Kultúrák és határok

Török-német 2.0

Vendégmunkások mozija

Schreiber András

Kettős identitás, transzkulturális kérdések, az eltérő szokások és nemzedékek összeütközése – a másodgenerációs török-német rendezők legfőbb témája a multikulturális társadalom.

A német társadalom multikulturálisan nyitott. Ez nem valamiféle Willkommenskultur-propagandaszöveg: a nemzeti sokszínűség és az elfogadás – olykor döcögő – kultúrája Németországban történelmi és gazdasági okokra vezethető vissza (a kettő egymásból fakad), és a német multikulturalizmushoz sokat tettek hozzá a törökök. Akikre a hatvanas évek német gazdaságának égető szüksége volt. Kellett az olcsó munkaerő, ezért 1962 októberében az NSZK és Törökország megállapodást kötött, afféle vendégmunkás-toborzó programot szerveztek. A vendégséget a németek persze nem tervezték túl hosszúra, munkásonként két-három évvel számoltak, ma viszont – a legnagyobb német kisebbségként – mintegy hárommillió török él Németországban. Az integráció előnyeiről és hátulütőiről pedig a másodgenerációs török-német filmrendezők igyekeznek markáns véleményüket megfogalmazni – ennek többségi befogadása (úgy is, mint közönségigény) pedig csak újabb bizonyíték arra, hogy a német társadalom multikulturálisan nyitott.

Civilizációk összecsapása 40 négyzetméteren

Az ezredfordulóra időzíthető másodgenerációs „török fordulat” előtt is készültek persze német filmek a bevándorlókról. Rainer Werner Fassbinder például A vendégmunkásban (1969) és A félelem megeszi a lelketben (1973) érinti a migrációs kérdést. S noha egyikben görög, másikban marokkói gastarbeiter körül bonyolódik a cselekmény, de Fassbinder – főleg A félelem... esetében – szépen kidomborítja, miféle merev idegenkedéssel, a többségi közeg elutasításával kell szembenéznie annak, aki nem pusztán vendégségben, de már integrációban gondolkodik. Sőt, A félelem... cselekménye felbukkan Az amerikai katonában is, Franz barátnője meséli el, kicsit erőszakosabb változatban, de Ali abban a sztoriban történetesen török.

A hetvenes években a német újfilm hellyel-közzel érintette a gazdasági fellendülés generálta bevándorlási hullámot, igyekezett foglalkozni az integrációs kérdéssel – Fassbinder mellett például Helma Sanders-Brahms (Shirins Hochzeit, 1975) vagy Werner Schroeter (Palermo oder Wolfsburg, 1979) –, de ezek leginkább a német alkotók szociális érzékenységét bizonyítják. A bevándorló, a vendégmunkás a jogok nélküli ember szimbóluma – az idegen leginkább áldozat, épp csak megtűrt, gazdaságilag kizsákmányolt ember, akinek minden egyes nap meg kell küzdenie a „befogadók” arroganciájával és vaskos előítéleteivel.

Olykor az óhazából hozott patriarchátussal is, mint Sanders-Brahmsnál, vagy tíz évvel később Tevfik Başer 40 négyzetméter Németország (40 Quadratmeter Deutschland, 1986) című opusában, ami az első olyan, a multikulturalizmust érintő német film volt, amit török „gastarbeiter” rendezett. Başer mozija dupla vádemelés – egyszerre kárhoztatja a vendégmunkások elszigeteltségét eredményező feltételeket és a nőket elnyomó török férfiközpontúságot. Turna, a hamburgi vendégmunkás-feleség szinte bebörtönözve él egy 40 négyzetméteres garzonban, tehetetlen szemlélője a férjét érő megaláztatásoknak és beletörődő elszenvedője a magánynak – annak, hogy az „új hazában” az utcára sem teheti ki a lábát, mert a férje attól tart, a nyugati szabadosság és modernitás megfertőzné a lelkét.

Török tradíciók és német haladás ütközik Hark Bohm Shakespeare-átiratában, a Yaseminban (1988) is. Török Júlia és német Rómeó, Verona helyett Hamburg – s némi propaganda íz, kemény sztereotipizálás, itt a legtöbb német felvilágosult szabadgondolkodó, míg a törököket béklyóba veri a hagyománytisztelet.

