Kultúrák és határok

Inváziós horror

Kényszerbehatolás

Varró Attila

A Vaksötét remekbe szabott horrorja felcseréli a home invasion filmek hagyományos szerepeit

A klasszikus horrordefiníció középpontjában álló Szörnyeteg, a kollektív félelmeket pusztító és elpusztítható testbe záró idegen lény legkésőbb a Universal-horrorfilmek (azaz jóformán a műfaj születése) óta előszeretettel kapcsolódik a faji/etnikai mássághoz, elég a Lugosi-féle Dracula kelet-európai vonásaira gondolni (az 1924-es Johnson-Reed törvény árnyékában) vagy a brit kolonializmus sötét megbosszulásaként alakot öltő Karloff-Múmia pogány rítusaira (alig egy évtizeddel Egyiptom kiválása után a gyarmatbirodalomból). Hasonlóan mély gyökerekkel nyúlik a rémfilm talajába az idegenellenesség és fajgyűlölet lincs-metaforája is, kötődjön akár szörnyekhez (mint a Dr. Moreau műtőasztalán teremtett féllények lázadása az emberek ellen az Elveszett lelkek szigetében) vagy állampolgárokhoz (lásd a klasszikus Frankenstein falusi megfeszítését). A horror minden évtizedben hiperszenzitív iránytűként mutat olyan irányokba, ahonnan a társadalom fenyegetést érez, jelentse azt nemzet, ideológia vagy generáció, sőt alacsony költségvetése és áldásos perempozíciója a kezdetektől olyan diverzitást biztosít számára, hogy koron belül is igen sokféle, akár homlokegyenest ellentétes ideológiák is megjelennek spektrumában (míg a 70-es évek zombifilmjeiben az emberevés réme a fogyasztói társadalom belső problematikájához köthető, kannibálfilmjeinél a harmadik világgal kapcsolatos félelmekből táplálkozik) – akár egyetlen szűk szubzsáner is megoszthatja az elemzők táborát (lásd a rape-revenge filmek „feminista kontra nőgyűlölő” diskurzusát). Ennek fényében igen figyelemreméltó az a változás, ami az utóbbi években végbemegy a horror és thriller átmeneti zónájában prosperáló home invasion-filmek terén, amelyek mind élénkebben feszegetik szoros tematikai határaikat: a nagy múltú alműfaj százéves álomgyári évfordulóját (eredete egészen az 1910 körül népszerű „magányos villa”-thrillerekig visszanyúlik) nem csupán formabontó tematikai kavalkáddal, de szokatlanul kihangsúlyozott politikai háttérüzenettel ünnepli – miközben a háborgatott otthonok gyilkos csapdákká alakulnak, lakói szörnyek, támadói pedig áldozatok lesznek, a családi házakra frissen felhúzott nemzeti lobogók árnyéka vetül.

