KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
   2022/december
JEAN-LUC GODARD
• Darida Veronika: Búcsú a film filozófusától Jean-Luc Godard
• Nemes Z. Márió: A mozi és árnyéka Godard a 80-as években
A TÖRTÉNELEM ÖRVÉNYÉBEN
• Pápai Zsolt: Szerelmem, Barbarossa A nemzetiszocializmus filmmelodrámái – 2. rész
• Gerencsér Péter: Egy hatás alatt álló forgalmista Jaroslav Rudiš – Jaromír 99: Alois Nebel
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: A történetírás vége Tősér Árpád: Blokád
• Erdélyi Z. Ágnes: „A filmes karriert elvesztettem” Ablonczy László: Béres Ilona
• Gyürke Kata: „Nem tudok távolságot tartani” Beszélgetés Oláh Katával
• Molnár Judit Anna : „A siker árnyalt érzés” Beszélgetés Rév Marcellel
• Stőhr Lóránt: Átmeneti rossz közérzet Gelencsér Gábor: Lopott boldogságok
KOREA TABUI
• Géczi Zoltán: A pokolból kivezető út Dél-koreai politikai filmek
• Teszár Dávid: Titokzatos nők, feszült férfiak Koreai Filmfesztivál
• Varró Attila: Köddé válni Park Chan-wook: A titokzatos nő
ÚJ RAJ
• Gyenge Zsolt: Szikár mozgóképek szófukar költője Joanna Hogg
ARCHÍVUMOK TITKAI
• Barkóczi Janka: Langlois köpönyege Az első filmmúzeumok
• Kovács Patrik: Játszd újra, Rick! A Casablanca utóélete
FESZTIVÁL
• Boronyák Rita: Nyitott szemmel Verzió
• Pauló-Varga Ákos: Boldogságkeresők Primanima
KRITIKA
• Fekete Tamás: Kettős látás Szilágyi Fanni: Veszélyes lehet a fagyi
• Benke Attila: Rapballada a rossz apáról Bernáth Szilárd: Larry
• Baski Sándor: Aguirre Izlandon Hlynur Pálmason: Isten földje
• Déri Zsolt: David Bowie-kaleidoszkóp Brett Morgen: Moonage Daydream
MOZI
• Roboz Gábor: Alcarrás
• Vajda Judit: Rosszul vagyok magamtól
• Gyöngyösi Lilla: Ki kutyája vagyok én?
• Rudas Dóra: A stand-up királynője
• Huber Zoltán: The Woman King – A harcos
• Fekete Tamás: Fekete Párduc 2.
• Kránicz Bence: Black Adam
• Kovács Patrik: Démoni fény
• Varró Attila: A menü
• Alföldi Nóra: Párcserés játszma
STREAMLINE MOZI
• Árva Márton: Argentina 1985
• Forgács Nóra Kinga: 1986 – Az elveszett év
• Benke Attila: Barbár
• Sándor Anna: A kiút
• Varró Attila: Circle of Danger
• Orosdy Dániel: Diabolik
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Gyilkosság a hivatásuk

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Hlynur Pálmason: Isten földje

Aguirre Izlandon

Baski Sándor

Kockába zárt, túlvilági képekkel mesél az év egyik leglátványosabb filmje.

 

A történetet már ismerjük: a modern civilizáció apostola behatol a sajátos törvények által működtetett, barátságtalan vadonba, hogy a saját világképére formálja azt, és az egyik verzióban végül csúfos kudarcot vall (Aguirre, Isten haragja; Némaság), a másikban pedig ő lesz az, aki asszimilálódik (Farkasokkal táncoló; Avatar). Az Isten földje nem a vadnyugaton vagy a dél-amerikai dzsungelben játszódik, de Hlynur Pálmason főhőse előtt is nyitva áll mindkét út.

A dán lelkész a 19. század vége felé azzal a püspöki mandátummal indul el Izlandra, hogy építsen templomot a délkeleti partszakaszon élő dán kolóniának, és lássa el a lelkipásztori feladatokat. A fiatal és elhívatott Lucas komolyan veszi a küldetését – talán túlságosan is. Úgy dönt, hajóút helyett szárazföldön közelíti meg az isten háta mögötti települést, hogy jobban feltérképezze a szigetet, de valójában a hübrisz, és nem a megismerés vágya vezérli. Nem hallgat az izlandi túravezető, Ragnar (Ingvar Eggert Sigurdsson) intelmeire sem, és egy rossz döntése következtében a tolmácsa életét veszti. Az egyszerre fenséges és kietlen izlandi táj lassan felőrli a maradék lelkesedését is, és csak Ragnarnak köszönhető, hogy a végkimerülés határán, nagybetegen, de végül célba ér.