Másodgenerációs fordulat

A korábbi áldozat-ábrázolással a kilencvenes években szárnyukat bontogató, már Németországban született és beilleszkedő török rendezők igyekeztek szakítani. A második nemzedék filmjei már nem a messziről jött ember elszigeteltségét és elidegenedését hangsúlyozzák, sokkal inkább a kettős (kulturális) identitást, azt, hogy milyen helyzetben vannak azok, akiknek a szülei kiléptek a 40 négyzetméterről a tágasabb valóságba; hogy a török és német Rómeó és Júliák története, ha nem is feltétlenül happy enddel végződik, de csak kisebb tragédiáktól sújtva folytatódik.

A második nemzedék számára a „német” és a „török” elveszíti különálló jelentését, nem társadalmi és kulturális csoportként állnak egymással szemben – a török-német mozi transznacionális, a kategóriák között szabad az átjárás. Neco Çelik, Fatih Akin vagy Thomas Arslan filmjeit a természetesnek vett kettős identitás, a transzkulturális történetmesélés, a német-török (magától értetődő) létezés bemutatásának igénye rendeli egymás mellé. Sok esetben formailag is hasonlóak, de például Akin és Arslan két teljesen eltérő filmnyelvet (műfajiság versus autorenfilm) beszél, ám a valódi multikulturális lét ábrázolása – hogy a „német” és a „török” nem válik szét – közös, és egy német-török alkotó számára mintegy magától értetődő.

A legszembetűnőbb bizonyítéka annak, hogy a másodgeneráció természetesnek veszi a német-török multikulturális létezést, az a terek kitágítása. Az új nemzedék valóban elhagyta a 40 négyzetmétert – összehasonlítva Başer (vagy akár Fassbinder) zárt, klausztrofób térábrázolásával, Arslannál (például a Geschwister – Kardeşlerben [1996]) a nagyváros csalogatóan tágasnak, pezsgőnek és szabadnak tűnik.  Sinan Çetin a Berlin in Berlinben (1993) úgy nyitja ki hősei számára az ajtót, hogy igyekszik kigúnyolni a korábbi migrációs problémamozikat (például épp a 40 négyzetméter Németországot), és gyilkos cinizmussal rávilágít arra is, hogy néha jól jönnek az óhaza tradíciói: a német hős véletlenül török ellenségei lakásában rejtőzik el, ám amikor lebukik, még mindig védi a vendégjog.

Másképpen reagál a 40 négyzetméter... elszigeteltségére Fatih Akin a Fallal szembenben (2004). Itt a szereplők elidegenedése és magánya belülről fakad, és az óhazába – tágas totálok az anatóliai tájról – visszatérve mintegy értelmet is nyer. A 40 négyzetméter... Turnája és a Fallal szemben nőhőse, Sibel csak annyiban különböznek egymástól, hogy más földrajzi részen választanak maguknak börtönt – mert bár Sibel belekóstolt abba a szabadságba, ami Turna számára eleve tiltott, mégsem mer kiteljesedni benne.

A legnagyobb nyitás – ha nem is feltétlenül térben, de kulturális értelemben mindenképp – az amerikai popkultúra térnyerését idealizáló Neco Çeliknél figyelhető meg. Az Alltag (2003) bédekker a berlini „Kis Isztambul” kemény világába, ahol török-német hip-hop szól, egy török és egy német férfi küzd egy török szépség kegyeiért, de ahol az etnikai különbségek voltaképp – még a bandaháborúk esetében is – lényegtelenek. Mindenkinek ugyanaz a pokol jut. Kreuzberg – állítja Çelik – önálló sziget Berlinben, a megtestesült multikulti közeg, a homogén sokszínűség, amit leginkább az amerikai popkultúra – mozi, zene, graffiti – formált és tart egyben, függetlenül attól, hogy lakói törökök vagy németek. Gettóéletérzés: hagyománya igazán csak a túlélésnek van. Nincs külön török vagy német sors, emberi sorsok vannak.

