ErőművészetBud Spencer (1929 - 2016)Poénok és pofonokHuber Zoltán
Huber Zoltán
Körberajongott színész sok van, de Bud Spencer külön kategória.
Talán nincs is olyan ember ma Magyarországon, aki ne tudná felidézni Bud
Spencer szakállas, pocakos alakját, és akinek ne ugrana be rögtön a serpenyőből
kanalazott hagymás bab és persze Terence Hill neve. Ők ketten, így párban az
olasz tömegfilm legismertebb, legnépszerűbb arcai, de a szűkszavú, mogorva, aranyszívű
medvét egy hajszállal talán jobban szereti a közönség. Bud Spencer kultikus
figura, valóságos fogalom, nemcsak múlt és jelen, de jövő időben is.
A kalandos életút főbb pontjait nagyjából mindenki ismeri. Carlo Pedersoli
Nápolyban született, versenyszerűen úszott és vízilabdázott. Eljutott három
olimpiára és ő volt az első olasz, aki egy percen belül úszta a 100 métert.
Kimagaslóan jól tanult, tizenhat évesen már vegyészetet hallgatott, később a
jogi karra járt. Mivel a sportból akkoriban még nem lehetett megélni, évekig
használt autókkal és lakkal kereskedett, szerencsét próbált Venezuelában, a
megélhetésért bármit elvállalt. Így csöppent a film világába is, míg végül az
apróbb statisztaszerepek után Giuseppe Colizzi rá osztotta az Isten megbocsát, én nem! egyik
főszerepét.
1967-ben még A Jó, a Rossz és a Csúf
bűvöletében készültek a spagettiwesternek és végeredményben ennek köszönhető a
Spencer-Hill duó születése is. Colizzi Leone-utánérzései az uralkodó mintát
követve eltérő habitusú karakterek köré épültek. A rendező ezért választotta a
robosztus termetű, sötét hajú, dél-olasz Pedersolit és rakta az Eastwood/Nero
típusú, szőke, északi származású Mario Girotti, azaz Terence Hill mellé. Colizzi
tagadhatatlanul ráérzett ugyan a párosban rejlő potenciálra és ezt számos
komikus jelenettel bizonyítja, mégsem képes elszakadni az előképeitől. Mivel
fajsúlyosabb westernekben gondolkozott, a komolyabb alaptónus érezhetően
gyengíti a két szereplő közötti kémiát.
A Volt egyszer egy vadnyugat
tetőpontja után az erőszakosabb, epikusabb irányt egyszerűen nem lehetett tovább
folytatni. Az olasz filmesek mindig rugalmasan és gyorsan alkalmazkodtak a
változó tendenciákhoz, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a spagettiwesternek
a humor, az önparódia, a slapstick felé mozdultak. A nyomokban már korábban is
felbukkanó recept kitalálója és legnagyobb mestere a mai napig méltatlanul
keveset emlegetett Enzo Barboni (alias E.B. Clucher) volt, aki nem mellesleg a
BSTH-képletet is tökéletesre csiszolta. Az
ördög jobb és bal keze rendkívül eredeti, trendteremtő műfaji fúzió és
nemcsak a westernvígjáték egyik megkerülhetetlen alapvetése, de a duó egyik legnagyobb
sikere. A film világviszonylatban is nagy karriert futott és ma már a három
Sergio (Leone, Corbucci és Sollima) csúcsművei mellett, a legjobb spagettiwesternek
között tartják számon. Erőteljes popkulturális hatásának egyik rulkodó jele,
hogy a zenei téma megidézésével Tarantino is fejet hajtott előtte.
