Felnőttmesék

Klasszikus mesék kortárs rémfilmben

Szép rémálmokat!

Bárány Bence

Az egyre sokasodó horroradaptációk új alapokra helyezik, és egyúttal kitágítják a „rémmese” fogalmát.

Olyan, évszázadok óta a köztudatban élő mesék, mint a Csipkerózsika, a Hamupipőke vagy a Jancsi és Juliska – a lista persze tetszőlegesen bővíthető –, legalább generációnként kapnak egy új köntöst, az adott kor kontextusa, társadalmi változásai és még számos tényező szerint aktualizálva az eredeti történeteket. Ugyanakkor nehéz pontosan meghatározni, melyek voltak a szóban forgó mesék első változatai. Hiába kötik legtöbbjüket a Grimm fivérek nevéhez, régóta tudvalevő, hogy a legendás szerzőpáros nagyobb részt ugyanúgy a saját, sokszor horrorisztikus feldolgozásait vetette papírra, nem pedig a népmesék hiteles változatát. Nem meglepő módon ezek a mesék már a mozi megszületésekor is fontos szerepet töltöttek be az új médium lehetőségeinek kikísérletezésénél, és talán mondani sem kell, hogy az első filmadaptációk a varázslatos világteremtések mesteréhez, Georges Méliès nevéhez fűződtek. Máig a leghíresebb feldolgozásokat azonban a Walt Disney hozta tető alá, nemzedékek nőttek fel a stúdió fiatalabb korosztályokra szabott értelmezésein, melyek többnyire kigyomlálták – de minimum tompították – az eredeti történetek nyomasztó, sötét aspektusait. Az új évezred elejétől viszont egy olyan – habár nem előzmény nélküli – tendencia felerősödésének lehetünk szemtanúi, amely a horrorfilm műfajába forgatja át – vagy épp vissza – a mindenki által jól ismert meséket; ez mostanra a Disney eddig féltve őrzött karaktereit, közülük elsőként Micimackót is utolérte.

Az idén mozikba került Micimackó: Vér és méz című horrorfilm létrejöttét a szerzői jogok elévülése tette lehetővé: az amerikai törvényalkotás értelmében az első publikálást követő 95 év múltán bárki számára szabadon felhasználhatóvá válnak addig szigorúan védett művek és annak szereplői. A. A. Milne „Csacsi Öreg Medvéjének” esetében ez az elévülés 2021-ben következett be, Rhys Frake-Waterfield filmrendező pedig rögtön lecsapott az adódó lehetőségre, hogy számos generáció gyerekkorának meghatározó szelíd mesealakjából vérengző szörnyeteget faragjon. Az átlagnéző számára elsősorban az abszurd alapkoncepció kiváltotta megrökönyödés miatt válik érdekessé a slasherbe forgatott Micimackó jelensége, pedig jobban belegondolva korántsem ennyire váratlan ennek megvalósulása. A filmes műfajelméletek szinte törvényszerűnek tekintik, hogy a zsánerek evolúciója bizonyos idő után eljut egy olyan határponthoz, amikor az adott műfaj elkezd kifulladni, mivel a nézők unásig kiismerik a bejáratott paneleket, így csakhamar elkerülhetetlenné válik a megújulás szükségessége. Ha manapság végigtekintünk a műfaji filmek kínálatán, még a laikusok számára is szembetűnő az a gyakorlattá vált trend, miszerint lehetetlen egyetlen, konkrét zsánerbe kategorizálni a különböző alkotásokat. A műfaji fúziók természetesen mindig szerves részét képezték a filmművészetnek, napjainkban mégis úgy tűnik, a filmiparban versenyt űznek abból, hogy minél több zsánert az elmesélendő történet szolgálatába állítsanak. A mese mint epikai műfaj kifejezetten adja magát ehhez a játékhoz; tértől és időtől független alaphelyzete, a csodás elemek, valamint a jó és a rossz éles megkülönböztetése révén ugyanis lehetővé teszi, hogy a kísérletező kedvű filmesek a legkülönfélébb környezetbe ágyazzák a karakter- és cselekménytípusokat. Ennek megfelelően a klasszikus mesék kortárs horroradaptációi az alműfajok széles spektrumát fedik le.