A halálközeli élmény akár meg is változtathatná, felépülése után azonban semmi jelét nem mutatja a hely és a helyiek iránti tiszteletnek, mintha azt gondolná, a célba éréssel átesett a tűzkeresztségen, legyőzte a természetet, így többé már nem tanulnia, hanem tanítania kell. A kiszolgáltatottság hosszú hetei után végre hatalmi helyzetben van, nemcsak mint a közösség spirituális vezetője, de mint az örökkévalóság kurátora is: az egyetlen fényképezőgép tulajdonosaként ő dönti el, kiknek a képmása maradhat fenn az utókor számára. Talán maga is elhiszi, hogy fotóival képes megragadni, összesűríteni az izlandi létezés esszenciáját, de valójában csak a felszínt tudja rögzíteni. Míg a dán telepesek már eggyé váltak ezzel a világgal, a lelkészből nemcsak a természet iránti alázat, de a megértés szándéka is hiányzik. A túlvilági szépségű tájban akár közelebb is kerülhetne Istenhez és a vágyott erkölcsi tisztasághoz, a határhelyzet ehelyett a gyarló ösztönöket erősíti fel benne. Lefekszik a vendéglátója lányával, és összeverekszik a férfiasságát kétségbe vonó Ragnarral, akit egy pillanatig sem hajlandó egyenjogúként kezelni.

Izgalmasak a kolonializmust, a maszkulinitást és többek közt a reprezentáció kérdését érintő témafelvetések, de az Isten földjét a választott perspektíva teszi különlegessé. Már Pálmason első két rendezése, a Téli fivérek és A legfehérebb nap is fellazította a klasszikus elbeszélői szerkezetet – az előbbi szürreális víziókkal, az utóbbi a műfaji elemeket kikezdő tempójával –, itt pedig a természeti kulissza főszerepbe helyezése, illetve a táj átszellemítését szolgáló fényképezés jelenti a fő attrakciót. A rendező hét, a 19. századból fennmaradt valódi fotográfiát kreál újra Lucas optikáján keresztül, de maga az Isten földje is a némafilmes esztétikát imitálja.

A rendező állandó alkotótársa, Maria von Hausswolff a klasszikus „akadémiai formátumot” használja, mintha az eseményeket egy korabeli kamera rögzítené – az 1.33:1-es képarány retróhangulatához a lekerekített képsarkok is hozzájárulnak –, a játékidő első felét kitevő Odüsszeia során pedig főleg statikus kompozíciókkal operál, ahol a totálképek a természeti elemekkel küzdő átutazók kiszolgáltatottságát és az izlandi táj részvéttelenségét is kiválóan illusztrálják. A film második felében többet svenkel a kamera, a szereplők is közelebb kerülnek hozzánk, a tempó azonban ugyanolyan meditatív marad, igazodva a helyiek életritmusához.

A táj mellett ugyanis az idő az Isten földje másik főszereplője. A legfehérebb napban kísérleti filmbe illő, lenyűgöző time lapse-felvételeken csodálhattuk meg, hogyan váltogatja színeit a táj évaszkról évszakra, mintegy ellenpontjaként a traumájába beleragadt főhős állandósult gyászának. Az idő múlásának montázsképei itt már nem illusztrációként, hanem fanyar slusszpoénként szolgálnak – egy tetem felbomlását és a természettel való lassú egyesülését követhetjük végig, jelezve, hogy a végén úgyis a föld az úr.

 

ISTEN FÖLDJE (Godland / Volaða Land) – izlandi-dán, 2022. Rendezte és írta: Hlynur Pálmason. Kép: Maria von Hausswolff. Zene: Alex Zhang Hungtai. Szereplők: Elliott Crosset Hove (Lucas), Ingvar Sigurdsson (Ragnar), Vic Carmen Sonne (Anna). Gyártó: Snowglobe Films. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 138 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2022/12 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15586