A 2000-es évek nagy home invasion-hullámában a zsáner elsősorban a generációs szakadék tematizálására kínált adekvát sémát, a csoportos szörnyként működő lakásostromlók többnyire vérgőzös tinédzserek, erőszakos videójátékok emlőin nevelkedett iskolai mészáros-gárda, alig egy lépésre a tévéhíradóktól. Ugyancsak divatosak lettek az olyasfajta tisztítótűz-történetek, ahol az áldozat saját traumájával, bűntudatával, fogyatékával kerül szembe a (többnyire) magányos támadó személyében: a Burning Bright tigrise a kamaszlány-hőse szabadulási vágyát jelképezi a nyakába szakadt autista kisöccs terhétől, a Hush süketnéma hősnője fojtogató írói blokkját küzdi le az álarcos agresszor személyében, a Kopp kopp fruskapárosa saját családfői inkompetenciáival szembesíti antihősét. Ezek a filmek közelebb állnak a Jekyll-Hyde modell pszichohorrorjaihoz, mintsem a társadalmi olvasatokhoz, ám az igazi revízió nem a saját árnyoldalukkal szembesülő protagonisták terén zajlik (miként ezt az Az utolsó ház balra és a Szalmakutyák közelmúltbeli remake-jei jelzik, amelyek jócskán visszavesznek a polgárhősök kritikájából), inkább abban a folyamatban, ahogy a műfaj két szembenálló közösségénél (család kontra támadók) összemosódik, sőt egyenesen felcserélődik a pozitív és negatív oldal. Az új trendben nem ritka, hogy a fenyegetett hősök bűnös, tehetetlen vagy akár szörnyeteg karakterek (Túszjátszma, Kopp kopp, Vaksötét), netán az ártatlan külsők mögött szociopata könyörtelenség rejtőzik (Agression Scale, You’re Next) – utóbbi két film tovább árnyalja a képet azzal, hogy a fenyegetett családban egyaránt ott lapul a támadóknál is pusztítóbb gyilkos (épp a csoport legvédtelenebbnek tűnő karaktere) és egy olyan domináns figura (apa vagy báty), aki anyagi okokból az egész invázió kiváltójaként lepleződik le.

Tekintve, hogy a home invasion témájánál nehéz alkalmasabbat találni az ezredforduló nyugati világán eluralkodó migrációs félelmek megjelenítésére, önmagában már az is elgondolkodtató, mennyire kerülik a közelmúlt darabjai, hogy az otthonokra támadó idegeneket csábító külhoni jegyekkel ruházzák fel: az antagonisták többnyire fajtiszta amerikaiak, akár a white trash, akár a white anglo-saxon protestant köréből kerülnek ki, sőt a műfaj dokumentarista peremvidékén is inkább neonáci híradóesemény inspirálja az alkotókat (Supremacy). Az utóbbi évek legpolitikusabb home invasion-darabja, a The Purge-széria idén bemutatott harmadik része (The Election Year alcímmel) egyenesen az aktuális választási helyzetre és a Trump-fenyegetésre reflektál horror-disztópiájában, ahol a hatalmon lévő ultrakonzervatív párt az évi tisztítótűz-éjszakát immár nem csupán arra használja, hogy könnyítsen az – önvédelemre legkevésbé képes – nincstelenek költségvetési koloncán, de egy árjakommandót uszít a rivális demokrata elnöknő-jelöltre: a behatoló immár maga a fasisztoid állam, és a fennen hirdetett nemzeti stabilizáció ára az otthonok, a magánszféra destabilizálása lesz. Ahelyett hogy leütnék a kínálkozó magas labdát, a kortárs darabok inkább megvonnak a szimpátiából a bentlakókkal szemben a kívülállók javára, akik indítékai túlnyúlnak a tinimészáros-féle hobbi-szadizmuson, sőt akár maguk is kényszerhelyzetben cselekednek (Túszjátszma, Agression Scale, Vaksötét). Míg a hagyományos sémában központi szerepet játszó rémmaszkok arról mesélnek, hogy közvetlen környezetünk felcserélhető bábjai rejtőznek a fenyegetés mögött, a rendhagyó darabok bepillantást kínálnak a Terror álarcai alá és fedetlen arccal állítják elénk a támadókat, feltárva rajta az emberi vonásokat. Ezek a náluk nagyobb erőknek kiszolgáltatott bűnözők nem csupán egy jobb élet reményében, de egyenesen az életben maradás kényszerétől hajtva válnak illegális behatolókká, a helyszín pedig nem a bűnös örömök játszótereként jelenik meg, inkább egyfajta tranzitházként, amelyben a kijutás épp olyan fontos célt jelent számukra, akár a bejutás.

