Magyar MűhelyBeszélgetés Császi Ádámmal és Oláh EdmonddalSzembenézni a tudatlanságunkkalSoós Tamás Dénes
A Háromezer számozott darab a Tudás Hatalom és Császi Ádám nagy sikerű színházi előadása, a Cigány magyar filmre adaptált változata. A Háromezer számozott darab groteszk nyelven, provokatív humorral és meglepő meta-szintek beiktatásával fejti meg, hogyan lehet rasszizmus nélkül beszélni a rasszizmusról. Interjú film író-rendezőjével (Császi Ádám) és egyik színész-társírójával (Oláh Edmond). * Kilenc év telt el az első filmed óta. Mennyire volt kanyargós a Viharsaroktól a Háromezer számozott darabig vezető út? Császi Ádám: A Viharsarok Berlinale-premierje, kb. 40 fesztiválja és 14 országban forgalmazása után az Andy Vajna által vezetett Filmalap támogatásra méltatlannak ítélte négy egymást követő, különböző műfajú és stílusú forgatókönyvem és -tervem. Ezalatt ugyanezekkel nemzetközi ösztöndíjakat nyertem. Indoklásként azt a homályos választ kaptam, hogy a Viharsarok témája (meleg coming-out) provokatív volt, és ezért nem finanszíroznak. Próbáltam túllépni ezen, ezért kezdtem el színházat rendezni. A Háromezer számozott darab története összefonódik a színházzal: kilenc éve kezdtem el dolgozni a Tudás Hatalommal, ami egy tehetséggondozó kezdeményezés roma fiatalok számára. Hosszú közös munka után a társulat saját történeteiből darabot rendeztem (Cigány magyar), mely a kisebbségek ábrázolásának kérdéseivel és ellentmondásaival néz szembe. A Háromezer számozott darabban látható előadás egyik első tanulsága, hogy jóindulattal is rendezhet az ember rasszista, vagy legalábbis a kisebbséget kizsákmányoló előadást. Mi volt az, amit mindenképp el akartatok kerülni vagy másképp akartatok csinálni a filmben? Császi: Nem hiszem, hogy elkerültem az összes csapdát. Viszont arra törekedtem, hogy valóban együtt alkossunk. Először egy hosszú műhelymunka alatt létrejött egy alkotóközösség, és ebből nőtte ki magát a film. A film hatáseszközei tudatosan szólítják meg a kizsákmányolás problémáját. Elidegenítő effektekkel és meta-szintek használatával, hangnemek és stílusok keverésével próbálok ahhoz közelebb kerülni, hogy lehetséges-e a rasszizmusról rasszizmus nélkül beszélni. A film azzal viaskodik, hogy a kisebbségek bármilyen ábrázolása kizsákmányolás. Így alakul ki az a kritikai perspektíva, amely az esszenciája: folyamatos és módszeres önvizsgálat és reflexió által teret nyerni arra, hogy szóba hozza a fajgyűlölet témáját. Olyan beszédként, amely önmagát vizsgálja felül és önvizsgálatra szólít fel minden nézőt. Oláh Edmond: Az volt a cél, hogy olyan humorral közelítsük meg ezt a kelet-európai buborékunkat, hogy ha rasszista vagy, akkor először is valld be magadnak, utána pedig szégyelld el magadat, amiért nevetsz azokon a poénokon, amelyek arról szólnak, hogy rasszista vagy. Utána pedig lehetőleg jöjj rá arra is, hogy miért nem kell sajnálnod a cigányokat. A romákon vagy bármilyen kisebbségen nem sajnálkozással tudnak segíteni az emberek, hanem azzal, ha megpróbálnak együtt élni és együtt gondolkodni velük. Ha ez megtörténik, utána már nem fog felmerülni senkiben, hogy rasszista lenne. A nehéz sorsok kizsákmányolásának elkerülésére találtátok ki ezt a dupla