Kebab kapcsolat – törökből muszlim

A transzkulturális lét apró döccenőit a török-német rendezők gyakorta ágyazzák finom humorba. Sőt – leszámítva Akin hangsúlyosan német-török road movie történeteit – épp a finom irónia emelné ki, hogy a német és a török között létezhet különbség. Ezzel persze ellene is dolgozva annak az életérzésnek, hogy a sokadik generáció számára nem feltétlenül szétválaszthatók a nemzeti melléknevek. Ennek az etno-vígjáték-hullámnak pont az Akin írta Kebab kapcsolat (2005) volt az egyik zászlóshajója (bár az irónia a műfajkevert Berlin in Berlinnek is sajátja): a török filmrendező aspiráns és a német színésznőtanonc keserédes románca tréfásan mutat rá az apró kulturális különbségekre, vagy arra, hogy az első generáció még mindig nem nézi jó szemmel a szabad szerelmet és a vegyes kapcsolatokat. De a tabuként kezelt szex a problémaforrás a német Torsten Wacker által, a török Kerim Pamuk szkriptjéből rendezett Süperseksben (2004) is – ebben a fiatal török férfi a megélhetési problémáit áthidalandó megalapítja Hamburg első török nyelvű szextelefon-szolgáltatását, ám a közösség túl kicsi, a szolgáltatók és a kliensek óhatatlanul felismerik egymást. Ráadásul a török-német vígjátékok gyakran másolják a világsikereket is – gondoljunk csak a 2006-os Bazi nagy török lagzira.

Az efféle könnyed – és Németország-szerte népszerű – filmek, miközben ironikusan ábrázolják a kulturális különbségeket, sokszor belecsúsznak a sztereotipizálásba. A migránskomédiákban ismét tipikus törökök és tipikus németek állnak egymással szemben; s bár nyílván nem a vígjátékok számlájára írható, de mégis, a sablonábrázolás kedvezett a kétezres évek elején – a 9/11 által is felszínre törő – németországi törökparanoiának. Amikor a vezető médiafelületek ismét törökproblémát harsogtak, integrációs zavarokról és az iszlám terrorveszélyről beszéltek, kimondva a verdiktet, miszerint a multikulturalizmus megbukott. 2009-ben a Der Spiegel például azzal sokkolta a közvéleményt, hogy a berlini Népességkutató Intézet felmérése szerint a török a leggyengébb integrációs képességű német kisebbség, és a beilleszkedési problémák – tanulási zavarok, magas munkanélküliségi ráta, bűnözési hajlandóság – kezelése mintegy 16 milliárd eurónyi adópénzt emészt fel évente. Ebben az időben mutatták be Özgür Yildirim Chiko (2008) című gengszterfilmjét – hamburgi drogkereskedelem, prostitúció, török főhős... Igaz, nyoma sincs az iszlám kidomborításának.

Nem úgy Sinan Akkus Evet, ich will! (2009) című romantikus komédiájában, ahol négy vegyes etnikumú (illetve egy homoszexuális) – német, török, török-német – pár szeretné egybekötni az életét. Az egyik vőlegény, a német diák, Dirk megtenné a szükséges lépéseket, hogy megkapja török szerelme apjától az áldást a frigyre – hajlandó betérni az iszlámba. A kisebbség szabályai felülírják a befogadó többségi társadalom normáit, a patriarchátus diktál, az integráció fordított irányt vesz, noha az iszlámba betérés egy vígjátéknál nagyjából kimerül a körülmetélés kínjában.

A török-német filmvígjátékok sztereotip ábrázolása – igaz ez Yasemin Sanderli kifejezetten békés Almanya (2011) című filmjére is – tehát ellentétes azzal az egyszerű szándékkal, amit Çelik vagy Arslan képvisel, és nem is azzal a szándékkal egyszerűsít, amiért Sanders-Brahms vagy Başer tette. A komédia ezúttal leveti magáról az igazán emberi finomságot, a transzkulturális német-török megmarad Ausländernek. A német-török mozi heterogén, de a többségi néző számára csak a műfaji sztereotípiák befogadhatók – a németországi török közösség legyen jól felismerhető, legyen homogén (Akin legnézettebb filmje is a Kebab kapcsolat). A bevándorló maradjon Ali.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2016/10 19-22. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12908

Cikk értékelése:

szavazat: 8 átlag: 5.38