Gyilkosok kupéjaA Mesrine-dossziéFoglalkozása: közellenségÁdám Péter
A série noir nem pusztán a képzelet játéka, a kemény francia
alvilágban gyökerezik, de ez a sötét valóság gyakran utánozza a művészetet.
A legtöbb bűnöző élettörténetében
ott a széteső család, esetleg az árvaság, a szeretetlen gyermekkor, az iskolai kudarc
meg a fiatalkori kilátástalanság. Ezek a bűnözők nem is annyira választják a
bűnözést, mint inkább belesodródnak. A jómódú polgárcsaládból származó Jacques
Mesrine nem ilyen. Bár gyermekéveit biztonságban töltötte, neki már kora ifjúságától
tudatosan vállalt pálya, foglalkozás, élethivatás a banditizmus. „Ha valaki
gyerekkoromban megkérdezte volna, «kisfiam, mi leszel, ha nagy leszel?» –
meséli Halálösztön (Instinct de mort) című memoárjában,
amely 1977-ben jelent meg a párizsi J.-C. Lattès kiadónál – gondolkodás nélkül azt
mondom, «gengszter», ahogyan más gyerek ilyenkor tűzoltót mond, mozdonyvezetőt
vagy pilótát.” Mintha csak Glostert hallanánk Shakespeare III. Richárdjában: „Elhatároztam, hogy gazember leszek…”
Ne firtassuk, hogy a
gyermekkorba visszavetített tudatos elhatározás megfelel-e a tényeknek (a
börtönben keletkezett életrajz nyilván idealizál), már csak azért sem, mert a Mesrine-filmek
túlnyomó többsége is homályban hagyja a személyiség mélypszichológiai gyökereit.
A jellegzetesen borderline alkat
azonban így is kirajzolódik. Agresszivitás és vak düh, kegyetlenség és bosszú,
végül az empátia, félelemérzet, bűntudat és szorongás úgyszólván teljes hiánya
– a képet páratlan intelligencia, némi humor és elképesztő én-központúság teszi
teljessé. Nem csoda, hogy alakja annyira foglalkoztatta a filmeseket: az
1979-es La guerre des polices-tól
egészen Laurent Huberson 2011-es tévéfilmjéig nem kevesebb, mint tíz játék- és
dokumentumfilmet forgattak róla, amelyek közül Jean-François Richet két részes
eposza – Halálos közellenség (Mesrine: L’Instinct de Mort; L’Ennemi public
n°1, 2008) a legigényesebb.
De hogy tulajdonképpen kicsoda
is volt Jacques Mesrine, az még az ő filmjéből sem derül ki. Bár Vincent Cassel
remekel a főszerepben, az ő Mesrine-je sem lép tovább a narcisztikus bandita
figurájánál, akit mintha a bankok és kaszinók kirablásánál is jobban izgatna
saját mítoszának jobbra-balra adott nyilatkozatokkal, interjúkkal és politikai
állásfoglalásokkal való építése. Akárcsak a többi Mesrine-film, végeredményében
a Jean-François Richet-é is csak lazán egymáshoz kapcsolódó zsánerképek
sorozata, és nem is annyira kritikus elemzése, mint inkább illusztrációja a
legendának. A néző nem pokoljárást lát, hanem mennybemenetelt, nem bűnhődést,
hanem megigazulást, és nem magyarázatot kap, csak hagiográfiát. Az ember eltűnődik
rajta, milyen filmet is forgatott volna Jean-Pierre Melville erről a nagy
formátumú bűnözőről…
A figura egyébként korántsem
előzmény nélküli a francia banditizmus történetében. Mesrine azért olyan izgalmas,
mert ügyesen rájátszik a francia anarchizmus hagyományára. Ő nem egyszerűen közönséges
bűnöző, mint a többi első számú
közellenség, mint például a Bolond Pierrot-nak is nevezett Pierre Loutrel
(1916–1946) vagy Émile Buisson (1902–1956), hanem – ezzel egyidejűleg – Ravachol
(1859–1892) meg az 1912-ben felgöngyölített Bonnot-féle bűnbanda örökségének is
folytatója. Akárcsak a nagy elődök, Mesrine is lázadó, aki engesztelhetetlenül
gyűlöli a törvényt meg a társadalmat. Ezt a tradíciót azonban, jó érzékkel, a
hetvenes évek szélsőbalos terrorizmusának témáival gazdagítja. Mesrine alakja végeredményében
valamiféle szintézis, amelynek – az említettek
mellett – a francia bűnügyi irodalom két klasszikus hőse is szerves
alkotórésze. A gengszter ugyanis Fantômasnak és Arsène Lupinnek is közeli
rokona.