*
Barboni nagy találmánya, hogy mindent a jellemkomikumnak, a két figura
eltérő, egymást kiegészítő habitusának rendel alá és néhány markáns alapmotívum
köré kanyarítja a történetet. Hill és Spencer az egymást ellenpontozó és
erősítő filmtörténeti „furcsa párok” hagyományait követi és igaz barátság
tankönyvi illusztrációjaként működik. Pedersoli a legendárium szerint a Spencer
Tracy iránti tiszteletből, illetve a népszerű sörmárkát kölcsön véve
keresztelte el a filmes alteregóját. Bimbóként (bud) utalni egy termetes, kissé
marcona férfira kimondottan mókás, a név leginkább mégis a buddy (haver) szóval
cseng össze. Pedersoli/Spencer tisztában volt a saját kvalitásaival és pontosan
tudta, mit képes megoldani, és mit nem. Akár a BSTH-filmeket, akár a szóló
pályafutást böngésszük, mindig tudatosan választva, csak testhez álló karaktereket
keltett életre.
Az interjúkban és általa
jegyzett életrajzi kötetekben többször hangsúlyozta, soha nem tekintette magát
igazi színésznek. Bár a szó hagyományos értelmében valóban nem volt képzett
profi, mégis jelen tudott lenni a vásznon. Rendelkezett a kamera előtti
fesztelenség, az ösztönös szórakoztatás veleszületett képességeivel, melyekből
a megfelelő rendezők sokat kihozhattak. Bud Spencer elsőrangú nevettetőként és
a morgós, aranyszívű medvét variáló karakterszínészként rögzült a köztudatban, holott
sikerrel keltett életre eltérő típusú figurákat is. A Sötét Torino, a Zsoldoskatona
vagy a komorabb tónusú, 1973-as első Piedone-film (Piedone, a zsaru) – hogy csak a legismertebb példákat említsük – Spencer
másik arcát mutatják. Kevesen tudják, de a pályája végén, 2003-ban Ermanno
Olmival is forgatott és legjobb mellékszereplőként egy olasz filmes díjra is
jelölték.
A védjegyévé vált
fapofa, a kevés beszéd, a visszafogott, lomha mozgás mind a hagyományos
színészi eszköztár hiányára vezethetők vissza. Spencer soha nem felejtette el
megemlíteni, hogy a hírnevét elsősorban annak a sok kiváló alkotónak
köszönheti, akikkel volt szerencséje együtt dolgozni. Ha végignézzük a
legnagyobb sikereket, tisztán végigkövethető, ahogyan kikristályosodott a
tipikus Bud Spencer-figura, akit egy-két vonással tényleg bárki fel tud idézni.
Legyen szó vadnyugati, fantasztikus vagy bűnügyi háttérről és játszódjon bármennyire
egzotikus helyszíneken, a feltartóztathatatlan buldózerre mindig számíthatunk.
A karakter működőképességét mi sem bizonyítja jobban, mint Bujtor István
sikeres magyarítási kísérlete, ami rögtön négy Csöpi-mozit eredményezett.
Orosdy Dániel kifejezésével élve a spencerizmus létező, importálható dolog.
Az óriási népszerűséget
könnyű lenne elintézni azzal, hogy ezek a filmek univerzális archetípusokat
vonultatnak fel és naiv, gyermeki módon látják a világot. Igaz, családoknak
készült mesékről van szó, ahol mindig fontossá válik az igaz ügy, a gyengébbek
védelme. Hőseink a burleszk kisemberei, akik ravaszságuknak,
talpraesettségüknek és persze barátságuknak és emberségüknek köszönhetően
győzedelmeskednek, de a pénz helyett mindig valami fontosabbal, a jó cselekedet
tudatával lesznek gazdagabbak.
Ezek a történetek a
világ bármely táján, kultúrától függetlenül működnek, az pedig, hogy legfeljebb
egy ártatlan csók csattan csak el és a komikusan elrajzolt erőszak eredménye
legfeljebb néhány kihulló fog, eszményi választássá teszi ezeket a címeket a
programigazgatók számára. Nem szabad azonban összekeverni az okot az okozattal.
A rengeteg ismétlés, vetítés és újra kiadott DVD-lemez nem a csillapíthatatlan népszerűség
felelősei, hanem annak törvényszerű következményei.
