Magyar MűhelyHerskó János: Párbeszéd„Egy kis cigaretta, valódi finom”Kelecsényi László
A Párbeszéd, első hiteles 56-os filmünk a magánélet tükrében elemzi a
történelmet, miközben sokat megélt hősei elfüstölnek egy fél trafikot.
Hat film, s más semmi?
Herskó János úgy kezdte,
hogy beugrott az első rendezésébe. Máriássy Félix helyett reá testálták a
magyar metró építéséről szóló, még javában a hazai filmsematizmus uralgása
idején tervezett produkciót. Ez volt A
város alatt. Mire bemutatták a filmet, leállították a metró építését. Állítólag
Herskó akkor határozta el, azután csak olyan filmet készít, amelyért teljes
mellszélességgel vállalhatja a felelősséget.
1956-ról 63-ban filmet
forgatni, nem kevés bátorságot igényelt. Készítettek gyors ütemben a forradalom
után rágalmazó förtelmeket. Nem a szinte azonnal forgatott Éjfélkorra céloznék, az a film 1957-ben viszonylag tisztességesen
kerülgette a forró kását. Úgy szólt 56-ról, hogy nem szólt róla, az októberi
események csak jelzésszerűen kerültek bele, az előzmények és a következmények
játszották a főszerepet, no meg Ruttkai Éva és Gábor Miklós telítette élettel a
„menni vagy maradni” drámáját. Keleti Márton (Dobozy Imre nyomán) nem volt
szégyenlős, amikor 1958-ban a Tegnap
című, filmtörténetileg nagyon sajnálatos eseményt forgatta. Annyira nem, hogy
rá egy évre elkészítette a folytatását, ugyancsak Dobozy irodalmi segédletével
(Virrad). Úgyhogy a Párbeszéd a maga nemében első. Bár nem
nevezték benne forradalomnak ötvenhatot, mint a pár évvel később készülő Tízezer napban, de nem is kellett
Herskónak a betiltás rémével szembenéznie. mint Kósa Ferencnek. Mondhatná erre
a mindentudó utókor, hogy ő aztán igazán tudhatta, hol húzódnak azok a bizonyos
sokat emlegetett falak, meddig lehet elmenni a történelmi események hiteles
ábrázolásában. Lehet vitatkozni, hogy melyik a rendező alig két évtizedes hazai
pályafutásának legjobbja a hat (pontosabban a hat és egyharmad) film közül? A város alatt kivételével bármelyik
opusza elvihetné a pálmát. A hangulatos irodalmi adaptáció minősítésnél többre
érdemes Gelléri Andor Endre felidézés (Vasvirág).
Egy korszak legsikeresebb vígjátéka (Két
emelet boldogság). Egy mai napig eleven hatású cinema direct produkció (Szevasz, Vera). Vagy a búcsúfilm, a
hajszás értelmiségi élveboncolás, az önéletrajziságot alig leplező N. N. a halál angyala. Vagy a
filmfőiskolai reform, mint egy újabb ráadás opusz, amely a magyar új hullám
meghatározó alakjait állította pályára, a stúdióvezetői hatalom segítségével?
