A történelem örvényébenJaroslav Rudią – Jaromír 99: Alois NebelEgy hatás alatt álló forgalmistaGerencsér Péter
A vasútállomások a múlt tanúi, látomások kíséretében rajtuk száguld keresztül a 20. századi Közép-Európa őrült történelme. A történelem olyan vonat, amelynek a kerekei közé került antihős vagy szétroncsolódik, vagy ha túléli, legfeljebb önpusztítással vagy elméje elborulásával képes csak védekezni. Annak az embernek a neve, akit a mozdony füstje megcsapott, Alois Nebel, egy istenháta mögötti észak-sziléziai vasútállomás forgalomirányítója. A magyar közönség előbb találkozhatott az Alois Nebel (2011) Tomáš Luňák jegyezte filmadaptációjával, mint a cseh szerzőpáros, a szövegíró Jaroslav Rudiš és a Jaromír 99 művésznéven működő rajzoló, Jaromír Švejdík azonos című fekete-fehér képregényével, melyet csehül három folytatásban 2003 és 2006 között adtak ki. A Csehországban gyorsan kultuszkönyvvé vált képregény a film premierje után pontosan tíz évvel most egyben, trilógiaként érkezett meg a magyar olvasóhoz. Bár a képregény, legalábbis a tréfás rajzsorozat médiuma történetileg megelőzi a filmet, a két forma a cseheknél is egymásra reflektálva fejlődött. Inkubátorai a gyermekközönséget megcélzó illusztrált mesekönyvek voltak. Ondřej Sekora Ferda, a hangya című 1933-as képregényéből Hermína Týrlová már tíz év múlva animációs filmet készített, igaz, a történelmi tradíció okán nem rajz-, hanem bábtechnikával. A felnőtteknek szóló cseh képregény a nálunk Švejk-illusztrációival ismert Josef Lada, illetve a gyermekkönyvet is rajzoló Jiří Trnka köpönyegéből bújt ki. Trnka 1946-ban karikatúrastílusban készített rajzfilmet a nácikkal fifikás módon harcoló prágai Supermanről, Pérákról (Pérák és az SS), melyet 1948-ban képregény formátumban is kiadtak. Az amerikai stílusú akciódús, erőszakkal tarkított 18+-os képregénytípus a ’60-as évekig váratott magára. Kája (Karel) Saudek impozáns, szexikonnal felvértezett képregényét, a Muriel és az angyalokat (Muriel a andělé) azonban a kommunista hatóság betiltotta, és teljes egészében csak 1991-ben láthatott napvilágot. Viszont az ő ötlete alapján született meg Václav Vorlíček Ki akarja megölni Jessie-t? (1966) című vígjátéka, melyben a megelevenedő képregényhősök, Superman és a bombanő, Jessie szövegbuborékokkal kommunikálnak élőszereplős közegben. Hasonló stílusban ő készítette Oldřich Lipský gengszterfilmes kliséket kifigurázó Négy gyilkosság elég lesz, kedvesem? (1970) című fekete komédiájának színes főcímét is. Ebben a két filmben azonban a Nyugatról importált, harcias amerikai stílus ideológiai okokból csak zárójelezve, humorosan kifordítva jelenhetett meg – jóval azelőtt, hogy a szuperhős-paródia a tengerentúlon megszokottá vált. A rendszerváltás után a rehabilitált Kája Saudek lett a minta, akinek Ödipusz-szerű apafigurájával minden cseh képregény-rajzolónak meg kellett küzdenie. A 2000-es években felbukkanó ún. „0. generáció” viszont már sikeresen legyűrte ezt a hatást, mint a tündérmesék világához közelebb álló Pavel Čech, a kísérletezőbb Vojtěch Mašek, a női vonalat képviselő Lucie Lomová, vagy a szlovák származású Branko Jelinek. Ebbe a sorba illeszthető a neo-noir vizuális stílusában kidolgozott, szlenget és vulgarizmust bőven adagoló Alois Nebel is. Rudišék képregénye nem fikciós történet és nem fantázialények sokaságával van benépesítve. A csehek (és a közép-európaiak) 20. századi valós történelméből merít, akárcsak a Pavel Kosatík történészi felügyelete alatt készült, a cseh történelem csomópontjaira kihegyezett, sokszerzős Češi 1918–1992 című képregénysorozat. Az Alois Nebel narratívája a náci megszállástól a kommunizmustól egészen az 1997-es nagy árvízig terjedő időt fogja át. Középpontjában a lehető leghétköznapibb kisember, Alois Nebel, Bílý Potok vasútállomásának forgalmistája áll, akivel jóformán nem történik semmi érdemleges. Ha csak az nem, hogy az egykor németek lakta Szudéta-vidéken, a csehországi Jeseník vadregényes táján időnként olyanokat lát, amit senki más. A forgalmistát baljós árnyként hallucinációk, vagy