fenekű, önreflektív, valóságot és fikciót összemosó szerkezetet? Császi Én nem vagyok roma, tehát nem is szólalnék meg ebben a témában, ha a film nem a kérdés meta-szintre emelésével foglalkozna. Az anyag abból az élményből íródott, hogy mit jelent a szereplők szerint romának lenni: kiábrándító és kegyetlen történetekkel mesélnek erről. Én azt akartam, hogy mindez többet váltson ki a nézőből szánalomnál és együttérzésnél. Mindkét érzelem a burkolt rasszizmus jele, ahogyan a fehér bűntudat és a fehér megmentő szerepe is az. Éppen ezen a ponton kell beavatkozni a rasszizmusról folytatott diskurzusba. Meg akartam szüntetni azt a perspektívát, hogy úgy nézd ezt a filmet, mintha a benne megjelenített rasszizmusban te nem vennél részt. Nem akartam, hogy jó embernek érezd magad csak azért, mert beültél a moziba. Azt akartam, hogy rájöjj: a fajgyűlölet megszüntetésének első lépése, hogy szembenézel a saját tudatlanságoddal. Megérzed, hogy mennyire nehéz róla beszélni. Ami viszont nem ad felmentést semmi alól és könnyű kiutat senkinek. A Háromezer számozott darab szürreálisba hajló, nagyon színes képi világa is a szöges ellentéte annak, amit a nyers, dokumentarista szociofilmekben megszokhattunk. Császi: A látványvilág nagyon tudatosan tér el az éppen divatos minimalista szín- és formavilágtól. Szándékosan eltúlzott: azt akartam, hogy színház és valóság folyamatosan egymásba játszható legyen. A díszlet és jelmez kizárólag a kelet-európai munkásosztály poszt-szocialista retrójából építkezik. Az egész filmen ez a koncepció uralkodik, hogy rámutasson: ezeket az embereket mi látjuk így, ábrázolásuk elválaszthatatlan attól a víziótól, amit alkottunk róluk. Emellett tudatosítja azt az iróniát, hogy az itteni szegények viselete és tárgyi kultúrája pár éve őrülten menő lett. Most ezeket a ruhákat és miliőket láthatod a Vogue címlapján is. A filmben a roma színészek a rendező fejéhez vágják, hogy „Te ezt nem tudhatod, mert nem vagy cigány.” Nektek milyen volt Ádámmal dolgozni? Oláh: Először furcsálltam, hogy egy nem cigány ember hogyan tud majd együtt dolgozni velünk a színházi előadáson, de aztán megláttuk, hogyan rendez, és milyen finomságokat hoz ki belőlünk. Ádám hozott egy kis rafinériát a Cigány magyarba, ami addig hiányzott az előadásunkból. Ő nem roma, de én romaként tekintek rá, ahogy a koreográfusunkra, Gergye Krisztiánra is, mert van egy bennük egy olyasfajta íz, finomság és rafinéria, amit sokszor csak a roma emberek értenek. Mintha testvérek lennénk, olyan hangulat alakult ki a próbafolyamat során. Nem volt kérdés, ki honnan jött, hanem egymás profizmusát alapnak véve dolgoztunk. Hogyan alakítottátok a karaktereiteket? Oláh: Ahogy Ádám említette, voltak írógyakorlatok, amiken körvonalazódott, mit akarunk mindenképp beleírni a karaktereinkbe. Volt, ami ezekből szó szerint átkerült a filmbe, mert annyira intenzív és erős volt a szöveg, hogy nem kellett tovább alakítani. Én például sokszor mondom magamra, hogy nem vagyok cigány, és ezt a filmbe is azzal a groteszk humorral tudtuk beemelni, ahogy mondani szoktam. Rengeteg jelenetben viszont színészként kellett jelen lennem, és az jelentette a legnagyobb kihívást, hogy elvonatkoztassam a filmbeli karakteremet mindattól, amit