ErőművészetTarzan legendájaElőkelő idegenKránicz Bence
A Tarzan legendája alkotói patikamérlegen mérik ki, mennyi
gyarmatosító gőgöt visel el a mai néző.
Nincsenek könnyű helyzetben
azok a filmesek, akik 2016-ban Edgar Rice Burroughs műveit adaptálnák. Az
amerikai születésű, de lélekben angol szerző két leghíresebb regénysorozata, a
Tarzan és a Barsoom-regények közül talán éppen azért az utóbbiból készült hamarabb
fősodorbeli eposz a kétezertizes évek Hollywoodjában, mert John Carter
kalandjai műfaji szempontból és térben is eltávolítják a nézőtől a
Burroughs-könyvek maradi, rasszista, szexista és idegengyűlölő világképét,
amely már a 20. század elején is merőben konzervatívnak számított.
A Mars hercegnőjében és folytatásaiban ugyanúgy a jóformán
szuperhőssé emelt fehér férfi, a megmentésre váró nő, illetve a szolgalelkű
vagy vérszomjas vademberek pólusai szervezik a történetet, mint a
Tarzan-regényekben, ám a majomember dzsungelkalandjaiban ez a leosztás nem
marslakókra, hanem igazi emberekre és közösségekre vonatkozik, így még nehezebben
összeegyeztethető a mai befogadói elvárásokkal. Ráadásul a Tarzan-kötetekben
nem csak a behódolni kész alattvalókként, rosszabb esetben gyilkos
ösztönlényekként kezelt feketék ábrázolása zavaró, hanem a nemzeti
sztereotípiák gátlástalan kijátszása is borzolja a kedélyeket. Burroughsnál
alapjában véve minden német náci, az oroszok kommunisták, az amerikaiak – a szerző
honfitársai! – pedig ostoba, elbizakodott idealisták, esetleg tanulatlan
bunkók. Nehéz ezeket az árnyalatokat megkülönböztetni, de a 24 Tarzan-regény
alapján Burroughs rasszizmusa nem ártó, gonosz gyűlöletből, hanem őszinte,
szinte naiv felsőbbrendűség-tudatból táplálkozik. Elvégre az elbeszélő,
akárcsak Tarzan, mindig kész megmutatni a helyes utat az afrikai törzseknek és
elsüllyedt civilizációk képviselőinek éppúgy, mint a technika- és pénzfüggő
modern világban elpuhult fehér embernek – a lenézett népek fiai között is akad
egy-két tiszta lelkű, a főhős jóindulatára méltó epizodista.
Izgalmas megfigyelni, hogyan
próbálják a forgatókönyvírók és David Yates rendező megszabadítani Tarzan
figuráját ettől a kolonialista ballaszttól, amely nélkül, félő, maga a figura
túlélése kerül veszélybe. A Tarzan
legendája alkotói nemcsak természeti körülmények között élő, eleve
barátságos, vagy békülésre kész feketéket léptetnek fel a dzsungelben, hanem a „civilizált
színesbőrű” karakterét is bevetik. Nem véletlen, hogy Williams mindig lemarad a
dzsungelben: ő az egyetlen, aki kilóg az eredeti könyvekhez meglepően hű maradó
adaptációból. Főgonoszként bitang németek vagy oroszok helyett ördögi belgával
találkozunk, ami telitalálatnak bizonyul. Nemcsak az efféle agyas gonosztevőket
álmában is eljátszó Christoph Waltz miatt, hanem azért is, mert II. Lipót
császárt kongói tömegmészárlásai és Afrika módszeres kizsákmányolása miatt
Hitlerhez és Sztálinhoz fogható gazemberként tartja számon a történelmi
emlékezet, tehát csatlósai büntetlenül ábrázolhatók a megtestesült gonosz
helytartóiként.
Eközben az alkotók minden tőlük
telhetőt megtesznek, hogy Tarzant egyszerre mutassák a burroughsi félistennek
és a vásznon is komolyan vehető figurának. Az angliai expozícióban utalnak
Tarzan fetisizálására és a körülötte működő mítoszgyárra, valamint ügyelnek rá,
hogy az egyetlen jelenetben, amely szuperhőssé avatná a főhőst, Tarzan
elveszítse párbaját az óriásmajommal. Yates patikamérlegen méri ki, mennyi
gyarmatosító gőgöt visel el a mai néző, de a burroughsi fordulatos
cselekményszövésre is gondot fordít: a személyes tétekkel átszőtt politikai
konfliktust az író a hetedik kötetben (Tarzan,
a vadember) dolgozta ki először részletesen, és a Tarzan legendája is ezt a receptet követi.
Ha lesz folytatás, talán a
regények másik alapsémája, a dzsungel mélyén zárványként túlélő, letűnt
civilizációkkal való találkozás története is a vászonra költözhet. Úgy talán
még egyértelműbb lenne, hogy Tarzan előkelő idegen a saját korában, miként
Burroughs is az volt tenyeres-talpas földijei között, akiket hátrahagyva az
egyértelmű szabályok szerint működő, sosemvolt őserdőbe álmodta magát.
TARZAN LEGENDÁJA (Legend of
Tarzan) – amerikai, 2016. Rendezte: David Yates. Írta: E.R. Burroughs
történeteiből Adam Cozad és Craig Brewer. Kép: Henry Braham. Zene: Rupert
Gregson-Williams. Szereplők: Alexander Skarsgard (Tarzan), Margot Robbie
(Jane), Samuel L. Jackson (Williams), Christoph Waltz (Rom). Gyártó: Dark Horse
Entertainment / Village Roadshow Pictures. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált.
110 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 4 átlag: 5.75 |
 |
|