ahogy ő maga nevezi, „köd” gyötri. A múlt köde ez, olyan emlékképek, melyeket munkája alkalmával a vasútállomáson áthaladó szerelvények során látott (vagy éppen nem látott, csak képzelt): a zsidók auschwitzi deportálása, a németek kitelepítése Csehszlovákiából, a „baráti” szovjet hadsereg erőszakának való kiszolgáltatottság. Bár Alois Nebel nyilvánvalóan hatás alatt áll, poszttraumás állapotban van, őrültek házába küldik, amely groteszk módon egyfajta menedék számára a külvilág rettenete elől. Ismét egy „kísért a múlt” narratíva egy többnemzetiségű, pontosabban egy többnemzetűségét elvesztő régióból. A képregény a vasútállomást duzzasztja szimbólummá és történelemfilozófiai modellé, ahogyan az Anna Karenina vagy az Életvonat (Radu Mihăileanu, 1998) teszi. A cseh kulturális tradícióból rá is játszik Menzel Oscar-díjas filmjének, a Szigorúan ellenőrzött vonatoknak (1966), illetve Věra Chytilová a vasutat szintén allegóriává növesztő Elakadásának (1982) egyes motívumaira. Az Alois Nebel az egész 20. századi történelmet a civilizáció perifériáján tengődő vasútállomás közegébe gyömöszöli. Amint a címszereplő kerek perec megfogalmazza: „a vonatok írják a történelmet”, a deportálásokat, a fegyverszállítást, a seftelést. Az éberálom, a főszereplőt ellepő „köd” egyik lehetséges magyarázata, hogy a forgalmista – mint egyszer kötelességtudóan kijelenti – sosem aludhat el teljesen. Még a vécén is megszállottan az elmúlt száz év menetrendjeit lapozgatja. Az állomásfilozófia paradoxonja, hogy miközben a vonatok folyamatos mozgásban vannak, a vasút az unalmas mozdulatlanság benyomását kelti, ahol, függetlenül a nácik, a szovjetek vagy a rendszerváltás időszakától, megállt az idő. A vegetálás helye ez, ahol élni nem, csak túlélni lehet. A mozdulatlanságot már Szűts Jenő is Közép-Európa állandó létállapotává tette meg a Vázlat Európa három történeti régiójáról című esszéjében. Amikor a képregény második részében Alois számára mégis érkezik valami változatosság, és eljut a prágai főpályaudvarra, groteszk módon bakancslistája netovábbjába, akkor is csak egyszer jut ki a vasútállomás kapuján. Addig csak a hajléktalan Oldával csövezik az állomáson, és belehabarodik Květába, a vécés nénibe. Az olvasónak azonban igencsak kapaszkodnia kell, hogy le ne essen a történet sebesen robogó vonatáról. A bonyolult narratív technika ugyanis nemcsak az idősíkokat váltogatja olykor hirtelen, egyik képről a másikra, hanem további történetszálakat is belesző Alois elbeszélésébe. Nem is következetes ebben a könyv, a második rész linearitása és egysíkúsága elüt a másik kettőétől. Ráadásul a képregény sűrűn alkalmaz olyan enigmákat, ugrásokat, melyek az olvasás későbbi pontjáról visszatekintve logikával megmagyarázhatók, de tartalmaz olyan lyukakat is, melyek nem tölthetők ki, és az olvasó csak találgathat. Amikor például megtudjuk, hogy Alois 1948-ban született, egyértelművé válik, hogy aligha láthatta a deportálást, de a kitelepítéseket sem, vagyis nem emlékezhet rá, csak elképzelheti. Gyakran elvarratlanok a szálak és Pénelopé lepleként feslik fel az elbeszélés. Alois Nebel története egyrészt az állomásfőnök Wachekéval kereszteződik, aki sok szempontból az ellenpontja, másrészt pedig a lengyel Néma bűnügyi sztorijával, aki – mint a képregény-történelemben Pókembertől Batmanig oly’ sokszor – titkos személyazonossággal rendelkezik. Némát gyilkosság vádjával körözik, emiatt átszökik a határon, majd a pszichiátriai intézetben egy szobába kerül az őrültséggel diagnosztizált Alois-zal. A szereplők közötti viszonyok azonban roppant kuszák, motivációik sem feltétlenül világosak, és túlzás lenne azt állítani, hogy a képregény végére a válaszokhoz közelebb jutna az olvasó. Ez még akkor is hiba, ha persze nyilvánvaló, hogy a szerzők tudatosan homályosítják el ködként a képzeletbeli és a diegetikus szinten megtörtént események viszonyát. A szövegíró, a Németországot is otthonának valló, a cseh és a német nyelvben egyaránt járatos Jaroslav Rudiš a nevek homályosságára is rájátszik. A képregény alapvetően