Vegyük például Az elátkozott örökség (2016) című filmet, ami Csipkerózsika tündérmeséjét értelmezi újra egy látványos szimbólumoktól túlcsorduló, kísértetházas horror formájában. A főszereplőt, Thomast folyamatosan rémálmok gyötrik egy csodaszép, alvó nőről, akit csak úgy ébreszthet fel, ha megcsókolja őt. Az álmok valamennyi alkalommal megszakadnak a kulcsfontosságú pillanat előtt, később azonban sikerül felkelteni Csipkerózsikát, akiről kiderül, hogy a valóságban a férfi szörnyű öröksége, bácsikája szellemek lakta kúriájának alagsorában fekszik, arra várva, hogy végre megszabadítsa őt az átkától. A film nagy csavarja, hogy Csipkerózsika okkal van örök álomra kárhoztatva, nem a szülei tiszteletlensége miatt a tizenharmadik javasasszonnyal szemben, mint az eredeti mesében. Thomas ugyanis egy olyan vérvonal leszármazottja, ami démoni lelkek ezrével lett megátkozva még évszázadokkal korábban, a lány felébresztésével pedig mindezen szörnyűség a világra szabadul. Csipkerózsika tehát csalinak használta Thomast ahhoz, hogy egy arra hivatott személy végre megtörje az átkát, és beköszöntsön az Ítélet Napja.

A Piroska és a farkas tinédzser célközönségre optimalizált verziója, a 2011-ben bemutatott A lány és a farkas szintúgy szemléletes esettanulmány, ha a műfaji ötvözetek kérdését vesszük. Az első Alkonyat-filmet jegyző Catherine Hardwicke jó érzékkel ismerte fel, hogyan lehet további archetipikus történeteket az ifjúsági vámpírszerelem iránt elkötelezett közönség igényeinek megfelelően újragondolni. A „ne állj szóba idegenekkel” szögegyszerű tanulságát ily módon felváltja a szirupos romantika, zavaróbb azonban, hogy a film önmagát emészti fel azzal a túlvállalással, amit műfaji szinten elkövet. A Daggerhorn fallal körbezárt közösségét tizedelő vérfarkas (!) kiléte utáni nyomozás Agatha Christie krimijeit idéző körkörös gyanakvásba fordul át, ahol egészen a tetőpontig mindenki gyanús és senkiben sem bízhat meg igazán a néző, sem pedig Piroska, akit ebben a változatban Valerie-nek hívnak. Ezenfelül más mesei motívumok tolakodó referenciái is tompítják az alapmű hangsúlyait, ezek közül a leginkább kézenfekvő – és erőltetett – a Szent György és a sárkány legendájának félreérthetetlen felvillantása. A lány és a farkas akkor működik igazán, amikor kizárólag a központi rémmesét próbálja újfajta gondolatokkal felruházni: kifejezetten hatásos például, ahogy a cselekmény háromnegyedében vissza-visszatérően belengeti annak lehetőségét, hogy Valerie nagymamája az üldözött fenevad.

A már címadásában is új értelmezési csatornát nyitó Juliska és Jancsi (2020) a főként Ari Aster és Robert Eggers nevével fémjelzett, művészfilmes megoldásokkal operáló poszthorrorok sorát erősíti.

A Grimm testvérek meséjét Alejandro Jodorowsky szürreális vízióit idéző, delíriumos rémálomba fordító film A hős útja-modell felhasználásával feminista kiáltványként definiálja újra a 19. századi történetet. Osgood Perkins – Anthony Perkins fiáról van szó – feldolgozásában a boszorka, Holda voltaképpen Juliska mentorává lép elő (beszédes kelléke a karakternek egy hatalmas, kétágú bot), aki felfedezteti a fiatal lánnyal a benne szunnyadó mágikus erőt, amivel szinte bármit képes lehet elérni az életben – kezdve a férfi princípium leigázásával. Ehhez viszont először meg kell szabadulnia a folyvást nyafogó Jancsitól, aki az idős nő szerint gátat szab a lány kiteljesedésének. Juliska identitáskeresése vitathatatlanul érdekes adalék az önmagában is horrorisztikus meséhez, habár a történet kimenetelét végsősorban nem írja felül, csupán aktuális, de nem mesterkélt üzenet kíséretében tálalja azt.