Asszonyszerelem, asszonysors
A Párbeszéd mellett nők a főszereplői a Vasvirágnak és a Szevasz,
Verának is. Ám itt, ebben az esetben, nemcsak egy női sors képkockái
peregnek 1945-től a hatvanas évek elejéig. Amiről hallgatni illett, akkor, a
bemutató idején, s aztán is sokáig: a magyar zsidó sors is tematizálásra kerül
– finoman, ám kérlelhetetlenül. Barna (Braun) Judit 17 évesen egy koncentrációs
táborban szabadul föl. Szovjet tankok döntik le a tábor kerítését, melyek majd
1956. november 4-én a Margit-hídon döntik meg, törlik el a magyar forradalom
szép reményeit. Judit első útja 1945-ben a kommunista párthelyiségbe vezet. Attól
fogva sorsa összekapcsolódik a nagybetűs történelemmel. „Bovaryné én vagyok”,
jelentette ki egy klasszikussá sose merevedett nagy író a 19. században. Barna
Judit én vagyok, ha nem is mondta, joggal gondolhatta Herskó, miközben ezt az
asszonysorsot költötte újra forgatókönyvírás közben. Judit, akinek szerepét
végül egy pszichológia szakos amatőrre, Semjén Anitára bízta, miután Ruttkai
Évával és Domján Edittel is készített próbafelvételeket, történelmi
lakmuszpapír. Mindig az adott kor megfelelő férfihőse van mellette. A 45 után
illegális kommunistából katonatisztté előlépő pártmunkás (Sinkovits Imre), akit
szinte előírás szerint tartóztatnak le és ítélnek el koncepciós módon, hamis
vádakkal a Rajk-per után. Férje börtönévei alatt egy népfi-költő (Sztankay
István) mellé sodródik, akinek modelljét ma már az irodalomtörténet arany
lapjain kell keresni. A forradalom leverése után pedig egy Herskó-alakmás, a
film legfontosabb üzenetét is nyíltan verbalizáló egyetemi tanár lesz a megint
magányos fiatalasszony támasza – mindenben. Gábor Miklós az 56 végi, a filmben
kétszer is ismétlődő igazoltatási jelenetben ő mondja ki a később illúziónak
bizonyuló üzenetet egy presszóasztalnál, miközben a zongorista az Ahogy lesz, úgy lesz nálunk tilalmas világslágerét klimpírozza.
Herskó is ebben hitt, a kompromisszumban, hogy amíg a pántlikás hazafiság és a
kommunista felsőbbrendűség egyensúlyban van, addig a magafajta európai szellemű
értelmiségi nyugodtan dolgozhat. Ott bujkál ebben a kiegyező mentalitásban egy
ki nem mondott, inkább mindig szőnyeg alá söpört, finomra hangolt megérzés.
Nevezetesen, hogy amíg – csúnya idegen szavakkal élve – a permanensen látens
vagy ha így jobban tetszik látensen permanens magyar antiszemitizmus nem tör
felszínre, addig meg lehet próbálkozni csakis az alkotó munkára figyeléssel. S
akkor már ott vagyunk 1970 nyarán, mikor a rektor-stúdióvezető-rendező emigrál,
mert egy lejáratott szóvicc szerint a „svéd acélt” jobban kedveli, mint a
magyart.
Messzire jutottunk a
paradigmatikus asszonysorstól. De hát a történelmi lapjárás alakította így az
eseményeket. A Párbeszéd nagy
kérdése, amit a bemutató idején sem az átlagnézők, sem a könnyen hajladozó
sajtómunkások nem tettek föl maguknak, magunknak: valóban csak ennyi a lehetőségünk
a szabad cselekvésre; tényleg csak a párkapcsolatainkban lehetünk valamennyire
szabadok? Hogy a szőkét vagy a barnát, hogy a magasat vagy a középtermetűt válasszuk
a mustrából? Persze tudjuk a választ: diktatúra volt, kőkemény, aztán puhuló,
és a lényegen mit sem szépítő. De volt olyan, aki fegyverrel fogadta a rátörő
pribékeket. Nemcsak Bajcsy-Zsilinszky a nácikat, de Pálffy György tábornok az
ávósokat. Íme, a tetten érhető kompromisszum: próbálta volna csak Herskó
1962-ben beleírni a forgatókönyvébe ezt a jelenet-változatot. Elképzelhetjük a
szcenárium sorsát.