magamból vittem bele a szerepbe. Mit gondoltok, mikor tud hitelesen beszélni a többségi társadalom egy tagja a kisebbségi létről? Oláh: Ez nehéz kérdés. Az biztos, hogy rátermettség kell hozzá, és az, hogy az ember megértse, azért fontos egy kisebbség számára, hogy ki beszél róluk, mert ez egyben kulturális kérdés is. Ha a fehér rendező tudja, hogy ez a kisebbség missziója, és ő csak keretet ad hozzá, akkor politikailag korrekt lesz az alkotás. Mit gondolsz arról, amikor egy fehér színész játszik roma szerepet? Oláh: Ha egy fehér rendező fehér színésszel játszatja el, hogy „én így látlak titeket”, az sokkal korrektebb, mintha felkérne egy cigányt, hogy rózsás ingben szájbőgőzzön, és hozná őt megalázó helyzetbe ezzel. És ha nem sztereotip, hanem árnyalt karakterről van szó? Oláh: Ha nem sztereotip egy szerep, akkor bárki el tudja játszani. Én sokkal szívesebben alakítanék egy nyomozót vagy főgonoszt, aki nem kimondottan kisebbségi. Ha nem sztereotipizálunk, miért fontos, hogy valaki roma vagy sem? Az lenne a legjobb, ha nem csinálnánk ügyet ebből. Ritkán készül magyar film, amiben cigány színész játszik és nem téma a származása. Oláh: Ez így van. De a Kontroll például ilyen. Nincs kimondva, hogy Csányi Sándor cigány embert játszik, de tudjuk, hogy ő az. Hihetetlenül szép az a film, ráadásul nem csak egy cigány játszik benne. Hisztek abban, hogy hatni lehet a rasszizmusról szóló közbeszédre, gondolkodásra egy filmmel? Oláh: Ha azt vesszük, hogy a Macska-jaj mennyit rontott a romák megítélésén, akkor abszolút. Ezért kell jó roma reprezentációt mutatni a többségi társadalomnak. Ahogy a producerünk, Bodzsár István mondta, azért készült ez a film, hogy többé ne lehessen ránk azt mondani, hogy rózsás szoknyában ütögetjük a kannát. Császi: Minden kulturális megszólalás legitimálja és fontossággal ruházza fel azt a témát, amiről beszél. A rasszizmussal kapcsolatban erre nagy szükség van: korunk legfogasabb kérdése ez, melyből ezer más fakad. Viszont nagyon könnyű sztereotípiákban gondolkozni, vagy úgy tenni, mintha minket nem érintene. Ez ellen tesz egy rasszizmusról szóló film. „Az önreflektív rasszista is rasszista” – mondják a Háromezer számozott darabban. Lehet olyan filmet forgatni, ami teljesen mentes az előítéletektől? Oláh: Szerintem nem, de ezzel nincs semmi gond. Mindenki előítéletes, és fontos lenne, hogy ezt bevalljuk magunknak. Számomra a rasszizmus ott kezdődik, ha az előítéletek erőszakba torkollnak. Ez ellen minden erőnkkel küzdeni kell. Ha viszont az ember nem okoz kárt sem másoknak, sem magának az előítéleteivel, akkor ezzel együtt kell élnünk, mert teljesen kigyomlálni úgysem lehet. Tartotok attól, hogy félreértelmezik, átkeretezik majd a filmet a hazai politikai miliőben? Császi: Ezt sajnos nem tudom befolyásolni, ez befogadói kérdés. Azt hiszem, én nézőként ellentmondásos viszonyban lennék ezzel a filmmel: felzaklatna vagy felháborítana. A Háromezer számozott darab viszont pontosan azért készült, hogy ezt a típusú nézői magatartást váltsa ki. Nem akarja, hogy nyugodtan üldögélj a moziban. Ehelyett kérdéseket tesz fel, paradoxonokat hoz felszínre és más megvilágításba helyezi ismerős világunkat.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