Innen pedig egyetlen lépés csupán, hogy a rémfilm-néző ne csak a határzóna zavarába helyezve próbáljon azonosulási pontokra vadászni a „jó-rossz” és „rossz-jó” karakterek között, de rettegésének fókusza direkten átkerüljön a saját otthonukban terrorizált kisebbséggé váló honpolgárokéról a behatolókban munkálkodó iszonyatokra – a határszegések fizikai kínjaira (szögesdrótoktól kutyaharapásokig), a házigazdák háta mögül előbukkanó automata fegyverek és metszőollók sokkjára, de mindenek előtt az illegális tartózkodás folyamatos rejtőzködésének minden percet átitató borzalmára. Fede Alvarez idei Vaksötétje pontosan ezt ábrázolja lenyűgöző erővel és nyirkos hitelességgel egy óramű-precízen kidolgozott horror-narratívában, középpontban a láthatatlanság és a túlélés között felszülő ellentmondással, mint ezt az eredeti cím („Ne lélegezz”) is jelzi: ha levegőt veszel, láthatóvá válsz és levadásznak – ha nem veszel, előbb-utóbb megfulladsz a rád szorult falak között. A kortárs Detroit kihalt, lepusztult kertvárosa és a szívében álló „kisház nagy vagyonnal” eleinte nem több puszta kizsákmányolandó helynél, amelyen keresztül a három fiatal betörő kijuthat az otthoni nyomorból és családi erőszakból a tejjel-mézzel folyó Kaliforniába – a tulajdonos vak veteránja („he lost his sight in Irak”) pedig csupán védtelen, megtört apának tűnik, aki jogosan és kétségbeesetten próbálja megvédeni otthonát a kifosztástól. A kép azonban fokozatosan alakul és árnyalódik, mígnem teljesen megfordulnak a szerepek: a harcos honvédőből indokolatlan agresszióval és gyilkos gyűlölettel visszavágó tébolyult lesz birtokában a hazai pálya minden előnyével, sőt személyén keresztül egy komplexebb kapcsolat is feldereng Behatoló és Bentlakó között. Azzal, hogy az egy szem kislányát elvesztő (és a boldog múlt illúziójában élő) apa-figura családi vérvonala megőrzése végett előbb egy környékbeli lányt, majd a betörők női tagját izolált pincéjébe zárja, az uruguay-i író-rendező elég világosan utal arra a kényszerhelyzetre, amelyben a nyugati világ egyre inkább rászorul a harmadik világbeli betolakodókra, hogy ellássák azokat az ország működéséhez nélkülözhetetlen feladatokat, amelyeket immár képtelen saját emberforrásból biztosítani. Akárcsak a Gonosz halott-remake drogfüggőségről szóló mögöttes szövegénél tette, Alvarez ezúttal sem erőlteti a műfaji elvárásokat üzenetéhez, egyszerűen felépít egy olyan szituációt, amelyben egyszerre működnek logikusan és hihetően a harsány horrorklisék, valamint a napi valóságból ismert mechanizmusok (lásd az inszemináció-jelenet gyomorforgató, ugyanakkor húsbavágóan éles metaforáját) – ítélete pedig a keserű happy end ellenére is könyörtelen. A Vaksötét klausztrofób, kilátás nélküli otthona nem csupán egyfajta rögtönítélő militáns diktatúra purgatóriuma behatolói számára a hátrahagyott pokol és álmodott édenkert között, de egyben egy elnéptelenedő, nyomorba csúszó vadkapitalista társadalom szívszorító jelképe is: érzelmi vakság és szellemi sötétség pusztulásra ítélt határvidéke, a barbárokra zárva.

VAKSÖTÉT (Don’t Breathe) – amerikai, 2016. Rendezte: Fede Alvarez. Írta: Rodo Sayagues Mendez és Fede Alvarez. Kép: Pedro Luque. Zene: Roque Banos. Szereplők: Jane Levy (Rocky), Dylan Minnette (Alex), Daniel Zovatto (Money), Stephen Lang (Vak Ember). Gyártó: Good Universe / Ghost House Pictures / Screen Gems. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 89 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2016/10 26-28. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12915

Cikk értékelése:

szavazat: 5 átlag: 5.4