„S nők a nők, szabadok,
kedvesek”. A költői sóhaj az égre száll. A női szabadság és a női kedvesség
mintha ellentétben állna. Netán Herskó lett volna, beelőzve Mészáros Mártát, az
első magyar feminista filmes? Hiszen az építőtáborból megszökő Vera is úgy
cikázik a megoldatlan feladatok felgöngyölítésében, mint egy cseppet sem
ügyefogyott szocialista Cilike. Barna Judit viszont valamiféle ősbiztonságot
sugároz; mindenki megkapja tőle a boldogság mézét. Egy korlátolt vitázó
pornográfnak látta a filmet 1963 őszén. Mások az árulás lélektanát képzelték
bele az asszonyi történetbe. Tény, hogy Judit a hosszú dialógus végére
visszatér egykori férje ölelő karjaiba – miként a magyar állampolgár megtért a
kádári akolba, azt hívén, hogy majd jobb lesz neki. Valóban, amikor ez a film
forgott, már érlelődött a kis hazai konszolidáció, nyíltak az ötvenhatosok
börtönei, a filmfőiskolára többé-kevésbé a tehetségesek jutottak be, a mozikban
az Előzés a bombasiker, és már nem
kell citromért sorban állni. De a sztálinvárosi vonaton elhangzik egy politikai
vicc. Ott ül a jelenetben a börtönéveibe beleőszült Sinkovits, és a film
operatőre, Illés György. Herskó meséli a viccet, hitchcocki módon
belefotografáltatva magát a sztoriba. „Tudják mibe őrült bele az ausztrál
bennszülött? Vett egy új bumerángot, de nem tudta eldobni a régit.” Látnoki
szellemesség. Mintha ő tudta volna, mi lesz. Mintha fejben lejátszotta volna a
még csak ötletelésekben sarjadzó új gazdasági mechanizmus csődjét. Mintha lelki
szemeivel látta volna az 1945 és 1956 után 1968-ban újra megjelenő „testvéri
tankokat”.
A kommunizmus melankóliája
Ez a filmtörténet egyedülálló
mozgóképe. Miért? Mert ebben dohányoznak a legtöbbet. A 150 percnyi vetítési
idő során 73 (!) alkalommal „játszik”, olykor a színészek helyett is a cigi. Átlagolva:
alig több mint két percenkét esik meg egy-egy szippantás. Vagy egyszerűen csak rágyújtanak,
vagy már szívják a bagót, vagy beszélnek róla, vagy keresik, hol van. Mire
véljük ezt? Arról most ne essék szó, hogy ma ezt és így nem lehetne leforgatni.
Ha lenne oly bátor csatorna, amely ma leadná a filmet, tán 18-as karikával
figyelmeztetne, hogy itt olyasmi pereg, mely megronthatja a dohányzás
tekintetében ártatlan kamaszokat. Miért mérgezik magukat hőseink a nikotinnal?
Ma könnyű poén azt írni, az a társadalmi berendezkedés, melyben élniük adatott
ugyancsak mérgező volt. Ismerünk dohányosokat, akik életük végéig, néha
nyolcvan évig szívtak, kutya bajuk se lett. Ismerünk sokakat, akik a
kommunizmus mártírjai lettek, dohányzás nélkül is. Dramaturgiai sablon?
Színészi pótcselekvés? Lehet pontozni, versenyeztetni: ki gyújt rá
hitelesebben, elegánsabban vagy melósabban. Még csók közben is ég a dohányrúd
Sinkovits kezében, mikor Semjén Anitára hajol. A vicces az, hogy egyetlen
alkalommal sem érezzük erőltetettnek a dohányzást. Szigorú antinikotinistákat,
meglehet, felháborítja a sok-sok cigizés, de a film hitele nem csorbul tőle.
Szívtunk mérgeket eleget, az elmúlt hatvan, ötven, negyven év során – hogy
közeli évtizedeink mérgeiről most ne szóljunk – és a dohányfüst nem jön át a
vásznon, de még a lapképernyőn sem. Herskó láncdohányos volt, míg talán idősebb
korára le nem akarták szoktatni. Nem sikerült senkinek sem. Ahogy filmes gondolkodási
szenvedélytől sem tudták eltéríteni.
„Csacsi mind, aki többet akar.”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 13 átlag: 5.54 |
 |
|
