjam, félretevése nem tőlünk indult ki, de Kovács tanulmányokat írt ellene.
Sz.: A Filmtudományi Intézet könyvtárában az összes Balázs Béla-anyag zárolt, még mi sem tudtunk hozzájutni…
Most sem?
Sz.: Most sem. Azzal indokolják, hogy K. Nagy Magda ír Balázs Béláról két monográfiát, és ezek a megjelenésig zárolt anyagok.
F.: A Rajk-pernek rátok milyen hatása volt?
Egészen különleges. Az embernek úgy volt pénze, hogy különböző állásokat kapott. Hernádi, aki orvostanhallgató volt akkor és NÉKOSZ-ista, a rendőrségen dolgozott, mint őrmester. Én például az ÁVH kultúrgárdájának voltam az egyik vezetője, a színészrészlegnek. A Rajk-per idején még ott dolgoztam. Tudom, hogy az Orsai csomópont című darabot csináltuk. Az egyik lány a Rajk-titkárságon dolgozott, és akkor valamire célzott… Nem politikai munkatársak voltak azok, akik ott dolgoztak, hanem gépírók, raktárosok. Két fiú volt, aki politikai munkatárs lehetett, nyomozótiszt vagy micsoda. Egy parasztgyerek, aki vallásos volt, minden nap templomba ment reggel, minden pénteken áldozott. Még ott voltam, amikor letartóztatták. Később találkoztam vele, amikor kijött a börtönből, akkor katolikus pap lett.
Akkoriban volt itt a Világifjúsági Találkozó. Nagy megmozdulás volt, és megint csak nagy lelkesedés. Jó ürügy volt egy évig arra, hogy erre készüljenek, és ezzel foglalkozzanak. Táncok, énekek, egyenruhák, darabok, nagy szervezés. Közvetlen utána azon a nyáron a Rajk letartóztatása. Elég megrázó volt, de simán elhittük. Egy-két év kellett, hogy az egész megváltozzon bennem. Akkor filmhíradós lettem, és egy pillanat alatt kiderült, hogy amit Rákosi csinál, az egész humbug. Ha az ember elmegy falura, látja, hogy az embereket elviszik, semmi nincs, a téeszeket erőszakosan szervezik… Amikor már nem hittem az egészet, akkor rettenetesen féltem. Állandóan az volt, hogy elviszik az embereket.Sztálin halála után bizonyos lazulás volt, és akkor jött Nagy Imre első kormánya.
Még azon az őszön Rákosi ellentámadásba ment. Ki is nyírták Nagy Imrét. Engem is majdnem, mert csináltam egy olyan híradóriportot, hogy nekem támadtak. Egy évvel később ki is akartak zárni a Pártból, aztán csak visszaminősítettek.
Sz.: Milyen riport volt ez?Egy baranyai faluban forgattuk, Rózsafán. Téeszelnök és barátja mennek a szekéren. Újítás volt akkoriban, hogy a belső hangjuk hallatszott, amint beszélgetnek. Egyik ezt mondja a téeszről, a másik azt mondja. A kisfilmjeim között szerepel ez, az a címe, hogy Közös úton.
Ez tulajdonképpen romantikus dolog volt, a híradósság, a „közel kerülni az élethez” című sztálini elképzelés. Közel az élethez, megismerni az életet, dolgozni, átalakítani, tényleg romantikus. És ezért én ezt választottam.
Tulajdonképpen nem voltam benne abban a csoportban, amit úgy hívtak, hogy Főiskolás Filmgyártó Csoport, az ún. FFCS. Azt hiszem, 1949-ben alakult, Makk kezdte csinálni, nem kerültem bele, mert az osztályomból néhányan akkoriban a dokumentumfilmek felé tájékozódtunk. Az FFCS-sek elmentek a játékfilmgyárba, én, néhányad magammal, mentem a HDF-be. Akkor többen is mentek a Szovjetbe tanulni, az én osztályomból senki, de abból az osztályból, amiben kezdtem, elég sokan.
Sz.: Az akkoriban készített filmjeid közül melyiket tartod ma legérdekesebbnek, melyiket vetítsük az Egyetemi Színpadon?
Fogalmam sincs róla. Egyébként sem tudom megmondani a filmjeimről, hogy érdekesek-e vagy nem, jók-e vagy nem, fogalmam sincs, hogy milyenek. Azt meg tudom mondani, hogy akkoriban mik voltak azok, amik tetszettek. A tetszést úgy értem, hogy egy-két kritikusnak tetszettek, meg a közvetlen vezetésnek. A közvetlen vezetésen értsd Révész Miklóst, aki először a Filmhíradó vezetője, később a HDF igazgatója volt. Tardos András volt a kisfilmosztály vezetője. Tardos András a MEFESZ-nek és a Főiskolás Szövetségnek volt a főtitkára, Ságvári Endre sógora. Most pedig, azt hiszem, a Rádió külügyi osztályának a vezetője; 1956-ig volt a HDF kisfilmosztály és egyúttal művészeti vezetője.
Sz.: Egy egészen impresszionista dolog: mondod ezt a sokféle embert és nevet – az embernek az az érzése, hogy szinte a fél országot ismered, akik itt csinálják a dolgokat.
Majdnem. Mondjuk egy rétegét, a népi, NÉKOSZ, főiskolás mozgalmi rétegét ismerem. Kis ország, ti is így fogtok járni majd, amikor a ti nemzedéketek kerül olyan helyzetbe, hogy miniszterhelyettesek lesznek.