Terry Gilliam Tideland című alkotása ugyan nem horrorfilm, mégis nyomasztóbb hatást kelt, mint a jelen válogatás legtöbb darabja. A reális és szürreális határvonalát előszeretettel elmosó rendező talán leginkább megosztó, mélységesen félreértett filmje – hol lazábban, hol szorosabban kapcsolódva – Lewis Carroll klasszikusát, az Alice Csodaországbant választja története alapjául. A Tideland keserédes felnövéstörténet egy kislányról, akinek egyetlen kapaszkodója az életben a határtalan képzelőereje. Jeliza-Rose tökéletes védőburkot vont maga köré, mesevilágának falait pedig látszólag olyan, megmásíthatatlan események sem tudják ledönteni, mint szüleinek gyors egymásutánban történő elvesztése. Már 2005-ös bemutatója idején hevesen bírálták a filmet a kislány és egyetlen igaz barátja, a szellemileg visszamaradott Dickens között szövődő, ártatlan kapcsolat érzékletes ábrázolása miatt. Gilliam azonban nem az öncélú megbotránkoztatás szándékával szentel tetemes játékidőt az ilyen és ehhez hasonló, saját értékrendszerünket aláásó jeleneteknek. Jeliza-Rose-nak azért nincsenek fogalmai a társadalmilag kodifikált normákról, mivel soha nem találkozott olyan mintákkal, amikből egyáltalán tudomást szerezhetett volna azok létezéséről. A nyúlüreg itt nem egy varázslatos birodalmat és annak abszurd lényeit rejti, hanem a kislány fantáziájában megelevenedő, saját környezetéből, a rögvalóságból vett helyzetek és emberek groteszk mutációit. Az eredeti mese végén Alice csodálatos utazása véget ér, amikor a lány – a könyv nagy fordulataként – felébred álmából, a Tidelandben pedig Jeliza-Rose-t hasonlóan szakítja ki fantáziavilágából a finálé vonatszerencsétlensége, amit Dickens idézett elő. Ekkor pártfogóra, ölelő karokra talál az egyik túlélő személyében, ami szemlátomást egy normális élet potenciális kezdetét előlegezi meg a kislány számára, ám Jeliza-Rose arcára csalódottság ül, amiért gondosan felépített birodalma egyik pillanatról a másikra hamuvá vált.

Szembetűnő, ahogyan ezek az adaptációk összefüggést teremtenek a mesei motívumok – vagy legalábbis a realitás talajától elrugaszkodó történések – evidenciája és a tudatmódosult állapot között. A Tidelandben Jeliza-Rose édesapja, a szebb napokat látott rocksztár, Noah jelzésértékűen jelenti be, hogy „ideje utazni kicsit”, valahányszor belövi magát, melynek előkészületeit, a napi adag kiporciózását bájos lánya nagy műgonddal végzi el. Az egyik ilyen utazás végül a kelleténél hosszabbra nyúlik, és Noah túladagolás következtében elhalálozik, a kislány álomvilága ellenben kilöki magából ezt a tragédiát, hiszen Jeliza-Rose továbbra is úgy viszonyul apja oszló teteméhez, mintha a férfi tettetésből nem térne vissza „igazolt” távollétéből. A Juliska és Jancsiban a címszereplő testvérpár – mielőtt még a boszorka ezernyi finomságot rejtő házára bukkannának – útközben talált erdei gombákkal próbálja enyhíteni éhségét, kényszerű falatozásuk viszont súlyos hallucinációkat von maga után. Juliska az akaratlan „utazás” előtt – maradjunk a Tideland szóhasználatánál – egyfajta szerepjátékba elegyedik a vörös kalapjaiktól rikító gombákkal, és egy elképzelt beszélgetésben igyekszik meggyőzni magukat arról, hogy az elfogyasztásuk nem jár semmilyen következménnyel – az éhség megszűnésének kellemes érzetén kívül. Juliska és Jancsi azonban a vártnál felszabadultabbá válnak lakmározásukat követően, s bár mi csak a távolba révedő, boldog arckifejezésük montázsát látjuk, önfeledt nevetésük és jókedvük arra enged következtetni, hogy a hallucinációk egy elviselhetőbb világba repítették őket, mint amilyen a rideg, barátságtalan valóság, amelyben túlélni próbálnak.