cseh nyelvébe számos német, lengyel, orosz, sőt ukrán párbeszéd vegyül (fordításukat ugyan megtaláljuk a könyv végén, csak egyetlen bibi van, hogy az oldalak számozása a nem kellően átgondolt kivitelezés miatt lemaradt). A Nebel sokszoros beszélő név. Egyrészt utal a címszereplő ködnek nevezett látomásaira, mivel a köd németül „nebel”, visszafelé olvasva pedig „leben” (élet), de az „ég” jelentésű cseh „nebe” szót is asszociálja. Hasonlóan a lengyel bujdosó, Néma (csehül: Němý) neve is szójáték, olyan idegenre utal, akinek szavai érthetetlenek (azaz kvázi néma), de asszociálja a németeket is, mert a magyarral etimológiailag azonos módon ebből a szóból konkretizálódott a cseh nyelvben a német nép (Němec) elnevezése. A narratíva homályossága mellett megnehezíti az olvasást a cseh kulturális utalások sokasága. A magyar olvasó a mondatot, hogy „Beteszel valamit a Plasztikoktól?”, pláne így, rövidítve nem tudja dekódolni, tudniillik hogy ez a cseh underground bandára, a The Plastic People of the Universe-re utal, amely katalizálta a Charta 77 mozgalmat. Hasonlóan Az igazság győz mondat iróniája sem sül el az adott kontextusban, mert ahhoz tudnunk kell, hogy ez Husz János, majd a masaryki Csehszlovákia jelmondata volt. A Rumburaktól, a kitűnő tündérmese-paródiától a lepisilt Hrabal-graffitin át Kim Ir Szen elvtárs prágai vonatútjáig a poénok nem ülhetnek, egyszerűen azért, mert az idegen olvasó nem tudja felfejteni ezeket a célzásokat. A könyv meglehetősen sok fekete nyomdafestéket zabált fel, a kísérteties fekete-fehér stílus jól passzol a személyes leszámolással ötvözött történelmi horrorhoz. Mintha Tarr Bélától A londoni férfit látnánk képregény formátumban. A nemzetközi képregény-irodalomból magától értetődő analógia Frank Miller Sin City-je, de legalább ennyire összevethető Art Spiegelman Maus című művével, nemcsak azért, mert kitaláció helyett közelebb áll a történelemhez, hanem a szerzők személyes kötődése is hasonló. Egyes, egész oldalt betöltő képek gyakran szuperközeliben csak részleteket árulnak el vagy sziluetteket ábrázolnak, hogy fokozzák a történet rejtélyességét, máshol az apró képkockák az idősűrítés funkcióját betöltve egyfajta gyorsmontázsok. Bizonyos képkockák olyan humoros információkat is rejtenek, melyeket a szöveg nem bont ki (rózsamotívum, melegszex vagy droghasználat a vasútállomás mosdójában), vagy szekvencialitásuk teremt iróniát (például Az igazság győz feliratot a kapun előbb Arbeit macht frei-re, majd Autocampingre cserélik). Ugyanakkor a párbeszédes forma mellett disszonáns Alois Nebel E/1-es narrációja, mert ezek áttetszőként megtörik a képzelet és a valóság kuszaságát. A képregény készítése során Jaromír 99 valós fényképeket használt segédeszközként, a madártávlati ábrázolásokon és különösen a prágai főpályaudvar képein szembeszökő ez. Ebből a szempontból a 2011-ben készült filmadaptáció hűen követi a képregény módszerét. Az animációs film ugyanis rotoszkópos technikával készült, melynek során előbb valódi színészekkel játszatták el a jeleneteket, majd a kontúrokat átrajzolták és animálták. Két évig dolgozott a 29 animátor a filmen, mivel pusztán egy fejfordulás újrarajzolásához 15 munkaórára volt szükség. Az így kapott látványvilág, amely az élőszereplős realizmus és a rajzolt képzeletvilág között oszcillál, a freudi unheimlich (kísérteties) élőhalott-esztétikáját eredményezte. Mindenesetre zavaró felismerni a neves cseh színészek, az Aloist játszó Miroslav Krobot (aki maga is Jeseník környékén született), a Némát alakító Karel Roden vagy a vasúti vezérigazgató Ivan Trojan arcát. Luňák rotoszkópos animációja ugyanakkor a képregényhez képest kilaposítja a komor történetet, és kigyomlálja belőle a groteszk humort. Az Alois Nebel ismételten azt igazolja, hogy Közép-Európában nincs szükség kitalált horrorra, itt a történelem már maga is krimi és rémálom. Jaroslav Rudiš – Jaromír 99: Alois Nebel. Ford. Pe»ovská Flóra. Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2021. 368 oldal.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