Bárhol és bármikor működő,
könnyed családi filmeket készíteni nem egyszerű, sőt, ha egy már bejáratott struktúrát
kell folyamatosan megújítani, az bizony valódi kreativitást igényel. Bár Bud
Spencer életművében akadnak ötlettelen, feledhető melléfogások és unalmas
önismétlések, az általános színvonalat tekintve meg kell emelnünk a kalapunkat
az olasz kommersz filmgyártás ismert és ismeretlen alkotói előtt. Bud Spencer
életművének a gerincét elsőrangú szakemberek által készített filmek alkotják és
akad néhány Terence Hillel közös darab, melyek túlzás nélkül a szórakoztató
mozi csúcsait jelentik.
A BSTH-párost rendező
alkotók tökéletes érzékkel reagáltak az újabb hollywoodi divathullámokra és
majd két évtizedig képesek voltak frissen tartani a receptet. Marcello Fondato
autóversenyzőt faragott belőlük (Különben
dühbe jövünk), Sergio Corbucci először a svindler-, később a kaland- és
háborús filmek kulisszáit szabta rájuk (…és
megint dühbe jövünk, Kincs, ami nincs).
Enzo Barboni előbb elkészítette Az ördög
jobb és bal keze folytatását, majd kiforgatta a kortárs amerikai rendőr- és
a kémmozik paneleit (Bűnvadászok, Nyomás utána!). A legbravúrosabb
teljesítmény mégis a nagy hármas utolsó közös munkája, a Nincs kettő négy nélkül, ahol a viccek szó szerint a hatványukra
emelkednek. A tempót, az összjátékot, a vizuális és verbális poénok sűrűségét
tekintve az említett vígjátékok lazán köröket vernek a mai versenytársaikra is,
a szűnni nem akaró rajongás már csak ezért is törvényszerű.
Generációk zárták a
szívükbe Bud Spencert, különösen itthon, ahol a központosított filmimportnak
hála csak kicsit később, sűrítve találkozhattunk a filmjeivel. A nyolcvanas
években eszmélő korosztályra kitüntetett hatást gyakorolt, hogy kisiskolásként a
mozikban találkozhattak vele. A mai húszas-harmincasok meghatározó
filmélményeiből masszív kultusz született, melynek az internet eszményi
táptalajt biztosított. A pólókra nyomtatott idézetek és mémek mellett léteznek tematikus versenyek
és fesztiválok, nem is beszélve Bud Spencer látványos közösségi médiás
jelenlétéről. A rajongói iránt mindig is elkötelezett Pedersoli néha magyarul is
köszöntötte a hivatalos oldalára látogatókat.
Sokan csak legyintenek a
BSTH-jelenségre és olcsó kommersznek bélyegzik Spencerék filmjeit. Az
értékes/értéktelen felosztás itt már csak azért sem helytálló, mert körtét
hasonlítunk össze almával. Mások ugyan a célok, és eltérőek az eszközök, a fogalmazásmódok,
de ezek a filmek többségükben ugyanúgy beteljesítették a küldetésüket, mint Antonioni (aki fiatalon rendezett peplumot), Visconti (aki dolgozott Girottival) vagy Fellini (aki szerepeltetni akarta Spencert) művei.
Bármit is gondoljanak a fanyalgók Bud Spencerről, Carlo Pedersoli kacskaringós életútja, az
olasz kommersz filmgyártás különös sajátosságait is visszatükröző filmes
pályafutása vitathatatlanul lenyűgözőek és tiszteletet parancsolóak.
Ha létezne valamiféle nevetés/színész mutató, nem lenne kérdés, ki a
csúcstartó, pedig a számláló még távolról sem állapodott meg. E képzeletbeli
rekordjával minden bizonnyal ő maga is elégedett lenne, hisz elsősorban
szórakoztatni akarta a közönséget. Ezt a nemes feladatot mindig nagyon komolyan
vette, miközben mintha egy távoli kedves ismerősünk lenne, megközelíthető és hétköznapi
tudott maradni.
Grazie, Signor Pedersoli!
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 11 átlag: 5.91 |
 |
|