Sz.: Nem fog így járni. Semmi összetartozása nincs.
F.: Két évig voltam az MTI-nél. Ott akkoriban volt egy 40 éves nemzedék, meg egy 30 éves nemzedék. A 40 évesek jóformán mindenkit ismertek a Fehér Lajostól kezdve, aki a Szabad Földnél volt főszerkesztő, az öregistenig, a 30-asok szinte már senkit nem ismertek. Azok ismertek, mondjuk, egy téeszelnököt – szóval nincs ilyen, hogy egy helyről rajzanak ki az emberek.
Igen, lehet, mert az tényleg egy elég szűk körű mozgalom volt. Fehér Lajost például onnan ismerem, hogy a Muharayéknak volt az összekötője a Párt felé, 1944-ben. Akkor Fehér Lajos pap volt, illetve szeminarista.
Sz.: Manapság ez a gárda gyakorlatilag az ország vezető gárdája, ami korosztály szerint is természetes. Nem furcsa, hogy ha most valami probléma van a filmeddel, akkor csupa olyan ember csinálja, akiket te ismersz 15 éve?
Igen, ez egy olyan furcsa játék, ami mindig benne volt ebben a mozgalomban. Összekacsintás volt mindig. A koalíciós időkben például voltak tömegszervezetek, sőt más párt is, ahova a kommunista párt delegált embereket. El kellett érni azt, hogy a Párt által képviselt vonal érvényre jusson. Akkor az ember összekacsintott azokkal, akik más pártban voltak, de azért kapcsolatban álltak a Párttal. A parasztpárti értelmiségiek általában kommunisták voltak. Az egésznek ma is van egy ilyen koalíciós hangulata. Van egy ilyen összekacsintás. Nekem többé-kevésbé könnyű, mert nem tudom, hányadik filmemet csinálom, és többé-kevésbé elfogadták, hogy én ilyenféle filmeket csinálok. Nem egészen. Mert Rényi kifejtette Bíró Yvette-nek, hogy Jancsónál tulajdonképpen az Így jöttemnél van törés, ebben mi vagyunk a hibásak, mert az Így jöttemet nem fogadtuk úgy, és ha úgy fogadtuk volna, akkor most a Jancsó olyan filmeket csinálna, ehelyett most ilyen filmeket csinál, pedig hát vissza kéne térnie ahhoz, mert hát ez nem folytatható, mert „ugyanarról” szól.
F.: Ezt a Fényes szelek után mondta?
Igen.
Sz.: És Lukács György mit mondott?
Két dramaturgiai problémája volt. Hogy két „derült égből villámcsapás” van a filmben, a rendőrség és a központiak megjelenése. Ő ezt dramaturgiai hibának érzi, de ha kicsit belegondol, abban a korszakban azért ez valóságos. Amikor Rényi elkezdte támadni a filmet, akkor Lukács védte. Védte, és tulajdonképpen politikai vitába bonyolódtak Rényivel. Akkor zseniális dolog történt. Rényi szerint tulajdonképpen az egész személyi kultusz négy évig tartott, és egy kis epizód. De nézze, mondja Lukács György, először is nem szeretem, hogy személyi kultusznak hívják, mert ez felelősségáthárítás egy személyre, ez nem így van; másodszor nem tudom, miért gondolja, hogy így volt, mert például én a saját írásaimat 12 éven keresztül csak a bizalmasban olvashattam el, mert nem jelenhettek meg. Miért gondolja, hogy ez négy évig tartott, helyesebb lenne, hogy 24 évig.
F.: És a Szovjetunióban nem annyi ideig tartott.
A vitájuk még az volt, hogy azt mondta Lukács, hogy ha nem jön 1948-ban a Sztálin-féle akció a jugoszlávok ellen, akkor kialakulhatott volna a demokratikus szocializmus. Ezt Rényi persze kontrázta.
Sz.: És Rényi mit csinált ekkoriban, 1948-ban?
F.: A Révai samesza volt.
Na, az túlzás, hogy samesza. A Pártközpont nyomdatechnikai szerkesztője volt. Szeretett volna a Révai samesza lenni.
F.: Állítólag Révai utolsó időszakában ő volt a samesza.
Sz.: Az utolsó időszakban… Révai 1959-ben halt meg, ha jól tudom.
Szó sincs róla. Annak az osztálynak volt a vezetője, amely arról döntött, hogy milyen betűvel szedjék a Párttörténetet.
Sz.: Másszunk feljebb megint a kis kronológiánkon. Nem tudom, hogy csak ők emelik-e ki, hogy ez az orosházi film volt számodra olyan döntő, hogy akkortól kezdve valami felismerés…
Nem az volt a felismerés, én előtte már… Ez a film (Arat az orosházi Dózsa) 1953-ban készült, én 1951-től lényegében már tudtam, hogy itt mi folyik. Azt, hogy Rajk ártatlan, azt hiszem, ugyanabban az évben, először csak sejtettem, aztán később megtudtam. Ez rettenetes válság volt.
F.: Rajkot ismertétek a kollégiumban személyesen?
Igen.
Sz.: Járt nálatok?
A Horváth Árpád kollégiumban nem, de a NÉKOSZ-ban, a Györffyben járt. Két alapító kollégiuma volt a NÉKOSZ-nak: a Györffy és a Petőfi. A Petőfinek volt ő a közvetlen elnöke. Felnőtt elnöke. Találkoztam vele kétszer.
Az interjú 1968. november 4–5.-én készült. A hangfelvételt Búzás Péter készítette.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 429 átlag: 5.78 |
 |
|