Tetejében olyan bűnöző,
aki nem maradt meg a társadalmi igazságot képviselő bankrabló elkoptatott
szerepében. Ő egy nagy „ügy” szolgálatában lépett nyilvánosság elé: nem csoda,
hogy neve teljesen összefonódott a franciául Quartier de Haute Sécuritének
nevezett szigorított fegyház meg az embertelen börtönviszonyok elleni szenvedélyes
tiltakozással. Ez a harc nemcsak igazságérzetét, de szereplésvágyát is
kielégítette. És Mesrine nagy intelligenciával, kíméletlen logikával érvelt
igaza mellett. A Paris Match-nak meg
a Libérationnak adott, mindig
feltűnést keltő interjúi feltehetően a bankrablásoknál is súlyosabb tételek
lehettek a bűnlajstromában: ez a magyarázata, hogy sorsáról alighanem legfelső
szinten (a belügyminiszter dolgozószobájában, ha ugyan nem az Élysée-palotában)
dönthettek, és hogy nem is annyira ártalmatlanná tenni akarták, mint inkább végleg
elhallgattatni. A nyíltszíni „kivégzésbe” nyilván az annyiszor nevetségessé
tett államhatalom alantas bosszúja is belejátszott.
Mesrine nem érte be az
interjúkkal meg a napilapoknak küldözgetett üzenetekkel. Két könyvet is írt: az
első regényes önéletrajz (erről már volt szó), a második – ennek Az ártatlanság bűne (Coupable d’être innocent) a címe – Mesrine
kanadai meghurcoltatásának története (Kanadában olyan gyilkosságot is nyakába
akartak varrni, aminek állítása szerint nem ő volt az elkövetője). De ez a két
mű sem hozza közelebb az olvasót a betegesen érzékeny és megalomániás szerző
igazi énjéhez, legfeljebb az álarcokat szaporítja. A stílus azonban kétségtelenül
szuggesztív. A tollforgató bűnöző, aki minden törvényen, normán, előíráson
keresztülgázol, egy szabályt aggályosan tiszteletben tart, mégpedig a francia
írott nyelv megfellebbezhetetlen kánonját, a passé simple-nek nevezett irodalmi múlt idő úgyszólván kötelező
használatát. Hiába, az irodalmi konvencióval szemben még az ilyen kaliberű gengszter
is tehetetlen.
Jacques Mesrine emellett
a régi betyárerkölcsnek is egyik utolsó romantikus képviselője. Nem csoda, hogy
mélyen megvetette a bűnözés szerinte férfiatlan válfajait, például a lányok
futtatását. Neki mindig is szent volt az adott szó, a gengsztertársak iránti
szolidaritás. Olyannyira, hogy néha olyan érzése van az embernek, mintha a valóság
összemosódna a fikcióval, és mintha Jacques Mesrine Jean-Paul Belmondónak lett volna
az alakmása. Nemhiába fizetett 1978-ban a filmszínész mai pénzben hetvenhat
ezer eurót a Halálösztön
megfilmesítésének jogáért (Alain Delon orra elől halászva el az ötletet). Gérard
Lebovici azonban – a filmnek ő lett volna a producere – nem talált megfelelő rendezőt
az elkészült forgatókönyvhöz, és amikor, már a nyolcvanas évek elején, egyszerre
két filmet is bemutatnak a témában (az egyik, 1983-ban, André Génovès Mesrine című mozija, a másik Hervé Palud
1984-es dokumentumfilmje) Belmondo inkább lemond a tervről. Annál is inkább,
mivel Gérard Lebovicit, máig tisztázatlan indítékból, 1983-ban meggyilkolják
(állítólag Mesrine egykori cinkostársai tették el láb alól, amiért a
bankrablással szerzett pénzt, amit rábíztak, saját vállalkozásaiba fektette).
Végül Mesrine alakját
valami franciás savoir-vivre is
jellemzi. Ez az ízig-vérig francia gengszter szerette a csinos nőket, a márkás
pezsgőt, a jó autót, a finom szivart. Persze, az önpusztító destruktivitást az
élni tudás sem tudja ellensúlyozni. Mesrine a befejezést illetően nem áltatta
magát, de szeretett volna hősként meghalni. Katonásan, fegyverrel a kézben. Ezt
az élet megtagadta tőle. A lesben álló rendőrök, 1979. november 2.-án, a Porte
de Clignancourt-nál szitává lövik az autóját. A dicstelen vég megint csak Shakespeare
III. Richárdját juttatja eszünkbe: „Ha
pedig meghalok, senki se fog sírni utánam, / De hát miért is sírna, amikor /
Énbennem sincs önmagamért semmi szánalom…”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 13 átlag: 5.85 |
 |
|