Jelen áttekintés filmjei közül épp a téma vizsgálatához apropót szolgáltató Micimackó: Vér és méz a legkevésbé értékelhető alkotás. Rhys Frake-Waterfield filmrendező láthatóan már a nulladik lépésnél jól végzettnek ítélte munkáját, mivel filmje az őrült alapkoncepción túl semmit nem képes felmutatni, amitől izgalmassá vagy egyáltalán indokolttá válna a Százholdas Pagony életének rémmesévé formálása. A történet egyetlen pontját, ami valamelyest kiemelhetné a tucatslasherek közül Micimackó és Malacka vérgőzös ámokfutását, már az expozícióban kimerítik: a mesei hagyományokból átemelt narrátor elmondása szerint a Százholdas Pagony lakói félig emberek, félig állatok, kikre a legtöbben torzszülött lényekként tekintenek, s akikkel senki nem kíván kapcsolatot létesíteni – a kis Róbert Gida kivételével. Ám egy napon a fiú felnő és egyetemre megy, vagyis hátrahagyja szeretett barátait – ez eddig a Barátom, Róbert Gida című, sokkal közönségbarátabb film szinopszisa is lehetne –, amit a Csacsi Öreg Medve és társai képtelenek mentálisan feldolgozni, ráadásul időközben beüt a tél, és az éhező állatok arra kényszerülnek, hogy elfogyasszák a csapat leggyengébb láncszemét, Fülest. A cselekmény jelenében az esküvőjére készülő Róbert Gida élete szerelmével együtt megy vissza gyerekkora fontos helyszínére, hogy bebizonyítsa, Micimackóék nem csupán a képzelete szüleményei. Innentől a film egy súlytalan bosszúsztorivá redukálódik, ami végeredményben arra fut ki, hogy az állatokra hajazó lények nem tudják megbocsátani Róbert Gida „árulását”. Ez a traumaklisé önmagában viszont még nem teszi hatásossá azt az ötletet, hogy Micimackó egy a saját súlyától nehézkesen járó Michael Myersként embereket – kiváltképp fiatal lányokat – gyilkoljon. A film fájdalmas ötlettelensége tehát igazolja azt a feltételezést, hogy az alkotók valamilyen oknál fogva nem érezték szükségesnek – tagadhatatlanul – figyelemfelkeltő koncepciójukat valódi tartalommal megtölteni.

A Vér és méz megsemmisítő fogadtatása – a trashfilmek eltántoríthatatlan híveinek legnagyobb örömére – nem szegte a rendező kedvét, a közeljövőben ugyanis további klasszikus meséket szeretne a Micimackó mintájára horrorköntösbe bujtatni. Igen rövid életű tendenciának nézünk azonban elébe, ha gyermekkorunk meghatározó mesehőseinek szörnyeteggé adaptálása nem párosul érdemi mondanivalóval, hiszen a kétszer ugyanúgy elsütött poén még annak sem feltétlenül vicces, aki életében nem hallott azelőtt más viccet. A Juliska és Jancsi, A lány és a farkas vagy a Tideland közel sem kiemelkedő alkotások, de a ráncfelvarrásnak alávetett alapanyagaikat legalább nem ürügyként használják. Könnyen lehet, hogy a régi mesék új elágazásai zsákutcába vezetnek, de legalább fel akarnak villantani egy gondolatot, egy motívumot, ami az eredeti és mindenki által ismert mesékben is ott lapul, évszázadok óta várva, hogy valaki felfedezze. Nincs azzal baj, ha a gyermekkor színpompás felhőit sötét fellegekre cseréljük, csak legyen értelme, és világítson rá arra, mit mondhatnak ma, merőben eltérő megközelítésben ezek az örökérvényű mesék nekünk, életünk különböző szakaszaiban.

MICIMACKÓ: VÉR ÉS MÉZ (Winnie the Pooh: Blood and Honey) – brit, 2023. Rendezte és írta: Rhys Frake-Waterfield. Kép: Vince Knight. Zene: Andrew Scott Bell. Szereplők: Craig David Dowsett (Mackó), Chris Cordell (Malacka), Nikolai Leon (Róbert Gida), Amber Doig-Thorne (Alice). Gyártó: Jagged Edge Productions. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Szinkronizált. 84 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2023/04 28-31. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15718

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -